Sényi Fanni: A természet gyermekei (esszé)

Jon Fosse prózai művei – Melankólia, Álmatlanság, Reggel és este
Jon Fosse világa megdöbbentő. Nem me­lankolikusak és nem depresszívek a művei, nem igaz, hogy ő a mai Ibsen. Nem igaz rá semmilyen kategória. Művei olyanok, mint egy meditálás. A halandóság érzetén keresz­tül mutat rá a létezés csodálatosságára.

Fosse egy mediátor, aki mélyít és megértet helyze­teket és viszonyokat, de nem analizál. Min­dent valahonnan nagyon messziről és mégis nagyon személyes látószögből néz. Egyszerre ír a végtelenről és arról, ami bennünk, embe­rekben állandó.
Fosse elsősorban költő, bármit ír. Előadást csinálni a darabjaiból nehéz, mert lehetetlen általános színházi eszközökkel kifejezni, ami a párbeszédek mögött van. A hétköznapisá­got itt nem kisrealista eszközökkel, hanem teljesen máshogy, elemelve, de mégis való­san kell ábrázolni, és bemutatni a szereplők gondolatiságát, ami kimondatlanul ott van a darabokban, és kimondva ott van minden prózájában.

Ebben a világban mindenki mindenkinek a gyereke, apja, anyja, mindenki mindenki­vel rokon. A szeretet, a barátság, a szerelem mind magától értetődő. Semmi nem tökéle­tes, de minden egy nagyobb rendszer része. Nincsenek hétköznapi sóvárgások, szenve­dések, helyettük van valami felemelően egy­szerű, eleve elrendeltetett. Van hit, és van egy sajátos istenszemlélet. A túlvilág létezik, a mennyország és a pokol nem. A túlvilág va­lamiféle fény, de nem tudjuk, ezenkívül mi.
Semmi. Az a hely, ahova minden tart, ahol az emberek esszenciájukban léteznek, ahol mindenki egyenlően senki és egyenlően mindenki.

Fosse Istene nem az embereken kívül, va­lahol a távolban létezik, hanem itt Isten maga a létezés, az emberekkel, a tengerrel, a fjor­dokkal, a természettel. Ez a hit nem ateista, Fosse minden művében, a szereplők minden megszólalásában ott van a szöveg mögötti értelem, a szövegek mögött rejlő tágabb, na­gyobb dimenzió, és ez a dimenzió maga Isten.

Ennek a mögöttes értelemnek a megra­gadása Fosse egyik legnagyobb erénye, és az esetleges, képtelen kommunikáció valójában csak azt jelenti, hogy itt az emberek nem sza­vakkal kommunikálnak. Ha mégis beszélnek, és persze beszélnek egymással, az csak meg­szokás, vagy egymás megérzéseinek megerő­sítése. Itt mindenki az első pillanattól kezd­ve tudja, mit jelent neki az a másik személy, akivel most találkozik először, és minden szó csak ennek a ráérzett tudásnak a hitele­sítése. Mivel mindenki tud mindent szavak nélkül is, ez a hitelesítési forma feleslegesnek tűnhet. Pedig csupán az emberi normákhoz ragaszkodnak a szereplők, illetve ettől nem tudnak elszakadni. Nem a kommunikáció hiányáról, hanem a fölösleges kommunikáci­óról van itt szó. A beszéd helyett mindig fon­tosabb egy gesztus, egy mozdulat, egy szituá­ció, mint például az Álmatlanságban az éjjeli csónakázás a nyílt tengeren, ahol a tizenhét éves fiú evez, és a csónak mélyén alszik ba­rátnője, terhesen. Vagy a Reggel és este című prózában, ahol két barát egymáshoz jár meg­nyiratkozni. A szerelmek szövődése is ilyen banálisan egyszerű és felemelő: beszélhetnek akármit, mondhatnak egészen semmitmon­dó dolgokat egymásnak, tudják az első pilla­nattól kezdve, hogy a másikkal fogják leélni életük hátralevő részét.

