Bárczi Zsófia: Elvira

Elvirát senki sem szerette. Ennek egyik oka az volt, hogy Elvira nem létezett a személyiség megragadható értelmében. Voltak Elvirák, különbözőek, helyzettől és társaságtól függően. Pedig éveken keresztül próbálta felépíteni önmagát. Vannak, akiknek erre nincs szükségük. Azáltal, hogy megszületnek, már meg is vannak.

De Elvira, amikor megszületett, egyáltalán nem volt még meg, és utána sem, évekig. Mindig csak valakinek a viszonylatában létezett. Ezért gyerekkorában kedves és bűbájos kislánynak tartották.
Később Elvira elbizonytalanodott. Míg gyerek volt, ösztönös pontossággal tapintott rá mások legelemibb vonásaira. így könnyen alakította hozzájuk önmagát. A baj akkor történt, amikor Elvira rájött, hogy az emberek (általában) nem olyan vázlatosak, ahogy ő gondolta hosszú időn keresztül. Elvira sokáig úgy látott, ahogy a gyerek rajzol; egy kör, kicsit elnagyolt, néha inkább ellipszis, máskor ügyetlen négyzet vagy szabálytalan háromszög. Két hosszú pálcika, a végén öt-hat, néha három kis virgáccsal. Még egy hosszú pálcika. Egy háromszög, színes. Vagy még két hosszú pálcika. Lélek, személyiség, vágyak. Elvira határozottan leegyszerűsítette a dolgokat. Sosem  kellett volna  megismerkednie  a reneszánsszal meg  az arányaival. A  reneszánsz senkinek sem tesz jót. Izolda konkrétan belehalt. Konkrétan nem a reneszánszba, hanem a két doboz altatóba, amit bevett, de azért még lehetett volna intő példa és erkölcsi tanulság.

Elvira a reneszánsztól tanácstalan lett. Se pálcikák, se ellipszis, többé nem működött. Nem tudta már felépíteni önmagát, és ettől kezdve senki sem szerette. Amikor senkije nem maradt, elkezdett bízni Istenben, de mint később kiderült, ez fatális hiba volt. Amparo ezt már az elején megmondta. Nem kell mindenkiben megbízni (mondta). Márpedig ha valaki, akkor Amparo aztán igazán szakértője volt a témának. Bizonyos értelemben meghitt viszonyban volt az Úrral, de bízni nem bízott benne. Hosszú és végeérhetetlen szónoklatokat intézett hozzá. ő meg néha válaszolt, de többnyire nem (mármint az Úr). Amparo ezen nem akadt fenn különösebben, Istent mindig is férfinak képzelte. Aki nem válaszol. Amparo már annak is örült, hogy az Úr egyáltalán meghallgatja.

Elvira viszont a vallásban talált menedéket. Eljátszani egy szonátát ugyanúgy megtette volna, de ahhoz évekig kell gyakorolni (mutatott rá Amparo). A vallás meg mindig kéznél van, nem kell hozzá tehetség. és Elvira botfülű volt. Elvira Istenen kívül a szavakban is hitt. Nem azt hitte el, amit mondtak neki, ehhez túlságosan gyanakvó volt. A szavak jelentésében hitt, abban, hogy minden szónak van egy igaz, megkérdőjelezhetetlen és végső értelme. Ezért gyűlölte annyira a hazugságot, a teremtés meggyalázásaként tekintett rá. így lépett elő saját külön bejáratú vallása egyedüli szent szövegévé a szótár.

Lényegében egyetlen dolog volt benne létező, a stílus. Amikor leült írni, a nyelven keresztül maga is valósággá lett. Testet öltött benne az ige. Meg a névszók. A névszók különösen.
Elvira tehát tulajdonképpen önmagában hitt. De hiába volt a hit, nem lett tőle valósá- gosabbá, csak amíg írt. Nem lett volna szabad felhagynia vele.
Amparo azt gondolta, hogy Elvirának kiapadt a tehetsége. Mindenki azt gondolta. Pedig Elvira azért nem írt, mert nem volt kinek írnia. Eleinte volt, aztán nem. Lényegében mindent elvesztett, csak mondatai maradtak. Sok összefüggéstelen mondat. Meg elküldetlen levelek a fiókjában. Levelek Don Giovanninak.

