Petres Csizmadia Gabriella: Az önéletírás gyónáskényszere (tanulmány)

A narratív fordulat¹ óta a társadalomtudományokban elterjedt az a feltevés, miszerint az ember egyik legalapvetőbb narratív szükségletét saját történetének elbeszélése képezi.² Alasdair MacIntyre  szerint „az ember cselekedeteivel, viselkedésével és fikcióiban lényegileg történetet mondó élőlény”³ – az egyén ennek értelmében az önnarratíva megteremtésével ontológiai szükségletét elégíti ki. Ez az önkifejezési és önelbeszélési szándék – korunk társadalmi megítélése alapján, a fogyasztói társadalom perspektívájából tekintve – egyrészt megnyilatkozási kényszerbe, az én megmutatásának vágyába torkollik, amit Martin du Gard piedesztál-kórnak  minősít,⁴ másrészt  vallomáskényszerként nehezedik az egyénre, amit james W. Pennebaker feltárulkozási szükségletnek nevez, és kategorikusan így fogalmaz: „Létezik bennünk egyfajta sürgető feltárulkozási kényszer. Ha nem tárjuk fel gondolatainkat és érzéseinket, az egészségtelen. Ha feltárjuk, az egészséges.”⁵ Pennebaker kategorikus kijelentésével feltételezi, hogy a fizikai és lelki egészség, a testi-lelki jólét között mechanikus, közvetlen viszony található. Ez a megállapítás azonban alapvetően a  mai  nyugati civilizáció kulturális   beágyazottságára,   korlátok   nélküliségére érvényes – tehát nem univerzáliaként értelmezhető –, ugyanis egyrészt a feltárulkozási igény a fogyasztói társadalom deszakralizáltságának köszönhetően, történeti folyamatok révén alakult ki, másrészt léteznek olyan kultúrák, ahol a személyiség integritását éppen a hallgatás, a feltárulkozás elkerülése tartja meg.

Ez a megmutatkozási és feltárulkozási vágy tükröződik vissza korunk szóbeli élettörténet-meséléseiben, illetve az írott nyelvű önéletírásokban is. Pataki Ferenc az említett funkciókat az elmúlás-élmény sürgető nyomhagyási késztetésével egészíti ki, így értelmezésében az élettörténet elbeszélésigényének hátterében alapvetően háromféle intenció húzódik: a lét végességének tudatosítása, az egyén saját individualitásának kifejezési igé- nye, önigazolási szándék.6 Az egyén ennek értelmében nem csupán azért kezd élettörténete mesélésébe, hogy beszámoljon „nagy tetteiről”, illetve példaként szolgál- jon az utókor számára, hanem az önéletírás segítségével megpróbálja feldolgozni a személyes értékeivel össze- egyeztethetetlen cselekedeteit, a  bűneit, valamint kí- sérletet tesz a traumatikusnak, kimondhatatlannak vélt életeseményeivel való szembenézésre is.7 Az önéletírás önigazolása tehát a mentális higiéniát, a lelki-szellemi egészséget is szolgálja, és elősegíti az elhallgatott, eltit- kolt életfoszlányok felszínre hozását. Ebből kifolyólag az énkonstrukciót, önmegértést segíti, hiszen a „vissza- fojtott gondolataink és érzéseink feltárása felszabadító hatású.”8 Michel Foucault ezeket az igényeket az egyén bevallási kényszerével vonja párhuzamba, és a gyónás rítusához vezeti vissza.9 Ezzel a megállapítással rámu- tat arra a történeti folyamatra, miszerint az önéletírás a gyónás tevékenységéből eredetezhető, hiszen a transzcendenciát elfogadó társadalomban a gyónás elégítette ki az egyén feltárulkozási igényeit.

AZ ÖNÉLETíRÁS MINT GYóNÁS

A Katolikus Egyház Katekizmusa a gyónást a gyógyulás szentségének nevezi, aminek fő eleme a bűnök pap előtt történő bevallása, szubsztanciája tehát a „megvallás” tevékenysége.10 Magát a szentséget az egyház az evangéliumokból ismert testi-lelki csodás gyógyításokra vezeti vissza, ahol a fizikailag beteg embereket Jézus a lelki betegségeik – bűneik megbocsátásán keresztül gyógyítja. A gyónás folyamán a penitens vállalja „a kiengesztelő- dés szent feladatát is, a felszaggatott sebek begyógyítását, melyek az egyházon és gyermekein jelentek meg.”11