Fossénál a művészet alapvető szerepet tölt be. Hegedűművész, festő, anya, halász – bármi a foglalkozása a karaktereknek, mind művészek, mert mindannyiuk látásmódja elemelt. A művészet mindenki sajátja, az al­kotáshoz viszont őrület kell – állítja Fosse, az alkotónak muszáj őrültnek lenni, és ez nem szerencse, nem erény, csak egy alapvető tulaj­donság a máshogy látáshoz. Fosse olyan em­berekről ír, akik a tenger mellett, a tengerrel együtt élnek. A tenger itt a mindenség, maga a művészet, ihlető forrás, élet-halál. A halá­szok és családjaik, minden ember, aki a ten­ger közelében él, művész, életművész, mert a környezetük, az őket körülvevő emberi és természeti világ meghatározó élményt ad ne­kik születésüktől kezdve. Ezekben az embe­rekben mindig ott a tenger, mert nagyapáik és azok apja is itt született, itt nőtt fel.

Nagyvárosi emberekről nem beszél Fosse. Ha beszél, drámáiban néha, akkor ezek az emberek a tengerhez vágynak. Minden ember művésznek születik, és ha hiányzik életéből a mindennapok csodája, szépsége, akkor visz­szavágyik oda, ahonnét mindannyian szár­mazunk: a természetbe, a tenger közelébe, a máz nélküli létezés felemelő egyszerűségébe.

Ez a világ nem mindig elfogadható azok­nak, akikben már nagyon rég elveszett, elfe­lejtődött a természet. Az ilyen ember a tenger mellett űrt érez. Van ideje gondolkodni. Az elmúlás gondolata olyankor jön elő legerő­sebben, ha nincs más, ami eltávolítana ettől a gondolattól. Amíg a város nyüzsög, a falu nyugodt és csendes. Ezért olyan felkavaró Fosse repetitív, lírai és statikus prózája, mert a nyugalom, a tenger végtelensége folyama­tosan a saját halandóságunkra emlékeztet, akármennyire is idilliek és egyszerűek ezek a történetek és emberek. A tenger a végleteket vonzza, a távolságot, a születést és a halált, Fosse e két végpontból indul ki, ezeket vég­teleníti. Magába szippant a prózája, és nehéz annak nyomasztó valóságával megbékélni úgy, ahogy a karakterek megbékélnek, és elfo­gadják saját sorsukat. Ők nem szakadtak ki a halandóság mindennapjaiból. Ők még az evo­lúció gyermekei, akik nem vágynak örök élet­re. Különös idő- és térnélküliségben az életük ugyanannyi ideig, de lassabban telik, és az egyszerűsége ellenére mélyebb tudással teli.

Jon Fosse mitikus író (költő). Családok és nemzedékek mitológiáját írja, mindezt olyan zeneiséggel, amitől az egész létezés értelmet nyer. Ez az értelem maga a folyamat, a zenei folyamat, az egymás után következő és az egymás melletti szólamok által összeálló vi­lágmindenség.

ÁLMATLANSÁG

Egy ember fogantatásának története. Egy nő és egy férfi, egy fiú és egy lány, Mária és Jó­zsef, itt Asle és Alida, de teljesen mindegy, két ember, aki nyomorban él, és akiknek kell egy hely, ahol alhatnak, ahol az anya megszülheti a gyerekét, és ahol szerethetik egymást. A tör­ténetben a gyilkosság szép és kötelező, az apának ölnie kell, mert az új élethez szorosan hozzátartozik a halál; egy ember megszületik, egy meghal, az élet így teljes és örök.
Alse és Alida a tenger mellett laknak. Mint minden Fosse-szereplőé, az ő személyiségük is szorosan a tengerhez kötődik, ők is a tenger gyermekei. Tekintetükből, szavaikból, szemé­lyiségükből végtelenség, nyugalom és bizton­ság árad. Holott minden teljesen bizonytalan körülöttük: nincs hol lakniuk, vagyonuk egy kenyér és egy kolbászrúd, régi otthonuk nincs többé, új otthonuk nincs még. Asle evez az éj­szaka és a tenger kellős közepén egy csónak­ban, hideg van, Alida hullafáradtan fekszik, és hasában ott van már a gyerek. Mindketten végtelenül fáradtak, de a szeretet és valami­lyen bizonyosság életben tartja őket.

