Euphorbosz kegyelme – Tőzsér Árpád A vers ablakán kihajolva című kötetéről

Szerző: SZALAY ZOLTÁN
Körülbelül a kötet közepe táján, egész pontosan a 141–142. oldalon található Tőzsér Árpád legutóbbi, A vers ablakán kihajolva című verseskötetében az a vers (Sebastianus mondja), amelyből a kötet címe származik. Tőzsér Árpád egy interjúban (Átváltozások, Új Szó, 2011. április 9.) elárulta, ez a vers különösen közel áll hozzá, habár ő maga eredetileg más címet szeretett volna adni a válogatáskötetnek, a kiadó beszélte rá, hogy a Sebastianus mondja egy sorát emeljék ki címnek. Nyilvánvalóan a bőség zavarával küszködött a kiadó, illetve a szerző-válogató, hiszen a különféle Tőzsér-remekművekből számos izgalmas értelmezési lehetőséget megnyitó cím lett volna választható. A Sebastianus mondja azonban azért tartható helyes választásnak, mivel a költő egyik „zászlóshajójáról” van szó, egy olyan mesteri da-rabról, amely példaértékűen egyesít magában egy seregnyit a Tőzsér-költészet erényeiből. A korábbi kötetekben még csak egyszerűen Sebastianus címen szereplő vers könnyed ritmusával, elmés szerkezetével, filozofikus ambícióival megunhatatlan darabja az életműnek.
Az említett interjúban Tőzsér Árpád megemlíti, ő maga az Erről az Euphorboszról beszélik című vers címét szerette volna kötetcímmé emelni. Euphorbosz agyafúrt, leleményes rejtőzködő, aki „Mindig másban van jelen, / s más tehetségével vegyülve / jeles dolgokra is képes” (219.). Olyan tehát, akár a költő, aki szívesen bújik más költők bőrébe: másokban keresi-kergeti saját énjét. Többek között a lélekvándorlás gondolatának Európában való megjelenéséért felelős, s maga is aktív lélekvándorló: „Püthagoraszban s másokban öltött újra testet” (219.). Tőzsér maga úgy magyarázza saját Euphorbosz-élményét s a válogatáskötet Euphorbosz-jellegét, hogy az efféle válogatások tulajdonképpen lélekvándorlások a szerző korábbi életeiben. Euphorbosz gömbvillámként bukkan fel újra és újra a szerző valamelyik énjében, hogy „életre rántsa” azt. Könynyedén eszünkbe juthat ezekről a gondolatokról Hizsnyai Zoltán nemrég megjelent Ének című kötete, amely a Tőzséréhez nagyon hasonló problematikával szembesít bennünket, nem kevésbé bravúros módon. Hizsnyai hasonló módon kelt életre klasszikus szerzőket mesterszonettjeiben, ahogy Tőzsér ját-szadozik például a 2004-es Tanulmá-nyok költőportrékhoz című kötetében. S ha lélekvándorlás, akkor le kell írni Csehy Zoltán nevét, aki a Hecatelegium című 2006-os kötetében végzett el a Tőzsérével rokon munkát.
Tőzsér Árpád akkor talált igazán magára, amikor engedte szerteszaladni énjeit a világ minden égtája felé, időben és térben, a költészet tág s egyre csak táguló dimenziójában. A szerző hetvenötödik születésnapjára a budapesti Palatinus kiadónál megjelent válogatáskötet anyagából kitűnik (a válogató maga volt a szerző!), a költő akkor igazán önmaga, amikor valaki más lehet. Az első két kötet, a Mogorva csillag és a Kettős űrben anyaga teljesen kimaradt a válogatásból, amelynek gerincét az utóbbi tizenöt év termése, tehát inkább már az időskori életmű alkotja. Tőzsér pályája szédítőn ível felfelé, legutóbbi köteteiben új és új kísérletekbe bocsátkozott. Jellemző, hogy A vers ablakán kihajolva súlypontja a 2006-os Léggyökerek című kötet, amelynek szinte egész anyaga belekerült a válogatásba, eltekintve attól a néhány verstől, amelyek a korábbi kötetekben is szerepeltek, s itt ezek részeként lettek besorolva (a Léggyökerek jelentőségét látszik fokozni az is, hogy ugyanúgy, mint annak a kötetnek, az itt tárgyalt válogatásnak is egy Rudolf Fila-festmény látható a címlapján). A leg-utóbbi, Csatavirág című és Lét-dalok alcímű kötet anyagát jobban megszűrte a szerző-válogató, egy az egyben kimaradt például annak a kötetnek a Függelék című része, amelyben humoros-játékos versek szerepeltek, s amely eléggé széttartóvá s bizonyos mértékben kie-gyensúlyozatlanná tette az egyébként drámaian súlyos, számvetésjellegű kötetet (mindazonáltal persze a kötet mint olyan sokkal kevésbé mérvadó, mint az egyes versek, hiszen azok élik saját autonóm életüket, s alkalomadtán máshol, más közegben bukkanhatnak elő – hiába viseli például a 2001-es Finnegan halála és a 2006-os Léggyökerek ugyanúgy az Új versek alcímet, a Sebastianus című vers mindkettőben szerepel, minimális eltérésekkel). Meg kell ugyanakkor je-gyezni, hogy a Tőzsér-vers számvetésjellege mindig afféle kozmikus számvetés, amiben benne mennydörög az univerzum minden nyüzsgése, s ami egyúttal tündérien szárnyal a maga törékeny-finom pillangószárnyán, s közben habozás nélkül bukik alá a legerkölcstelenebb – és egyben legízesebb – örömökbe. A vers ablakán kihajolva olvasója szédítő utazásra invitáltatik: indulunk Mittel úr ügyefogyott, tébláboló tántorgásából, s érkezünk Palamédész csodás-keserű mítoszához: „homokóra alsó s felső része / a felsőből az alsóba reménytelenség pereg” (Panem et circenses, 221.).
A vers ablakán kihajolva impozáns válogatás s nem mellesleg tetszetős kiállítású kötet; az egyetlen hiányosságként talán azt lehetne megemlíteni, hogy a versek zavartalan élvezetét olykor bosszantó elütések akadályozzák („én letem” – 211., „a ágy-sírokban” – 216., „67-e kórterem” – 234. stb.). Ez azonban semmit nem változtat azon, hogy a hetvenöt éves Tőzsér Árpád eddigi életművének izgalmas áttekintéséről van szó. A versekhez Reményi József Tamás írt utószót, Kijár címmel. Talán az Euphorbosz monológja című versre is utalva, melyben a nagy átváltozó gúnyosan idézi az életével játszó Augustus csá-szárt: „a kegyelem / Euphorbosznak is kijár” (143.).
(Palatinus, Budapest, 2011)