Rizsányi Attila: Az ujjlevágás csak ráadás. Avagy a krimifejtők pórul járnak (Ondrej Štefanik Ujjatlan város című kötetéről)

R.endjén is van, hogy életviteli módozatok és halállehetőségek leírásai is akadnak a krimitengerben halászók hálójába, azonban egészen más esettel állunk szemben, ha a napoknak az életművészkedéssel távoli rokonságban álló, sajátos módú tengetése során a nyugalmas vizeket hullák és pszichopaták zavarják fel. Ondrej Stefánik Ujjatlan város című, a 2016- os Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, illetőleg Szlovákia díszvendégsége alkalmából a Typotex Kiadó Világirodalom sorozatában megjelent kötetében a legmarkánsabb epikus szál, a detektívtörténet inkább csak homlokzat, amelyre termekként és kacskaringós folyosókként épülnek rá a további jelentésrétegek.

Zárt, elszigeteltségre törekvő, rendhagyó módon funkcionáló világok képét villantja fel Ondrej Stefánik jelen regénye, amely éppen a külvilágnak a sajátos egzisztenciákra gyakorolt hatását, illetve a fordított irányú, kifejezetten karakterisztikus lenyomatú folyamatokat tematizálja úgy, hogy a konkrét megragadható- ságnak mindig csak a holdudvaráig visz el. A fókuszpozícióba kerülő karakterek rendre valamilyen oknál fogva peremlények, vagy önszántukból, vagy éppen kényszerűségből, s éppen emiatt állíthatók szembe egymássak Az olvasó előtt az elkü- lönbözés módozatai sorakoznak fel, ezáltal olyan kérdéseket is pedzegetve, hogy vajon mennyiben jelölhető ki éles határvonal a közfelfogás által átlagosnak mondott, meg az alvilági tevékenység, a pszichikai megbicsak- lottság, az önkényesen meghirdetett elvonulás, vagy akár éppen a balkezesség miatt eltérő embercsoportok között. A kirajzolódó társadalmi keresztmetszet az esetleges átfedések rögzítésével vagy a sokszor véletlenszerű rétegkapcsolódások baljóslatú sikátorainak bejárásával egészül ki, az ezek nyomán létrejövő mozzanatok pedig az ún. szélesebb nyilvánosság érdeklődésére okot adó eseményekként épülnek be a fő történetszálba.

A regény krimihangulattal átszőtt műként felvonultatja ugyan a műfaj jellemző eszközeit, de a nyomok rendre sehova, félre vagy éppen különösebb eredménnyel nem szolgáló utakra vezetnek, az elsőre akár sokatmondónak tűnő jelek pedig, önnön mivoltukat meghazudtolva, dekódol- hatatlanná válnak, s a főhős – akitől a bűnügyi regények gyakorlott olvasói esetleg a megfejtést várnák – gyakorlatilag csak bolyong közöttük. Funkciójuk nem csak elenyészik, hanem bizonyos esetekben álfogódzókként, redundáns elemekként tűnnek fel, ugyanakkor a helyenkénti szarkasztikus jellegnek is példája lehet a krimi- novella-gyűjtemény említése, amelyet a főhős egy pillanatban könnyű olvasmánynak minősít: „Ez jöhet” (354).

A központi karakter, Edo megjelenítése sem mentes ettől a felhangtól, mint ahogyan a konkrét képviselők megrajzolásával ábrázolt csoportok – legyenek akár konvencionálisak, akár rendhagyónak mondhatók – sem idealizálódnak, ebből következően pedig akár társadalomkritikaként is olvasható a regény. A karakterformálásra, illetőleg a szereplőjellemek jelentőségére az még inkább felhívja a figyelmet, hogy a napjaink egyik legnépszerűbb fantasy regénysorozatában látottakhoz hasonlóan az Ujjatlan város bizonyos fejezetei is az egyes hősöket állítják középpontba, ezáltal még inkább a szubjektív perspektívájuk felé irányítva az olvasó figyelmét, akinek időközben komoly fejtörést okozhat, hogy az Edo életében bekövetkező kényszerű nyitásnak vajon következménye vagy kiváltója az, hogy korábban számára ismeretlen emberek lépnek be életterébe.