Alida és Asle odaérnek a faluba. Becsön­getnek mindenhova, de senki nem engedi be őket, sehol nincs számukra hely. Alida már nagyon fáradt, egy fal tövében elalszanak gug­golva, egymást átkarolva. De muszáj tovább­menniük, itt sem maradhatnak. Becsöngetnek újra az öregasszonyhoz, akihez legelőször, Asle bemegy az ajtón, lefekteti Alidát egy ágy­ra, és kimegy a szobából. Másnap reggel, az első nyugodt éjszaka után, megindul Alidánál a szülés. Bábát kell azonnal keresni, kiderül, hogy az öregasszony volt a falu bábája. De az öregasszony nincs már, halott, meg kellett hal­nia azért, hogy Sigvald megszülethessen.
„Már csak mi maradtunk, mondja Alida Te meg én, mondja AsleÉs kis Sigvald, mondja Alida”

Nem tudjuk, mi lesz velük ezek után, az apa gyilkos, de nem bűnös, mindennek éppen így kellett történnie. Ahol Fosse a párbe­széd mellé még köt köröket, azt nevezhetjük Fosse prózájának. Itt valahogy egységesebb minden, kerekebb, nyugodtabb, higgadtabb, teljesebb. Sigvald megszületett, majd tovább él, a kisregény Sigvald születésével véget ért, de kezdődik az ő élete, egy következő re­gényben, és folytatódik utána is, mert Fossén kívül létezik ez az univerzum, a karakterek teljesen időtlenek. Nem nagyvárosi emberek, nem látszik rajtuk a divat és a társadalmi be­rögződések, tiszta emberek, vidéki emberek, tengeri emberek. Fosse nem aktuális, hanem időtlen, képes univerzálissá tágítani a pilla­natnyiságot, a halandóságot.

REGGEL ÉS ESTE

A születés pillanatának gyönyöre csak a nőké. Azon pillanatok egyike, ahol nem találkozhat nő és férfi, ahol férfi tizedét sem értheti meg annak, amit a nő átél. Anyának lenni, gyere­ket nevelni, az egyik legteljesebb élet-alkotás és teremtési aktus. Fossénál minden anya és nő művész. A női látás örök művészet. Sze­rencsések, mert veleszületett világlátásukat az emberek ötven százalékával együtt viselik, és a különlegessége ennek a művészetnek, ennek a látásnak, hogy egyedisége univerzá­lis léte ellenére megmarad.

„Jól vagy, Marta?, kérdi Olai Marta kinyitja a szemét és felé fordul, és Olai nem érti a tekintetét, mintha nagyon mesz­sziről nézne, és mintha tudna valamit, amit Olai nem tud, amit ő sose értett, amit nem mondanak el és nem is mondhatnak el, mert”
Nincs rá szó. A legtöbb dologra nincs szó, amiről Fosse beszél, mégis a szavakkal írja le a kimondhatatlant, szavakkal formálja az érzetet. Ez azért különleges, mert Fosse nem hisz a szavakban, mégis szavakkal fest, éne­kel, érint, karcol, harcol, száll és tér nyuga­lomra. A szavak hullámoznak, morajlanak, állandó mozgásban vannak, a gondolatok nem állnak meg. De mégsem egyfelé, a halál felé tartanak, hanem a halál felől mutatják a szépséget, ami csak itt és csak nekünk adatik meg. A szavakból áradó szomorúság és a me­lankólia ugyanakkora boldogságot is hoznak.