A gyónás szentsége tehát nem merül ki pusztán a tettek és azok okainak felismerésében és elismerésében, hanem gyógyító hatással is bír.
A  megvallás, bevallás aktusán alapuló  gyónás  és önéletírás tehát  párhuzamba  hozható  és  egymásnak megfeleltethető: az önéletírást értelmezhetjük gyónás- ként, a gyónást pedig élettörténet-mesélésként. A kétféle tevékenység közti kapcsolatot az önéletírás-történet is számon tartja, hiszen az én-szövegeket a gyónásból, a kereszténység lelki gyakorlataiból, számvetéseiből származtatja. A  történeti összefüggésen túl  azonban funkcionális párhuzamot is vonhatunk a gyónás és az önéletírás között. A kimondás/leírás aktusa ugyanis felszabadító hatással  bír  a  szubjektumra, amely  során a verbalizálásnak köszönhetően mintegy leválik a penitensről a bűne, az önéletíróról pedig az elhallgatott, be nem vallott életeseménye. A fülbegyónásnak és az önéletírásnak éppen ez a lényege: nem  elég lélekben megbánni a bűnöket vagy szembenézni a múlt eseményeivel, hanem verbalizálni kell, narratívummá kell alakítani azokat. A penitens/önéletíró csak a verbalizálás vállalásával tudja megkezdeni, elősegíteni saját gyógyulási   folyamatát.  Az   élettörténet  rekonstruálását a pszichoanalízis ezért kezelési módszerként alkalmaz- za, amely során „az elfojtás megszüntetése a személy saját élettörténetének autentikus megismeréséhez és birtokbavételéhez vezethet.”12 Pennebaker rámutat arra, hogy a traumák vagy szégyellt cselekedeteink éppen azért ártalmasak az ember testi-lelki egészségére, mert képtelenek vagyunk beszélni róluk.13  Ezek a szövegek gyakran hosszú évtizedek hallgatása után születnek meg. jó példa erre Polcz Alaine Asszony a fronton14 című műve, amely egy házasság szétesését és a 2. világháború során elszenvedett megerőszakolásokat mutatja be. Az önéletíró ebben a szövegében néz szembe először saját (el)hallgatásaival, és –  bár többször a  bizonytalan és homályos emlékezet eszközeire támaszkodik, azok védelme mögé menekül – megpróbál szembenézni múlt- jával. Az elszenvedett traumák ellen az idők folyamán némasággal, felejtéssel védekezve gátló funkciókat alakított ki magában, amelyek továbbra is ott kísértenek a szövegben. A múlt felgöngyölítését az eltávolítás retorikájának, a szenvtelen beszédmód eszközeinek felhasz- nálásával képes csak megtenni, a trauma-feldolgozás tehát az érzelmek kizárásával zajlik.15 Ez a némaság öle- li körül házasságának szétesését is. „Ma is csak találgatom, hogy miért (nem beszéltem a házasságomról és a problémáimról). Akkor ezen nem gondolkoztam, talán észre sem vettem. Tavaly nyáron tudatosodott bennem, amikor Róza néni, anyám egyetlen barátnője és unokatestvére mesélte, hogy Anyuka egyszer elkeseregte neki, érzi: szerencsétlen vagyok, de nem beszélek, sem a csa- ládban, sem a bizalmas barátnőimnek.”16

Az  önéletírás mint gyónás tehát terapeutikus jelleggel bír, hiszen a kimondás/leírás aktusa leválasztja a szubjektumról a nyomasztó eseményeket és tetteket, felszabadítja az emlékezetet a lelkiismeret-furdalás ter- he alól, illetve elősegíti a múlt feldolgozását. A pszicho- lógia kutatásai szerint a nyomasztó élményektől való megszabadulás a fizikai állapot javulását is eredménye- zi, hiszen „ha bevallunk egy bűnt, testünk és lelkünk megnyugszik.”17

A gyónás ebből kifolyólag feltételez egyfajta „lelkiis- mereti tudást”, vagyis a saját történet, a saját szubjektum uralását, átlátását, kiismerését. Ezt  az  „átlátást” csak rendszeres önvizsgálat és önfegyelem útján érhetjük el, ami időről időre történő önértékelést, a saját történet és tettek felülvizsgálását feltételezi. Az önéletíró gyakran éppen azért kezd bele szövege írásába, hogy a narratíva segítségével könnyebben átlássa saját személyiségét, és megszerezhesse a gyónáshoz szükséges rálátást saját történetére és személyiségére – az önéletírás ebben az értelemben az önfeltárás útjává, az önmegismerés fel- adatává válik. Az  élettörténetben történő ok-okozati összefüggések feltételezése, a személyiség sokarcúságának megtapasztalása felszabadító hatással bír a szubjek- tumra. Séllei Nóra szerint az önéletíró Mary McCarthy is „éppen e szöveg írása által tud meg »magáról« dolgo- kat, s e folyamat centrumában az önfelfedezés és igaz- ság keresése áll.”18 Maga az írás folyamata tehát egyfajta önismerethez vezet, amely a jelenből megszólaló énnek csak a szöveg lezárásakor kerülhet a birtokába. A lelki- ismeret-vizsgálat, az énnel való szembenézés egyben az én felfedezését is jelenti. Az én kiismeréséért folytatott küzdelemről olvashatunk Anne Frank naplójának utolsó lapjain is, ahol így vall az önéletíró: „úgy érzem, mint- ha a lelkem kettéhasadt volna. Az egyik fele féktelenül vidám, tele csúfondárossággal mindennel szemben, de tele életörömmel is, a legjellemzőbb rá, hogy mindent könnyedén vesz. (…) Lelkemnek ez a fele többnyire mindig készen áll, hogy kiszorítsa a másikat, a sokkal szebbet, tisztábbat és komolyabbat. Vagyis  Anne  lelkének szebbik részét, amelyet így azután nem is ismer senki, ezért viselnek el engem olyan kevesen.”19

