Szarka Károly: Anyád! A darazsak
A Fiatal Írók Szövetségének tábora, Visegrád, 2017. július 19-23.
A darazsak agresszívebbek, mint valaha, nem lehet elkergetni őket, sok van belőlük és csípnek. Nyergesnek a száját csípi meg az egyik, mert ezek nem válogatnak, nekem csak a vállamba marnak bele. Ennek ellenére Visegrád még mindig jó hely, és nem is tudom, mit írhatnék róla ezen kívül. Amikor az ember harmadszor, aztán negyedszer, majd ötödször indul el tudósítani a FISZ-táborba, lassan elfogynak az újdonságok és a rácsodálkozások, és megállapítja magában, hogy már nem is azért ír tudósítást, hogy ingyen lehessen itt, és nem is azért, mert pénzt kap érte (nem többet, mint amennyit elmulat, bár néha már kevesebbet mulat el annál, mint amikor még kevesebbet kapott érte), hanem csak úgy megszokásból.
Miről írjak és hogyan?
Ha már így alakult, írhatnék tárgyilagosan arról, amit nagy íróink, a tábor vendégei mondanak fiatal közönségük előtt, vagy ami a könyvbemutatókon, kritikai beszélgetéseken elhangzik, és írhatnék valami személyeset, ami meg könnyen válna szentimentálissá, olyan félmondatokkal, hogy számomra milyen sokat jelent itt lenni, vagy hogy milyen szar lenne, ha nem lenne FISZ-tábor. Vagy ha lenne FISZ-tábor, és valamiért kihagynám. Hogy milyen fáradhatatlanul dolgozik a szervezői csapat, hogy a munkájuknak köszönhetően a Mogyoróhegyen négy napon át tökéletesen szabadon lehessen dolgozni és nyaralni, szakmázni és bulizni, lelkizni és trollkodni, barátkozni és barátságokat elmélyíteni, vagy éppen azon siránkozni, hogy ez sem tart örökké, lassan ez a négy nap is sok lesz a tábori körülményekből, rövidülnek az éjszakák és hosszabbodnak a másnapok. De talán idén még nem, ez döntés kérdése is, meg sok minden másé, és ezek közül az életkor csak az egyik tényező, addig viszont ne siránkozzak, amíg vannak itt nálam jóval veteránabb veteránok. Ezt viszont talán már tavaly is leírtam, és nyilván azt is, hogy olyan érzés itt lenni, mintha hazajönne az ember. Helyette inkább azt írom, hogy friss levegőn lehetünk, és hogy süt a nap, ebben például nincs semmi érzelgősség.
Csupa ismerős és csupa új arcot látni, kezdi megnyitóbeszédét Korpa Tamás, hozzátéve, hogy a helyzetet leginkább Kukorelly Endre gyűjteményes verseskötetének címe, a Mind, átjavított, újabb, régiek jellemzi. Pontos és frappáns, és az jut róla eszembe, hogy ha már új nem lehetek, régi meg nem akar lenni, a legszívesebben átjavított lennék. Egyébként ez az első tábor Korpa, valamint Antal Nikolett társelnöksége alatt, miközben a nemrég leköszönt elnök, Kollár Árpád is feltűnik a faházak között. A fák árnyékában zajló líraszemináriumokat a már említett Kukorelly, illetve Schein Gábor vezeti, a prózaműhelyeket Péterfy Gergely és Szabó Róbert Csaba, a műfordítókat Nádasdy Ádám mentorálja, a kritikusokat pedig Károlyi Csaba és Szirák Péter. Én idén is sikerrel úszom meg a műhelymunkát, és ha már felszabadul ez a néhány óra a napból, akár írhatnék is, például tudósítást, ha már hivatalosan ezért vagyok itt, de ugye miről és hogyan, illetve leginkább minek és kinek, ha már ilyen sok születik belőle, és úgyis mindenki csak a saját nevét keresi bennük, átugorva a többi bekezdést. Majd otthon megírom, hozom meg végül a fájdalmas döntést, itt úgysem lehet, túl sok az inger, csatlakozom inkább a többi lógóshoz, és irodalmi pletykákkal meg életmódtanácsokkal szórakoztatjuk egymást, hogy a délutáni programokra valahogy feléledjünk.
Keveset olvasnak az írók?