A gyerek, Johannes megszületik, néhány pillanat, és megöregszik, és már mindenki halott körülötte. Felkel, öklendezve, mint mindig, de ma valahogy minden más. Meg­tekeri a cigarettáját, mélyen leszívja, lefőzi a kávét, és már minden jól van, minden megy tovább. A kávéfőzőről eszébe jut a fényes ólomfej, ami nem akart alámerülni, amikor Peter, a barátja beledobta a tengerbe. Hihe­tetlen, gondolja Johannes, hogy bedobta Pe­ter az ólomfejet, és az nem merült alá, csak lebegett. Igaza lehetett Péternek, akkor való­ban kivetette őt magából a tenger?

„Semmi nevén nevezhető dolog nem történt, és ha valami megváltozott, az őbenne válto­zott meg, de történt-e valami? történhetett valami, nem nagy dolog, hanem valami ap­róság, amitől úgy érzi, hogy minden más lett? de ő maga a régi, igen, vagy nem? ma hihetet­lenül könnyűnek érezte magát reggel, amikor felkelt? olyan könnyen szedte a lépcsőt, mint legénykorában?”

Ezek folyamatos állítások, a legnagyobb kétel­kedéssel kimondva. Johannes ugyanis reggel meghalt, nem kelt fel soha többé, de egy na­pot még eltölt a földön, teste jár-kel, szokott dolgait intézi, de őt más senki nem látja, ő viszont lát olyanokat, akik már halottak, és sokat jelentettek neki. Johannes és Peter ki­mennek rákászni, az ólomfej nem merül alá, mikor Johannes beledobja a tengerbe. Nem fogadja be többé őt sem a tenger. Peter szeme könnyel lesz teli, és Johannes nem ért semmit.
„De miért mentünk ki rákászni?, kérdi Jo­hannes. Csak hogy múljon az idő, ameddig kiszáll belőled a lélek, mondja Peter, visz­szatértem a testembe, hogy eljöhessek érted. Te is halott vagy, Johannes. Ma reggel haltál meg. Átsegítettelek, mert én voltam a leg­jobb barátod, mondja Peter. És elindulnak, beszállnak a hajóba és kifutnak a tengerre, Hová megyünk?, kérdi Johannes. Úgy kérde­zed, mintha élnél. Sehová?, kérdi Johannes. Az a hely, ahová mi megyünk, nincs sehol, és ezért neve sincs, mondja Peter. Veszélyes?, kérdi Johannes. Nem, mondja Peter. Ahová mi megyünk, ott megszűnik mindkettőnk lelke, mondja Peter. Jó lesz ott nekünk?, kérdi Johannes. Se nem jó, se nem rossz, csak vég­telen nyugalom és egy pici derengés, és fény, bár szavakkal nem lehet elmondani, amire nincs szó, mondja Peter.”

MELANKÓLIA I.

Lars tájképfestőnek tanul a Düsseldorfi Mű­vészeti Akadémián, és Hans Gude a tanára. „Az ágyamon fekszem a lila bársonyöltö­nyömben, a finom úri ruhámban és nem akarok találkozni Hans Gudével. Nem aka­rom Hans Gudétől hallani, hogy nem tetszik neki a kép, amin éppen dolgozom. Ágyban akarok maradni.” Az évszakból állapot lesz, a festőnek összefonódik álom- és valóságérze­te, és a fekete-fehér leples alakok mindenhol ott vannak, körülveszik. A valóságban körü­lötte levőket alig ismeri meg, őrült, és őrülete a semmiből jött. Már kiskorában is más volt, testvérei mind átlagos felnőtté értek, ő ilyen volt, ilyen maradt, tehetséges és nem e vilá­gon járó. A főbérlőjének unokahúgába, Hele­nébe szerelmes, vele jár képzeletében. Mikor találkozik Helenével, akkor így is viselkedik, megfogja a mellét, átöleli, nedves ajkát arcá­hoz érinti. Helene tizenöt éves, és Larsnak az a rögeszméje, hogy Helenét molesztálja a nagybátyja. Larsot kiteszik az albérletből, mert Lars molesztálja Helenét, de nem tud­juk, Helene mit gondol erről.