A VALLOMÁS ÉS A GYóNÁS BESZÉDSZITuÁCIó-JELLEGE

Az önéletírás gyónásként való értelmezése azt feltétele- zi, hogy az önéletírói szövegek beszédmódja a vallomá sos modalitáson túl a gyónás rituáléjának többletével telítődik. Kovács árpád a perszonális prózanyelv meg- születését a két modalitás találkozásában látja, vagyis a gyónás szakrális jellegéből és a tanúvallomás retorikai modelljéből vezeti le.20 Kovács értelmezésében a gyónás szófukarsága és intézményes keretei nyelvi korlátokat szabnak a vallomástevőnek, míg a bevallás/vallomás el- beszélői diskurzusa az önértelmezés irányába nyit utat. Ennek értelmében a gyónást pusztán a bűnök – tettek és intenciók feltárásától független – megvallásának tevékenységeként interpretálja.21  Foucault ezzel szemben a gyónást mint lelkipásztori hatalmat értelmezi, rámutatva a beszédhelyzet dialogikus jellegére, amely során a vallomástevőnek szüksége van egy társ – vagyis a feloldozó – jelenlétére.22 A gyónás dialogikus jellegét emeli ki Séllei Nóra is, amikor a gyóntatóban a külső tekintély, vagyis az olvasó megtestesülését, a penitensben pedig a vallomástevő narrátort látja.23 A gyónáshoz hasonlóan a vallomás, tanúvallomás is kötött kommunikatív helyzetben artikulálódik, hiszen – a gyónás eredeti rítusához hasonlóan – az egész közösség előtt zajló, az „én igazságának” feltárására fókuszáló beszédet foglalja magába.24
A vallomástevés bevallásos modalitásán túl azonban a gyónás azokat a rejtett én-igazságokat is fel akarja tárni, amelyek a gyónó előtt is rejtve vannak. „Az igazság ugyanis nem egyedül a szubjektumban rejlik, aki lénye legmélyéről mintegy készen hozza fel a napfényre. Ez az igazság két részből tevődik össze: jelen van ugyan a vallomástevőben, de csak töredékesen, öntudatlanul, és csak abban nyeri el végleges formáját, aki meghallgatja.
Mert végső soron ő mondja ki e homályos igazság igaz- ságát: ezért kell megkettőzni a vallomás revelációját az elmondottak megfejtésével. Aki hallgatja a vallomástevőt, az nemcsak feloldozhat, elítélhet vagy felmenthet; ő az igazság ura.”25 A gyónás mindemellett a feloldozás jellegéből adódóan magában foglalja a gyógyulás lehetőségét is.

A múltbeli események feltárását, bevallását az ön- életíró/gyónó tehát egy másik személy jelenlétében te- szi, vagyis a gyónás mindig kommunikáción keresztül valósul meg. Ez a kommunikációs helyzet alapvetően meghatározza a  gyónás/önéletírás modalitását, mivel a másik személy nem csupán hitelesíti, de meg is ítéli (elfogadja vagy  elutasítja) a  penitens vallomástételét. A jóváhagyó aktus a vallomástevő feloldozását is magában hordozza. Azonban míg a gyónó a pap jelenlé- tében vallja meg bűneit, az önéletíró esetében ez a má- sik személy a mindenkori befogadó, aki kísérő tekin- tetével – olvasói hatalmából kifolyólag – megerősíti/ hitelesnek véli vagy visszautasítja az olvasottakat. Az igazmondás és a fikció közti vékony határvonalat tulajdonképpen a hallgató/olvasó húzza meg, a hallgatói/ olvasói hozzáállás dönti el hitelességét.26  A gyónásszitu- áció és az önéletírás diskurzus-helyzete, ezáltal a hallga- tó/olvasó fél szituációja tehát annyiban tér el egymástól, hogy a gyónás folyamán fizikai valóságában találkozik a penitens és a gyóntató, míg az önéletírás során a vallomástevő a virtuális olvasó, a közösség testetlen tekintete előtt tárja fel a lelkét. A profán önéletírásban az olva- só egyedi döntésén múlik a vallomástevő feloldozása, míg a gyónás rítusában a pap az isteni hatalom képviseletében, az egyház feloldozó hatalma által, a közösség nevében fogadja el, illetve utasítja el a bűnbánatot. A vallomástevő kockázatvállalása azonban mindkét eset- ben megegyezik: amennyiben gyónását visszautasítják, a penitens egzisztenciális kockázatot vállal, hiszen a fel- oldozás megtagadása a kiközösítés veszélyével – az Egy- házon belül exkommunikációval, a hétköznapi életben a közösségi megbecsülés, vagyis a csoportba-tartozás elveszítésével – jár együtt. Michel Leiris, a francia szürrealista író ennek értelmében hasonlítja az önéletírást a bikaviadalhoz, hiszen a torreádorhoz hasonlóan az önaktusával jóváhagyó emlékező én hitelesíti a múltban megszólaló ént. A vallomástevés szituációja, a kibeszélés technikái tehát az önéletírás klasszikus narratológiai megközelítését is újratárgyalják.