A ’90-es években még ismerni kellett az összes nagy kiadó összes jelentős szerzőjének összes jelentős művét, ha az ember maga is publikálni akart, ma viszont már sokkal könnyebb eljutni az első kötetig. Ezt Szálinger Balázs, a Zalai Passió és a Köztársaság szerzője, az első nap sztárvendége mondja közönségének, illetve beszélgetőtársának, az életmű áttekintésére vállalkozó Balogh Gergőnek. Ha az ember ilyesmit hall, vagy a saját hiányosságaira gondol, és mélyen elszégyelli magát, vagy megállapítja, hogy nem irodalom van, hanem irodalmak, nem kánon, hanem kánonok, nem közmegegyezés, hanem közmegegyezések, szóval áttekinthetetlen mennyiségű klasszikus és kortárs, világirodalmi és magyar, eredeti nyelvű és lefordított szöveg gyűlt össze az utóbbi néhány ezer évben. Az egyre gyorsuló világban pedig egyre kevesebb az idő elolvasni mindet, és hiába érhető el könnyedén bármilyen tartalom, épp a bőség zavara nehezíti a befogadást. Ezzel a gondolatommal aztán nem is maradok egyedül, a másnapi headliner fellépő, a Tóth-Czifra Júliával beszélgető Németh Gábor éppen Szálingerre reflektálva meséli el, hogy egykori tanára hosszasan olvasott fel a hallgatóinak egy latin nyelvű szöveget, majd mint aki először szembesült a valósággal, lemondóan állapította meg, hogy „ja, maguk már nem is tudnak latinul”.
A mindenkori előző generáció tehát mindig szembesíti a mindenkori következő nemzedéket annak hiányosságaival. Ettől függetlenül jogos is lehet Szálinger hiányérzete, hogy a mai pályakezdő költők nem tudnak szonettet írni, vagy hogy nem olvasunk például Cholnokyt. És innen nézve érthető Kabai Lóránt fájdalma is az egyik tábori reggeli után, amikor azzal kell szembesülnie, hogy rajta kívül szinte senkinek nem mond semmit Nagy Atilla Kristóf neve. Bevallom, nekem sem, de mivel éppen ráérek, Lóri ajánlására elolvasom a Szürkület, bádog című verset. Visszatérve Németh Gáborra, az író kedvencei között említi a Május 35-öt Erich Kästnertől és a Robinson Crusoe-t Daniel Defoe-tól, meg Thomas Bernhardot és Hajnóczy Pétert, akik talán divatosabb szerzők, de nem hagyja ki a felsorolásból Erdély Miklóst és Tasnády Attilát sem, akiket szintén kevésbé ismerünk, és kitér Rubin Szilárdra is. Ez a beszélgetés sem járja végig lineárisan az életutat, noha a sportújságíró apával, az aktív irodalmi életet élő Berzsenyi Gimnáziummal, a József Attila Körrel és Örley Körrel indul, és végül érinti a Zsidó vagy?, az Egy mormota nyara és az Ez nem munka című legutóbbi köteteket, hogy közben izgalmas kanyarokat vegyen.
Emlékek és tabuk
A legnagyobb közönséget a tábor harmadik napján a Kossuth-díjas Nádas Péter vonzza, az Egy családregény vége, az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történtek szerzője, aki idén egy vaskos, kétkötetes memoárral, a Világló részletekkel jelentkezett. A szóviccekkel is gyakran operáló Szegő János kérdései mentén haladó beszélgetés érinti Nádas szandálját, a magyar férfiak eleganciájának hiányát és térdig érő pinaszőrt, Budát, Mohácsot és Kisoroszit, a mesélőkedvet, az emlékezést és Proustot. Szegőnek a valóság és a fikció viszonyát firtató kérdésére válaszolva Nádas elmondja, saját emlékeink felidézésébe is bekúszik néha a fantázia, így aztán olyan emlékeink is lesznek, amikről csak másoktól hallottunk. A magam részéről nem is vitatkoznék a kijelentéssel, és hogy magam számára például hozzak, nem is kell messzire mennem, mivel rögtön a tábor első estéjén, illetve a másnapi sztorizgatások során átélek valami ilyesmit. Ami a családtörténetet illeti, a Nádas-família élete jól dokumentált, és bár az író szerint sok dokumentum elveszett, a felolvasott részlet rávilágít, hogy bőséges információja állt a rendelkezésére felmenőiről.
Az utolsó tábori nap vendége egy sokoldalú alkotó, Bán Zsófia, akit Antal Nikolett kérdez kedvenc figuráiról, Frida Kalho festőművészről és szintén festő férjéről, Diego Riveráról, novellákról és esszékről, határhelyzetekről és tabukról. Bán Zsófia Brazíliában született holokauszt-túlélők gyerekeként – olyan családban, ahol nem szokás kibeszélni a múltat. Tabukkal aztán később is találkozott, és ha eredetileg nem is volt szándéka, gyakran tematizált olyan kérdéseket, amikről mások hallgatnak: ha más nem is teszi meg, valakinek egyszerűen muszáj beszélnie róluk. Ilyen téma volt a homoszexualitás kérdése is, de foglalkozott Lajka kutyával, valamint a Nagy-Magyarország és a turul mítoszával is legutóbbi, Turul és dínó című könyvében. Olyan jelképekkel, amelyek közös kulturális identitásunkban próbálnak kitölteni valami hiányt, és amiket adott esetben a hatalom a manipuláció eszközeiként használhat fel. Idehaza a rendszerváltás óta bőven látunk példát az ilyesmire.