Lars nem akar elmenni. Nem akar a fes­tőintézetbe sem menni, mert fél, hogy mit mond Hans Gude a festményére. Retteg attól, hogy azt mondja, nem tud festeni. Mert ő tud festeni, de a többiek nem tudnak. A legtöbb festőt meg kell ölni, mert nem tudnak festeni, gondolja Lars, és nem megy be a Művésze­ti Akadémiára, helyette elmegy oda, ahol a festők inni szoktak. És a pincérnő a mellével néz Larsra, és itt is fekete-fehér lepleket lát Lars mindenhol, és képtelen hozzájuk szólni, hogy tűnjenek el. Később megérkezik a többi festő is, az egyikük megszólal, és azt mondja, hogy itt van Helene a másik szobában. Lars elindul, Helenét keresi, de Helene nincs se­hol, és a festők hangosan felröhögnek. Lars nem látja Helenét, mert túl hangosan röhög­nek a festők, Helene nincs is itt, Helene nincs itt, Helene nincs itt, nem is volt soha. De mindenkinek lennie kell valahol, és Lars itt van, mert az nem lehet, hogy sehol se legyen.

„Gaustad Elmegyógyintézet, karácsony napja: sirályok vijjogása.” Lars álmatlansá­ga óráiban szereti a sirályok vijjogását. Nem festhet, mert attól betegedett meg, ezt mond­ják neki, helyette havat lapátol. Nem masz­turbálhat, de Lars egész nap maszturbál, és ki akarja irtani az összes nőt, mert mindegyik kurva, és önkéntelenül is, nem tud éjjel alud­ni, ezért hallgatja a sirályokat, a keze, a keze mindig a lába között. Mióta nincs Helene, Lars keze mindig a lába között van, rohad­janak meg a nők, dögöljön meg mindegyik, ezt gondolja. Érzi, mikor odanyúl, hogy a farka merev már, hosszú és kemény, és akkor muszáj a bőrt le-fel, muszáj, de tilos. Az őr mindig rászól, így soha nem fog meggyó­gyulni, mondják, és nemsokára biztos azt is mondják, hogy nem lesz belőle soha fes­tő. És igen, az igazgató mondja is, hogyha ezt így folytatja, ha magához nyúlkál, akkor nem lehet belőle többé festő. De muszáj, nem tud mit tenni, a kígyók tekergőznek, és neki magához kell nyúlnia, mindig, mindenhol. A többiek röhögnek, még a bolondok sem értik, nem érti senki Larsot. Mert Lars nem bolond, csak más, és ezt nem tudják elfogad­ni, mert nem ismerik ezt az állapotot. Vagy nagyon jól ismerik, csak nem szoktak hozzá, hogy valakinek ez természetes legyen, hogy valaki ennyire ne tudná, hogy más, és semmi szégyenérzete nincs emiatt.

A Melankólia őrült festője nem jelentő­sebb ember, nem nagyobb művész, mint bár­ki más. Csak nem tud egyáltalán kapcsolódni a társadalomhoz, nem tud itt járni, mert ál­landóan egy másik világot lát, másik dimen­zióban létezik. Nem lesz különb attól, hogy a valóságot folyamatosan eltávolítja és átírja magának, de ettől tud maradandót alkotni. Mivel a festő az evilági szépséget fátylakon keresztül látja, zsigeri ösztön és kényszer, hogy megalkossa magának azt a másik vilá­got a festményein keresztül. De ez a másik vi­lág semmiben nem más, mint ez a világ. Evi­lági elemekből áll össze, sajátos látószögből, máshonnan megragadva. A festő úgy tud fes­teni, ahogy a világot megéli, ugyanazt látja, amit más is, de máshogy érzékeli, máshogyan fogadja be, máshogy értelmezi.