AZ IGAZMONDÁS KÉNYSZERE – HAZuGSÁG AZ ÖNÉLETíRóI SZÖVEGEKBEN

Az önéletírói szövegek egyik alappillérét a hitelesség- igény,  az  elbeszélés  referencialitásértéke, valósághoz való kötődése képezi. A valóság leképezhetőségének problematikusságával, az élettörténet igazságtartalmának viszonylagosságával bő szakirodalom foglalkozik, amely a leírtak valódiságára, az önéletíró személyiségének artikulálhatóságára,  a perspektívaváltások eset- legességére, az emlékezet szelektív mechanizmusaira mutat rá. Ezek a problémák elsősorban az élettörténet- mesélés narratívumjellegéből adódnak, mivel – ahogy többek között Kenneth j. Gergen és Mary M. Gergen is megfogalmazza – „ha megértjük annak korlátait, hogy miként mesélünk történeteket önmagunkról, az »igazmondás« lehetőségének határaival szembesülünk. Ha  nem akarunk érthetetlenné válni, nem hághatjuk át  a  megfelelő narratívum szabályait.”31  Szávai jános az  önéletírás igazságának e  jellegzetességét a  nyom- követő – vagyis tételesen ellenőrizhető – és metaforikus referenciák egybefonódásával magyarázza.32 A narratívumjelleg okozta korlátok ellenére tehát az ön- életírást az igazmondás kényszere motiválja, amelyet – a fentiek értelmében – a kimondás kényszere is kiegészít. Az igazmondás kényszere a műfaj vallomásjel- legét emeli ki, míg a kimondás kényszere az önéletírás gyónás-beszédmódjára helyezi a hangsúlyt.

A gyónás és az önéletírás egyik legmeghatározóbb közös jellemzője tehát az igazmondás kritériuma, ami az igazságra, őszinteségre való törekvést foglalja magában. Ennek értelmében mind a gyónás tevékenysé- gétől, mind az én-szövegektől idegen a hazugság. Az élettörténet-meséléssel kapcsolatban azonban el kell különítenünk egymástól kétféle hazugságfogalmat: ártatlan és intencionális hazugságot. Az ártatlan hazugság alapvetően a pszichológiai értelemben vett hétköznapi túlzásokat és elhallgatásokat foglalja magában, amiket a szubjektum a másikban kelthető szimpátia érdeké- ben követ el. A hazugság pszichológiájával foglalkozó Claudine Biland odáig megy a hazugság mindennapos tevékenységként való értelmezésében, hogy az emberi kapcsolatok állandó kísérőjének, elkerülhetetlen velejárójának minősíti a hazugságot, hiszen azok a társadalmi együttműködés a kölcsönös hazugságok elfogadásán – az etikett szabályain, a Goffman által tapintatos figyelmetlenségnek nevezett eljárásokon33 – alapulnak.34 Ez a hazugságtípus tehát nem a szándékos igazságeltorzításra fókuszál, hanem az interakciók megkönnyítését szolgálja. Ugyanakkor ide tartoznak azok az akaratlan tévedések és elkerülhetetlen hibák, torzítások, amelyek egyrészt a narrativizálás eljárásainak köszönhetőek, másrészt a memória sajátos és szelektív működéséből adódnak. Az önéletírói műfajokban és a gyónás folya- mán egyaránt a hazugság elkerülésére való törekvéssel találkozunk, amely tudatosítja az igazmondási szándék korlátait: Lejeune az igazság, ahogy én látom; amennyire ismerem szófordulatokat, valamint a felejtéseket, tévedéseket, akaratlan ferdítéseket sorolja ide.35 A gyónás rí- tusa ezeket az öntudatlan torzítási tendenciákat a „több bűnre már nem emlékszem” gyónáslezáró kijelentéssel legitimizálja. Mekis D. jános értelmezésében „az élet- rajzi igazság követése nem zárja ki a fikciós elbeszélést, s a kitalálás művészi szabadsága még nem függetlenít szükségképpen a tényektől.”36  Szabó Magda  Für Elise című önéletrajzi regényében az ártatlan hazugságokat egyfajta felülírásos emlékezési technika alkalmazásával próbálja meg kikerülni. Ennek értelmében bizonyos je- leneteket újra és újra elmesél, ám mindig más oldalát domborítja ki az adott emlékképnek. Szövegében azonban nem egyszerű mozaikkockákkal találkozunk, mivel az emlékek nem csupán egymás kiegészítői,37 hanem továbbgondolói, olykor kizárói is.