„Iszonyú kupi volt az egész lakásban. Sarkig tárta az ablakokat, beeresztette a jótékony huzatot. A Miszter már türelmetlenül toporgott Edo álmának küszöbén” (352). A műnek a hallucináció és realitás, az álom- és a valóságszerű, a tudatalatti és a racionális között ingadozó jellegét is le lehetne képezni karakterszintre, hiszen Edót egyfelől rejtélyes, megfoghatatlan látogatója, másfelől pedig a nagyon is reális rendőrség hajszolja bele a gyilkossági ügyek felgöngyölítésébe, miközben számos más tekintetben is szembe kerülnek egymással az emberi prototípusokat megjelenítő szereplők: barátnők, haverok, ismerősök, ellenfelek, gyanúsítottak. Bábuk ők mindannyian a Pozsonyi Hasfelmetsző értelmetlennek tűnő gyilkosságokkal tarkított hentespultján, hiszen szerepkörük a szemlélő, az érintett, az elszenvedő, sőt akár az elkövető között igazodik szinte folyamatosan és átláthatatlan módon, ahogyan a fikció valósága is előre nem látható momentumokban bicsaklik ki, nagy teret engedve a megérzés vagy éppen a mázli hatásmechanizmusainak is. Az egyes szereplőknek az általánosítás felé történő elmozdítását a megnevezésük alkalmi tulajdonnevesülése is jól illusztrálja, e jelenség pedig ugyanakkor a regény rendkívüli nyelvi flexibilitásának is részeleme: a szerző mellett a fordító munkáját szintén dicséri az, ahogyan a beszédességen túl is frappáns jegyekkel kiegészülő megnevezések, a regényegésszel harmonizáló fogalomalkotások nem csak frissé és olvasóbaráttá teszik a szöveget, hanem a tartalmi vonulattal párhuzamosan nyelvi szinten is a mai valóság regényévé teszik a művet. „Különben is, mi a faszomat ká- vézgatnak maguk itten. Nincs semmi dolguk? Ha jól tudom, a városban szabadon kószál egy félbites baromállat, hentesbárddal a kezében. (…) Vonalkód keskeny kis árnyéka a Bajuszos lába elé vetült” (5).

A feszültségindukáló hatással bíró mészárlás terepasztala a direkt jelölésen túl a referenciális utalások révén is azonossági vonásokat mutat Pozsonnyal, ezen felül a művet városregényként megjelölő reflexiók azért is helytállóak, mert az Ujjatlan város lényegében egy város jellegében beálló sarkalatos változást mutat be. Edo, illetve a cselekményszál teljes mértékben Pozsonyhoz kötődik, komolyabb próbálkozás nincs kiútkeresésre, s mikor az mégis felsejlik, teljes fiaskónak bizonyul. Azáltal, hogy szándékosan menekül a repüléstől, Edo a jelen század valódi distanciáinak legyőzését nem vállalja fel, önköreibe zárkózá- sa pedig helyi meghatározottságot is jelent. Az életében beálló változások pedig közvetlen kapcsolatban állnak a város negatív irányú metamorfózisával: a kezdetben abszolút pozitív jelleg az apokaliptikusként is értelmezhető végkifejlet felé haladva mindinkább a komorságba hajlik el, a regénybeli Pozsony organizmusát kórokozókként fertőzik meg a gyilkosságok és a konkrét koncepció nélküli forradalmat hirdető cédulák. „Bámult ki az ablakon, nézte a halott várost. Mintha egy skanzenen hajtana keresztül, nyitvatartási időn kívül. Karantén. Ne menjen senki az utcára! Magas fokú félelemfertőzésveszély!” (342.) Edo és a város élete párhuzamosan kezd destruálódni, s a funkcionalitás elveszítésének folyamata a regény végéhez közeledve kezd kiteljesedni. A leépülésként értelmezhető transzformáció regénye is tehát az Ujjatlan város, amelyben a halál jelensége nemcsak a gyilkosságok következményeként tűnik fel, hanem az egyéni és kollektív elmúlás reális lehetőségeként is. Az efféle értelmezési lehetőségekre azonban szintén igaz, hogy a hallucinációs és transzcendentálisnak mondható mozzanatok hatására valószerűségük redukálódik, miközben a textusba beépülő szövegformákhoz hasonlóan a regény egészéről is megállapítható, hogy az egészen specifikus műfajszerű kereteket szétfeszíti, s azok egybe- csúsztatásával hozza létre az összes eleméből finom cinizmussal gúnyt űző irodalmi egészet.

Az Ujjatlan város a pótcselekvésekkel tarkított hajsza és kutatás regényeként egyszerre üzen hadat a konvencióknak és a különcködésnek, a múlt végén és a valóság peremén, illetve a referenciálisan is meghatározott térben elhelyezett cselekménye pedig úgy villant fel sokat ígérő jelzéseket az összefüggéstelenségben, hogy az első ránézésre átláthatósággal és logikus rendszerrel kecsegtet, holott mindez egy talán végzetes folyamatábrának a mögöttese, illetve nagy alkotói odafigyeléssel megszerkesztett krónikája.

(Ford. Mészáros Tünde, Typotex, Budapest, 2016)