Amikor a test felfalja magát
A Fiatal Írók Szövetségének legújabb kiadványait két blokkban szedik ízekre a kritikusok. Az egyik Kritikustusa résztvevői Dobás Kata és Hermann Veronika, moderátora Borbáth Péter, az elemzés tárgya pedig Csillik Kristóftól a Hüllők időszaka, Kulcsár Árpádtól A harmadik ipari forradalom csöndje és Szerényi Szabolcstól az Éhség. Előbbi két verseskötettel kapcsolatban felmerülnek az elsőkötetes hibák, a túlírtság, a hosszúság és a szétesés, Csillik esetében a generációs útkeresés is, Szerényi prózájával kapcsolatban viszont elhangzanak a „szuggesztív” és a „szikár” jelzők, kötete a fogyasztói kultúra kritikája: azt mutatja be többek között, hogyan falja fel önmagát az emberi test. A másik blokkban a Szekeres Nikolett mellett helyet foglaló Vásári Melinda és Smid Róbert kíméletlenebbek Horváth Veronika Minden átjárható, illetve Mizsur Dániel Karc című verseskötetivel, és ebben az esetben is egy prózakötet, Szalay Álmos regényként is olvasható novellafüzére, a Fák mindenütt kapja a legtöbb dicsérő szót. Érdekesség, hogy a könyvet egy sci-fivel foglalkozó portál is ajánlotta.
A tábor programját világirodalmi kitekintések is gazdagítják, a FISZ és a Jelenkor Kiadó Horizontok című sorozatának legújabb darabjait Mezei Gábor moderálásával Csordás Gábor, Izsó Zita és Lesi Zoltán mutatja be. A tábor francia vendégeivel, Franck Fontaine-nel és Dominique Meens-szel Szabó Marcell és Mezei Gábor végez műhelymunkát, a skót Juana Adcock és Jennifer Williams pedig Ferencz Mónikával és Hyross Ferenccel – tőlük eredeti nyelven és magyarra fordítva is hallhatunk verseket, a tábort pedig a magyar líra- és prózaszemináriumok résztvevőinek felolvasásai zárják éjszakába nyúlóan, Korpa Tamás celebrálásával. Ez már hagyomány, ahogy a bográcsozás sem marad el Mucha Attila vezetésével, egybekötve a Szépirodalmi Figyelő lapbemutatójával. Az érdeklődők filmvetítésre is beülhetnek, Szőcs Petra és Visky Ábel rövidfilmjeit nézhetik meg, és hallgathatják, ahogy az alkotók Sepsi Lászlóval beszélgetnek. Bevallom, nekem ez a programpont kimarad: a teltházas teremből még a kezdés előtt a friss levegőre menekülök.
Olyan, mint egy rezervátum
Elemzés tárgya lehetne az ebéd és a vacsora is, a Mogyoróhegy Étterem rögtön az elején hagymakrémlevessel és spenótos hússal kápráztat el bennünket, hogy aztán visszatérjen a gyerekkorunk óta kísértő posztkádárista menza megszokott fogásaira, meg az olyan helyi specialitásokra, mint a rizses tartármártás szabad szemmel láthatatlan méretű rántott halszelettel. De a showt mégis Bödecs László művészi színvonalú jégkrémfogyasztása viszi el – a tavalyi tábor óta rendszeresen ismétlődő produkció mára annyira népszerűvé vált, hogy a költőnek sikerül majdnem annyi pénzt összekalapoznia, ami legalább az anyagköltséget fedezi. Sokat lehetne írni az esti bulikról is, zenél például Horváth Benji és André Ferenc duója, a dj-pultnál pedig majdnem akkora a forgalom, mint a sörcsapnál; Szendi Nóra számára a Rammstein a mélypont, Nyerges Gábor Ádámnak a Neotontól „fájdul meg a szépérzéke”, én meg azt sajnálom, hogy épp aznap este dőlök ki a leghamarabb, amikor a szintén elmaradhatatlan Neurotic-slágerek felcsendülnek. Szántó Tibor szerint olyan ez a tábor, mint egy rezervátum. Igaza van.
Fotók: Horváth Győző
Szarka Károly (1984, Mosonmagyaróvár)
A Nyugat-Magyarországi Egyetemen diplomázott. Jelenleg Budapesten él, szabadúszó újságíró, a tudósítások, interjúk, kritikák mellett néha tárcákat, novellákat is ír. Cikkeit többek között az Articsóka, a Bárka, a Drót, az Élet és Irodalom, a FÉL, az Irodalmi Jelen, az Irodalmi Szemle, a Kortárs, a Librarius, a Litera, a Műút, a Napút, a Népszabadság, a Népszava, a Prae.hu, a Revizor, a Tiszatáj és a Szifon nyomtatott és online felületein publikálta. Tagja a József Attila Körnek és a Fiatal Írók Szövetségének.