Az  intencionális hazugság ezzel szemben manipulatív, tudatos, szándékolt eljárásokat foglal magában, és érvénytelenné teszi mind a gyónást, mind az ön- életírást, hiszen ezek szubsztanciáját kérdőjelezi meg. Az  ilyen  típusú  hazugság  Lejeune  értelmezésében a fikciósítást, vagyis „az igazság kimondásának szándékával” ellentétes tendenciák létrejöttét eredményezi.38

Az igazságigény hangsúlyozásakor nem szabad megfe- ledkezni arról, hogy mivel a történetmesélés, sőt maga a beszéd alapvetően fikciós minták mentén szövődik, ezért az emberi emlékezés korlátainak és a psziché sajátos meghatározottságának köszönhetően valójában minden elbeszéléslehetőség fikciósnak tekinthető. Ennek ellenére Lejeune szerint létezik olyan kommunikációs helyzet, amely a Leiris-féle kockázatvállalás tétjével a kimondás esszenciális igazságát hangsúlyozza, és a narrativizálás korlátaiból adódó nehézségeket háttérbe szorítva a kimondás szándékának igazságára fókuszál. A  referenciális igény ennek értelmében nem pusztán a – Lejeune szavait idézve – „fikciótól való irtózást” jelenti, hanem alapjaiban határozza meg az önéletírás ethoszát. Ez  a  sajátos szempont  azonban el  is  távolít a poétikai-irodalmi regiszterektől, és az önéletírói szövegek  antropologikus-terapeutikus jellegét erősíti. Amennyiben az önéletíró nem törekszik lényegi igaz- mondásra, vagyis tudatosan fikciósít, csak utánzatot hoz létre, amely narratológiai szempontból ugyan teljesítheti a szövegforma kritériumait,39  azonban ellentétes az önéletíró „valódi vágyával”40 – a saját élettörténet őszinte feltárásával. Az igazmondás igénye nélkül tehát az önéletírás olyanná válik, mint a hamis és érvénytelen gyónás.

Az olvasó azonban gyakran mégis úgy érzi, résen kell lennie a fikciósító önéletíróval szemben, hogy el tudja egymástól különböztetni a társadalmi szerepek által felöltött viselkedésformák gerjesztette ártatlan hazugságokat, vagyis az én előnyös oldalának felerősítését az ezeken túlmutató, manipulatív célzatú intencionális hazugságoktól. Mekis D. jános szerint ebben fontos szerepet játszik az olvasói szándék kijelölése, vagyis a fikciós, illetve  önéletrajzi olvasásmód  megválasztása a  szöveg  referencialitásértékének megítélésekor.41  A referencialitás-fikciósítás játékát figyelhetjük meg Mary McCarthy Egy katolikus leány emlékezései42  című művé- ben, ahol az önéletíró egy hosszú előszóban igyekszik az olvasót meggyőzni, hogy autobiográfiájában  csakis a színtiszta igazat írja le, és emlékezetének pontatlansága nem azonosítható a tudatos félrevezetéssel, vagyis a hazugság szándékával. A bonyolult magyarázkodás egy ravasz narratíva álcázása, mivel az emlékezés munkájára hárítja a(z elkerülhetetlen) fikciósítás felelősségét, és önmagát az igazság megszállottjaként tünteti fel. Nem is tehet mást az önéletíró, hiszen a saját élet narratívába foglalása, az élettörténet írott szöveggé alakítása a nyelv működésmódjához, a szövegalkotás szabályaihoz alkalmazkodva kikerülhetetlenül használja a fikció eljárásait
– miközben meg kell győznie az olvasót az igazmondói szándékáról.43 Bevezetőjében ezt írja: „A hivatásos írót úgy tekintik, mint a mániákusan füllentő gyermeket, akit szülei gépiesen összeszidnak, még akkor is, ha tiltakozik, hogy most az egyszer igazat beszél.”44 Az ön- életírásokat tehát gyakran övezi olvasói gyanú,45  és az önéletírás olvasása a gyanakvás metodikája mentén történik. Az önéletíró ezért mindent elkövet, hogy tanúságot tegyen igazmondási szándékáról.

Az igazmondás kényszere a tanúvallomás igazságához, hamisságához is kapcsolható, amelyek akár jogi következményekkel járhatnak. A  törvényszéki beszédek önigazolói szándéka nemcsak az élettörténet összefoglalását, hanem a tanúvallomás predesztináló jellegét
is erősíti.46 Lénárd Kata a megbízhatatlan emlékezet, a külső és belső valóság közti lehetséges különbség problémája nyomán példaként említi a Hamis Emlékezet Tünetcsoport Alapítványt, amely az igaznak hitt, ám hamis tanúvallomások következményei elkerülése érdekében alakult meg. A pszichoanalízis során alkalma- zott történeti esettanulmány megkreálásakor ugyanis a páciens létrehozhat egy olyan narratív igazságot, amely nem esik egybe a történeti igazsággal, elősegíti a gyó- gyulási folyamatot. E kétféle igazság közti feszültség akkor válik problémává, ha a páciens nem tudja azokat elkülönböztetni.47 A megéltnek vélt és megélt igazság közti feszültségről tanúskodik Rakovszky Zsuzsa VS című – az önéletírói szövegtípusokat imitáló – regénye, amelyben egy önmagát férfiként artikuláló nő vallomásait olvashatjuk.48

