Antalík József versei

Ha majd a fáj­da­lom

Ha majd a fáj­da­lom
Parázsa fel­lán­gol,
Sze­mem­re könny­csepp ül,
Re­meg­ve, egye­dül.

Elfeledt em­lé­kek
Fék­te­len éb­red­nek,
S vég­te­len éj­sza­kák
Ne­ve­det sut­tog­ják.

Ös­­sze­gyűrt pár­ná­mon
Könny­be fúlt’ ál­mo­dom,
S fény­te­len reg­ge­len
Ke­ze­det ke­re­sem.

Csak egy pil­la­nat­ra
Érint­het­ném új­ra!
Kínt on­tó éj­je­lek
Az­tán már vi­het­tek.

Es­ti imád­ság

Ha pár­nám­ra haj­tom fe­jem,
Imád­sá­gom Hoz­zád száll fel.
En­gedd, hogy itt lenn a föl­dön,
Hol­to­mig ő le­gyen őröm!

Mi­kor, egy­szer, int vég­ze­tem,
S aka­rom, nem, el kell men­nem,
So­ha ne hadd őt ma­gá­ra,
Nyújts ol­tal­mat, védd to­vább­ra!
Fog­jad ke­zét, óv­jad min­dig,
Légy mel­let­te ha­lá­lá­ig!
S ha majd ál­lunk trón­ter­med­ben,

Szám­adás­nál együtt ket­ten,
Szánj meg min­ket ha­ra­god­ban,
Mert ke­gyel­med ha­tár­ta­lan.

Óvom lép­tük…

Töb­ben va­gyunk; egy az apánk,
De ő so­ha nem vi­gyáz ránk.
Ha­rag­já­ban föld­re ve­tett,
S most búskodik tet­te fe­lett.

Enyé­im­ről so­sem tu­dom,
Hol csel­leng­nek, mily uta­kon.
Hol kó­szál­nak, lót­nak-fut­nak,
S mit csi­nál­nak, jót vagy ros­­szat?

Hol bo­lyong­nak bú és bá­nat,
Ho­vá men­nek, mer­re jár­nak?
Kit haj­szol­nak gyász, fáj­da­lom,
S ü­lik ná­szuk új sír­hal­mon.

Együtt boly­gok vé­re­im­mel
Föld­te­kén­ken sza­na­széj­jel.
Föl­ke­re­sek sok-sok zu­got,
Amíg egy­szer rád ta­lá­lok.

Kön­­nyes pár­nán, holt­sá­pad­tan
Küz­desz ká­bán ön­ma­gad­dal.
Mel­léd ülök, át­ka­rol­lak,
So­ha töb­bé el nem hagy­lak.

Vert szí­ved­ben bá­nat, ha ég
– Mert té­ged rám bí­zott az ég –,
Vi­gasz­tal­lak, fo­gom ke­zed,
És bán­kó­dom együtt ve­led.

Én­előt­tem nem szé­gyel­led,
Mint gyöt­rő­dik, szen­ved lel­ked.
Né­mán né­zem sö­tét har­cát,
Se­bek nél­kül nem éled át.

Mi­kor el­jön zord vég­ze­ted,
S nap­ja­i­dat be­vé­ge­zed,
No­ha ke­zed nem fog­ha­tom,
El­kí­sér­lek véguta­don.

Csend­ben ál­lok sí­rod mel­lett,
S mint hű ba­rát meg­kön­­nyez­lek.
Szív kön­­nyei szív­be hull­nak,
S nem fe­lej­tik el a múl­tat.

Az­tán hal­kan ve­szem utam,
Vágy­nak so­kan, min­den­hon­nan.
S át­kos él­tük rö­gös út­ján,
Óvom lép­tük én, a  m a g á n y.