Itt most Elvira és Don Giovanni története kellene, hogy következzék. De ez egyrészt nem történet, másrészt semmiképpen sem a kettejüké. összefüggéstelen események sorozata, onnantól kezdve, hogy megismerkedtek. Némi  történetszerűséget talán csak a mindig ugyanakkor ismétlődő találkozások ritmusa vinne bele. Don Giovanni és Donna Elvira minden héten egyszer találkoztak, amikor együtt ügyeltek a könyvtárban. Don Giovanni ilyenkor többnyire hallgatók kisebb-nagyobb csapatának adott elő (konzultálok, mondta). Máskor ugyanezt kolléganői lelkes gyűrűjében tette (disputálok, mondta). Don Giovannit mindenki szerette. Leginkább Elvira. Don Giovanni pedig hagyta, hogy Elvira azt gondoljon, amit akar. és Elvira önmagát kergette bele egy téveszméken alapuló rendszerbe. Apró, összefüggéstelen darabkákból rakott ki egy történetet, és amikor meglett a minta a mozaik átrendezéséhez, már késő volt. Elvira süllyedt, és ebben a valóság sem tudta meggátolni.

Mégis, volt egy időszak, amikor sokat voltak együtt. Mármint Don Giovanni és Donna Elvira. Elvira ilyenkor napokig nem találta a helyét. A földöntúli eufóriát nem az elválás pillanatában váltotta fel a gyász, csak valamivel később. öröme lassan hullott darabokra, egy más valaki által kiejtett szó, egy mosatlan tányér, a küszöbön heverő zokni oltotta ki. Bármi. Elvira ilyenkor két napig sírt. Mire összeszedte magát, újra találkoztak. és ez így ment éveken keresztül. Egészen meglepő, mit ki nem bír az ember.
Don Giovanni okos volt, szellemes és könnyed. és persze mély meg titokzatos és ilye- nek. De legfőképpen, Don Giovanni az volt, ami Elvirának kellett. Don Giovanni volt a levegő. A boldogság megtestesült banalitása.

Elvira viszont magányos volt. Ez volt az alaplapja a kártyában, egyszer megmondta neki egy jós, azóta teljesen beletörődött ebbe. Az öngyilkosságtól visszatartotta a túlvilág- tól való félelem. A vallás komoly hagyomány. Amíg életben van, reménykedhetett, hogy egyszer véget ér. Elvira nem tudott iszonyúbb dolgot elképzelni az örökkévalóságnál. Az ő esetében ez munkahelyi ártalom volt. Az Összehasonlító túlvilágtan című jegyzet szerzőjeként elég sok pokolképzettel találkozott az évek során, aminél csak az üdvösségre vonat- kozó elképzelések voltak ijesztőbbek. Úgy látta, jobb lenne ezt az egészet elkerülni. Elvira nem a kárhozattól félt, hanem általában. Hogy ennél jobb, nem valószínű, hogy lesz.

Tulajdonképpen igaza lett. Bizonyos nők a boldogtalanságtól fogynak. Mások rászoknak az altatóra, nyugtatóra, isznak vagy kötni kezdenek, esetleg nyelveket tanulnak. Elvira hízott. Mintha saját teste menedékébe húzódott volna vissza, egyre növelte annak térfogatát. Amíg hitt a reményben, karcsú volt, könnyed és rendszeresen járt fodrászhoz. A remény sosem öltött valamilyen jól körvonalazható formát Elvirában, egyszerűen csak létezett, mint a gravitáció. Kislány korában viszont tényleg hitt a hercegben. Ez volt a remény. Hogy majd eljön érte egyszer. Arra sosem gondolt, hogy amikor eljön, már valaki másnak a férje lesz, és ő is valaki másnak a felesége. Valami mindig kimarad a számításból.
Végül felmondott, és elköltözött egy másig városba. Mármint Elvira, nem a herceg. Don Giovanni ennyit mondott rá, mikor megtudta: „Kár.”