ÖSSZEGZÉS

Az önéletírás gyónásként való értelmezésekor a ki- mondás/leírás   terapeutikus   funkcióját   emelhetjük ki. A 20. században fellépő pszichológiai kutatások, a narratív fordulat óta központi pozícióba állított saját történetalkotás vizsgálata tehát jóval régebbi tradíció- val rendelkezik. A gyónás szertartása számon tartja a vallomástevés gyógyító funkcióját is, hiszen „már az igazság puszta kimondása belső változást idéz elő a vallomástevőben.”49 A lélek megtisztulása nem csupán a megkönnyebbülést jelenti, hanem egy új fejezet lehe- tőségét, a tiszta lappal indulás esélyét is. Az önéletíró éppen így tesz akkor, amikor szembenézve múltjával leírja azt – a leírás tevékenységével egyben lezárja és a lapok között hagyja az emlékeit. A papír türelmeseb- ben viseli a terheket az embernél…50

Jegyzetek
1   A  narratív  fordulat  értelmében nemcsak   az  irodalomtudomány, hanem a történettudomány, pszichológia,    filozófia,   szociológia, politológia,  jog-  és  neveléstudomány  is  narratív  jelleggel,  elbeszélésként   közelíti   meg   tárgyát, narratív    struktúrákat    feltárva bennük.    Ennek    értelmében    a narrációt  alapvető  kulturális  jelenségként foghatjuk fel.
2  Erős Ferenc: A narratív fordulat. In   Magyar   Pszichológiai   Szemle  2004,  295–299.;  László  János: Előszó. In  László  jános,  Thomka Beáta (szerk.):  Narratívák 5. Budapest, 2001, Kijárat Kiadó, 7–9.; László  jános:  A történetek tudománya. Budapest, 2005, Új Mandátum Könyvkiadó, 10–23.
3    MacIntyre,   Alasdair:  Az  erény nyomában. Budapest, 1999, Osiris Kiadó, 289.
4  Vö. Pataky Ferenc: Az önéletírás pszichológiájáról.  In  Kiss  László (szerk.):   A  cselekvő  értelmiségi. Budapest, 2010, Argumentum Kiadó  – ELTE  Társadalomtudományi Kara, 270.
5 Pennebaker, james W.: rejtett érzelmeink, valódi önmagunk. Bu- dapest, 2005, Háttér Kiadó, 14.
6  Vö. Pataky, i. m. 269.
7  Vö. Pennebaker, i. m. 17–18.
8  Uo. 18.
9   Foucault,  Michel:  A szexualitás története. Budapest,  1999,  Atlantisz Könyvkiadó, 64–73.

10   A katolikus Egyház Katekizmusa. Budapest,  2002,  Szent  István Társulat, 295.11   Häring, Bernhard: Krisztus tör- vénye II. (Ford. Németh  Mihály). Pannonhalma, Bencés Kiadó, 1998, 152.12     Erős  Ferenc:  Önéletrajz,  nap- ló,  levelezés.  In  Mekis  D.  jános, Z. Varga Zoltán (szerk.): Írott és olvasott identitás. Az önéletrajzi műfajok   kontextusai.   Budapest, 2008, L’Harmattan, 134.13  Pennebaker, i. m. 32.
14  Polcz Alaine: Asszony a fronton. Budapest, 1995, jelenkor.
15   Petres Csizmadia Gabriella: Egy önéletírás, ami felejteni akar. In Európaiság, magyarság Közép-Európában: XIV. Apáczai-napok,  2011, Győr, 149–154.
16  Polcz, i. m. 25.
17  Pennebaker, i. m. 22.
18    Vö.  Séllei  Nóra:  Katolikus önéletrajz?  –  Mary  McCarthy:  Egy katolikus   leány   emlékezései.   In uő:  Tükröm,  tükröm…  –  Írónők önéletrajzai a 20. század elejéről. Debrecen,  2001, Kossuth  Egyetemi Kiadó, 216–217.
19   Frank, Anne:  Anne Frank nap- lója (Ford. F. Solti Erzsébet, Zádor Margit). Budapest, 1982, Európa Könyvkiadó, 301–302.
20  Kovács árpád: Vallomás, elbe- szélés, írás: a személyes diszkurzus Szent Ágostonnál. In  uő  (szerk.): A regény nyelvei. Budapest, 2005, Argumentum  Kiadó, 23.
21  Uo. 26–27.
22  Foucault, i. m. 64–73.
23  Séllei Nóra, i. m. 201–207.
24   Vö. Z. Varga Zoltán: Az önéletírás-kutatások    néhány    aktuális elméleti kérdése. In Helikon 2002/ 3, 256.
25  Foucault, i. m. 68–69.
26     Vö.   Bednárová,   Katarína:  Kgenéze    autobiografického    gesta v  literárnom  diskurze.  In  World Literature Studies 2011/2, 20.
27  Leiris, Michel: Az irodalom mint bikaviadal. In uő: A férfikor. Bu- dapest, 1995, Elek és Társa Kiadó, 18.