MELANKÓLIA II.

„Vilme, az író, egy esős oslói délelőttön meg­állt Lars Hertervig képe előtt az oslói nemzeti képtárban, és az a pillanat jelentette élete ad­digi legnagyobb felismerését.” Vilme kutatni kezd Lars élete után, végigjárja a helyeket, ahol Lars megfordult. Beszélni akar egy lelkésszel, mert nem hisz, de mégis van valami, Lars ké­pei adták neki ezt az érzést. A vallásnak sem­mi köze ahhoz a hithez, amit ő érzett, mikor a képet nézte. Talán éppen ezért akart beszélni egy lelkésszel, hogy észhez térjen, hogy elve­gyék a kedvét. De a telefont egy nő vette fel, egy kedves hangú nő, és kiderült, hogy ő a lel­kész, vagyis lelkésznő, és Vilme elment hozzá. A nő bort töltött, és szép volt, nem olyan, ami­lyennek egy lelkésznőt képzel az ember. Ittak és beszélgettek, és a férfi zavarba jött. Mikor a nő megkérdezte, hisz-e Istenben, akkor a férfi azt mondta, hogy nem érdemes feszegetni, hi­szünk-e Istenben, mert létünkkel mindnyájan Isten létét igazoljuk. A férfi úgy érezte, hogy a hite egyáltalán nem erősebb vagy gyengébb a nőénél, és ez nem is számít, de el kéne kezde­nie írni, el kell kezdeni írni.

Isten az, hogy a karakterek értik egymást szavak nélkül, Isten a tenger, ami megvéd, és kilök magából akkor, mikor elmúlik a földi létezés. Isten minden, ami élő, és ami azon túl van, arról nem tudni, mennyi köze van Isten­hez. Az biztos, hogy ahol élet van, ott Isten is, a leghidegebb éjszakákon át, a legnyomorul­tabb körülmények között is, a legmagányo­sabb pillanatokban, egészen a halálig. Minél idősebb egy ember, annál kevesebb alka­lommal van vele Isten, annál inkább magára marad, és saját magának kell nap mint nap keresnie és megtalálnia Istent. Percről perc­re találni kell valamit – ezek a dolgok jórészt emlékek és mindennapos megszokott dol­gok –, ami biztonságot ad. Isten évről évre, napról napra, óráról órára, pillanatról pilla­natra száll ki a karakterekből. Azért hagyja el őket, hogy el tudják fogadni a halál utáni semmit, a halál utáni Isten nélküli létet.

„Oline meredek ösvényen lépked felfelé a ki­kötőből, botjára támaszkodva, lépésenként kaptat a dombra, fájdalomtól lüktető lábával épphogy felkapaszkodik a domb tetejére.”
Siet haza, mert érez valami nyomást az altes­tében. Siet a budira. A halat beakasztja a budi ajtajára, a vérben forgó halszemek néznek rá, és ott ül a budin, hosszú, hosszú ideig, és farkasszemet néz a hallal, és emlékeibe mé­lyed. Lars mindig más volt, de nem volt rossz gyerek, csak teljesen megbízhatatlan. Mikor elsötétült a szeme, akkor Lars beszámítha­tatlan lett, elfutott, és egész nap nem lehetett tudni, mit csinál. Oline egyszer követte őt. Lars a sziklákhoz ment, és szénnel rajzolt. Mindig ezt csinálod, ha elmész? – kérdez­te tőle Oline, és Lars azt felelte, hogy ezt is. De Lars nem szerette, ha ilyenkor zavarták, feldühödött, és képes lett volna megölni sa­ját nővérét is. És Oline még mindig a budin ül, öccse közben meghalt, és Oline ott ül, és „Oline még sohasem volt ilyen nyugodt, és falnak dől, fejét a falhoz támasztva ül Oline, és érzi, hogy bement egy kicsit a nadrágjába és csak a halszemek és az a nyugodt fény”.