28  Rhys, jean: Nagy mosolyt kérek! (ford.    Séllei    Nóra).    Debrecen, 2001, Csokonai Kiadó, 165.
29  Foucault, i. m. 68–69.
30  Vö. Lejeune, Philippe: Az önéletírói paktum (Ford. Varga Róbert). In  Z.  Varga  Zoltán  (szerk.):  Önletírás, élettörténet, napló. Budapest, 2003, L’Harmattan, 37–38.

31 Gergen, Kenneth j.–Gergen, Mary  M.:  A narratívumok és az én mint viszonyrendszer. In László jános, Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 5. Narratív pszichológia. Budapest, 2009, Kijárat Ki- adó, 80.32  Szávai jános: Irodalom, fikció, autofikció. In Mekis D. jános, Z. Varga Zoltán (szerk.): Írott és olvasott identitás: az önéletrajzi mű- fajok kontextusai. Budapest, 2008, L’Harmattan, 29.33  Vö. Goffman, Erving: Az én bemutatása a mindennapi életben (Ford. Berényi Gábor). Budapest, 1999, Thalassa Alapítvány – Pólya Kiadó, 13–14.
34   Vö. Biland, Claudine:  A hazugság pszichológiája (Ford. Jakabffy Imre,   jakabffy   éva).    Budapest, 2009, Háttér Kiadó, 15–19.
35  Vö. Lejeune, i. m. 37.
36    Mekis  D.  jános:  Az  önéletrajz mintázatai  –  a  magyar  irodalmi modernség  hagyományában.  Buapest,  2002,  Fiatal  írók  Szövetsége, 35.
37  Vö. Szabó Magda: Für Elise. Budapest, 2010, Európa Könyvkiadó, 11., 223–225.
38  Vö. Lejeune, Philippe: A napló mint  „antifikció”  (Ford.   Z.  Var- ga Zoltán). In Mekis D. jános, Z. Varga Zoltán (szerk.): Írott és ol- vasott identitás. Budapest, 2008, L’Harmattan, 15.
39  „A regény képes utánozni – és sokszor utánoz is – minden olyan megoldást,    melyet    az    önélet- írás használ, hogy meggyőzzön bennünket hitelességéről.” Vö. Lejeune:  Az  önéletírói  paktum… 28.
40  Vö. Lejeune: A napló mint antifikció… 18.
41  Vö. Mekis D. jános: referencialitás és végtelen szemiózis. Az autobiográfia    értelmezéstörténetének irodalomtudományos kontextusairól. In: Helikon 2002/3, 259–260.
42   McCarthy,  Mary:  Egy katolikus leány  emlékezései  (Ford.   Zilahy judit).   Budapest,   1968,   Európa Könyvkiadó.
43  Petres Csizmadia Gabriella: Az emlékezet újraírásai. In Mészáros András (szerk.): Tudomány az ok- tatásért – oktatás a tudományért II. Nyitra, 2011, Közép-európai Tanulmányok  Kara, 63–68.
44  McCarthy,  i. m. 5.
45   Vö.  Abbott,  H.  Porter: Önéletírás,   autográfia,   fikció:   kísérlet a    szövegtípusok    osztályozására (Ford.  Péti  Miklós).   In  Helikon 2002/ 3, 292.
46   Vö. Z. Varga Zoltán: Az önéletírás-kutatások    néhány    aktuális elméleti kérdése. In Helikon 2002/ 3, 256.47     Vö.   Lénárd   Kata:   Megélt  és/ vagy  elmesélt.  Korai  trauma  és emlékezés. In  Mekis  D.  jános,  Z. Varga  Zoltán  (szerk.): Írott és olvasott  identitás.  Budapest,  2008, L’Harmattan, 166–172.
48   Vö. Rakovszky Zsuzsa: VS. Budapest, 2011, Magvető.
49  Foucault, i. m. 65.
50  Frank, i. m. 13.

IRODALOM

• A katolikus Egyház Katekizmusa. Budapest, 2002, Szent István Társulat.
• Abbott, H.  Porter: Önéletírás, autográfia, fikció: kísérlet a szövegtípusok osztályozására (Ford. Péti Miklós). In Helikon 2002/ 3, 286–304.
• Bednárová, Katarína: Ku genéze autobiografického gesta v literárnom diskurze. In World  Literature Studies 2011/2, 19–27.
• Biland, Claudine: A hazugság pszichológiája (Ford. jakabffy Imre, jakabffy éva). Budapest, 2009, Háttér Kiadó.
• Erős Ferenc: A narratív fordulat. In Magyar Pszichológiai Szemle 2004, 295–299.
• Erős Ferenc: Önéletrajz, napló, levelezés. In Mekis D. jános, Z. Varga Zoltán (szerk.): Írott és olvasott identitás. Az önéletrajzi műfajok kontextusai. Budapest, 2008, L’Harmattan, 134–144.
• Foucault, Michel: A szexualitás története. Budapest, 1999, Atlantisz Könyvkiadó.
• Frank, Anne: Anne Frank naplója (Ford. F. Solti Erzsébet, Zádor Margit). Budapest, 1982, Európa Könyvkiadó.
• Gergen, Kenneth j.–Gergen, Mary M.: A narratívumok és az én mint viszonyrendszer. In Narratívák 5. Narratív pszichológia László jános, Thomka Beáta (szerk.): Budapest, 2009, Kijárat Kiadó, 77–119.
• Goffman, Erving: Az én bemutatása a mindennapi életben (Ford. Berényi Gábor). Budapest, 1999, Thalassa Alapítvány – Pólya Kiadó.
• Häring, Bernhard: Krisztus törvénye II. (Ford. Németh Mihály). Pannonhalma, 1998, Bencés Kiadó.
• Kovács árpád: Vallomás, elbeszélés, írás: a személyes diszkurzus Szent Ágostonnál. In uő. (szerk.): A regény nyelvei. Budapest, 2005, Argumentum  Kiadó, 21–44.
• László jános: Előszó. In László jános, Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 5. Budapest, 2001, Kijárat Kiadó, 7–9.
• László jános: A történetek tudománya. Budapest, 2005, Új Mandátum Könyvkiadó.
• Leiris, Michel: Az irodalom mint bikaviadal. In uő: A férfikor. Budapest, 1995, Elek és Társa Kiadó.
• Lejeune, Philippe: Az önéletírói paktum (Ford. Varga Róbert). In Z. Varga Zoltán (szerk.): Önéletírás, élettörténet, napló. Budapest, 2003, L’Harmattan, 17–46.
• Lejeune, Philippe: A napló mint „antifikció” (Ford. Z. Varga Zoltán). In Mekis D. jános, Z. Varga Zoltán (szerk.): Írott és olvasott identitás. Budapest, 2008, L’Harmattan, 13–24.
• Lénárd Kata: Megélt és/vagy elmesélt. Korai trauma és emlékezés. In Mekis D. jános, Z. Varga Zoltán (szerk.): Írott és olvasott identitás. Budapest, 2008, L’Harmattan, 166–172.
• MacIntyre, Alasdair: Az erény nyomában. Budapest, 1999, Osiris Kiadó.
• McCarthy, Mary: Egy katolikus leány emlékezései (Ford. Zilahy judit), Budapest, 1968, Európa Könyvkiadó.
• Mekis D. jános: Az önéletrajz mintázatai – a magyar irodalmi modernség hagyományában. Budapest, 2002, Fiatal írók Szövetsége.
• Mekis  D. jános:  referencialitás és végtelen szemiózis. Az autobiográfia értelmezéstörténetének irodalomtudományos kontextusairól. In Helikon 2002/3, 258–271.
• Pataky Ferenc: Az önéletírás pszichológiájáról. In Kiss László (szerk.): A cselekvő értelmiségi. Budapest, 2010, Argumentum  Kiadó – ELTE Társadalomtudományi  Kara, 267–287.
• Pennebaker, james W.: rejtett érzelmeink, valódi önmagunk. Budapest, 2005, Háttér Kiadó.
• Petres Csizmadia Gabriella: Egy önéletírás, ami felejteni akar. In Európaiság, magyarság Közép-Európában: XIV. Apáczai-napok, 2011, Győr, 149–154.
• Petres Csizmadia Gabriella: Az emlékezet újraírásai. In Mészáros András (szerk.): Tudomány az oktatásért – oktatás a tudományért II. Nyitra, 2011, Közép-európai  Tanulmányok  Kara, 63–68.
• Polcz Alaine: Asszony a fronton. Budapest, 1995, jelenkor.
• Rakovszky Zsuzsa: VS. Budapest, 2011, Magvető.
• Rhys, jean: Nagy mosolyt kérek! (ford. Séllei Nóra). Debrecen, 2001, Csokonai Kiadó.
• Séllei Nóra: Katolikus önéletrajz? – Mary McCarthy: Egy katolikus leány emlékezései. In uő: Tükröm, tükröm… – Írónők önéletrajzai a 20. század elejéről. Debrecen, 2001, Kossuth Egyetemi Kiadó, 197–256.
• Szabó Magda: Für Elise. Budapest, 2010, Európa Könyvkiadó.
• Szávai jános: Irodalom, fikció, autofikció. In: Mekis D. jános, Z. Varga Zoltán (szerk.): Írott és olvasott identitás: az önéletrajzi műfajok kontextusai. Budapest, 2008, L’Harmattan, 25–32.
• Z. Varga  Zoltán: Az önéletírás-kutatások néhány aktuális elméleti kérdése. In Helikon  2002/3,  247–
• 257.