Szászi Zoltán: Lásd, mire változik hősök fegyverének fémje…

Az én kórtársaim

A hórák még rejtegetik a tavasz zöldjét, hiába rikoltanak harsányan madarak trillát az égbe, jég még a föld, alszik a bogár, varjak rút serege dögön osztozik, s megfagy máris a vér, aprót pöttyöz a hóra, ha a lecsapó ölyv egy kószáló egeret fog a rét peremén, a hajnalban kicsit gőzölgő érnek partján. Alusznak a héroszok is, csend van, nem nyílik virág a sírjukon, koponyájuk varrataiban omlik, lepereg a röggé vált agy s feketén porlad a minden. Aki harcban vész, várja-e ugyan boldogság a túlvilágon, s Hádésznál megy-e valamire a dicsőséggel? Bíbor és selyem, csapzott, semmire se jó vacak csak ott, színét vesztett foszladozó rongy csupán. Meg az arany is! Hiába volt csillogó ékszer, tunikát összefogó míves kapocs, vagy gemmát mutató gyűrű, súlyos lánc, rajta vastag, ereklyét őrző medállal, vagy veretes karperec, finoman hajlított diadém, vagy drágakövektől súlyos, csillogó fülönfüggő, az is csak meghalványul. Mint minden, mi elhalt. Mert rátapad az aranyra a sár, amit a testből és vérből formál át lassan Démétér istennő könnye, a friss, búzát nevelő eső. Melyet áldanak, mert kenyérnekvalót csalogat elő abból a sárból.

Így vannak hát a héroszok, lassú porladásban heverve, semmire nem várnak, s nem vágynak, és a múló időben az elkopó hírnév, ha felszáll olykor, akkor tán megmozdul egy tétova porszem az alvó vázon, legyen a váz tenyerén, mely szegezett fényes kelevézt, feszített íjat, támasztott pajzsot, tőrt fordított meg az ellen szívében, s karddal csapott halált annak szeme közé, szétzúzva a sisakot, s rostélyt. Megmozdul az a porszem, egyszerre jelezve a hiábavalóságot, s a reményt. Mert reménykedik mind, aki élt és él, hogy lehet, mégse hiába múlik a hős el. Ha más, ha már sem szobor, sem diadalkapu, se festett, vörös alakú váza nem őrzi meg a nevét, akkor talán az eposzok, s dalok, regék, mesék repítik elő szárnyukon újra meg újra az élők képzeletébe őket, elmúlt hőseit elmúlt nagy időknek. Jó hinni ezt a porba feledett hérosznak! Ki bizony pórul jár por alakjában.

Mert teste mellől díszes fegyvereit az álnok utókor már régen kilopatta, láthatjátok, sírrablók torz hada járt mindig is a hadak nyomán, s figyelte, mely halom a legmagasabb, mert ott minden bizonnyal bőséges zsákmány várta. Jóféle vas, bronztükör, beretva, kova, tőr, kard, kelevéz, sarkantyú, nemes anyagból vert páncél, pajzs, s némi drága ékszer is! Ha ezt mind megsejtették a hős sírjában, menten megfúrták, aknával bolygatták, s a feldúlt test megszégyenítve hevert tovább odújában, míg a rabló vigyorogva nyargalt messzire el, s az aranyművesnél, kovácsmesternél be nem váltotta a kincset. Az csodaszép ezüst, az örök arany, a ritka elektrum, mind és mindig átváltozott és átváltozik. Vagy pénzzé lett, mint a tőn kivert drachma vagy szesztercius; vagy fiatal lány nyakát, netán derekát ékítő, finoman sodort lánccá, mellyen súlyos érem függött. S ennek az ajándékba, jegyként kapott ékszernek az ellenáldozata bizony gyakorta volt a féltett, hamvas szüzesség! Mit az arannyal felékített leány a pénzt lapáttal dobáló vén lókupec; a lucullusi lakomákat rendező kéjenc szenátor; a száz év ősi dicsőséggel hivalkodó, puha, úrhatnám polgár; netán a vas vértjei alatt végleg elszottyadt ágyékú, fogatlan és bűzlő szájjal bort vedelő, félbolond hadvezér ágyán veszített el. S míg gyömöszölődött, horkant és motozott felette a másik kéjvágyó test, ő csak sírt befelé, mert ifjú kedvese járt az eszében. Ki tébolyodva menekült messze a várostól, ne lássa, ne fájjon neki a bánat, a megaláztatás! Ilyen az arany sorsa!

Lássuk csak, mire megy ki a vasnak sora! Legelébb is azt a rozsda veri ki, megbarnul, bizony, hasonszín lesz az ürülékkel, kikorhad belőle a nyél, lefittyen a markolat, a bőrszíj, földdé válik a fatok, kipercen az él, megvakul az acél fénye. Jobb esetben harc után összeszedik a tört fegyvert, s a lángban, izzásban való megtisztulással új eszközt üt ki belőle a kovácsok keze, sisteregve forr el pirosán az izzadtság, mi rácseppen. Így jár a réz, s mind az ón, meg más fémek is. Lemezzé, ingottá, tömbbé olvasztva várják a feltámadást, s a mohó világ újrateremti a tárgyakat, s lásd, a használók is mások lesznek.

Mást kínálok nektek! Nézzünk helyzeteket, ki s mire ordasul mostanság, s hogy árul egy gyékényen gazzal, gonosszal, megalkuvóval, miként dekázza fel és adja el lelkét az ördögnek, percemberkévé gyalulva korábbi héroszi mivoltát. Hogy lenne ilyen? Bizony! De mennyi van ám! Néhányszor szóltam már azokról, akik a nemest sárrá legyalázzák. Számuk szaporán nő, szinte napról napra. Most is! Mint a piac legyei, úgy lepnek rá ők a koncra. A hamisak. Ők a sírrablók, az árut felvásárló orgazdák, ők azok, akik a trójai harcban elhullt akhájok és mürmidónok fegyverzetéből kilopják a nemesfémet. Barbár mód a régi görög, a római és a bizánci fibulákat kalapáccsal zúzva be, eladják a tört aranyat, s falnak, fetrengenek, vedelnek, tobzódnak. A kultúrák temetésén habzsolva lopják a toros asztalról a mély gyászban az evésről megfeledkező héroszi árvák elől az étket, tarolnak és böfögnek, híznak és lihegnek s büszkék torz mivoltukra. Ők azok, akik ha meglátnak, kedéllyel vállon veregetnek, hivalkodnak a fórumon veled, ha az nekik jó. Dicsekszenek a kiváló s jeles ismerősökkel, s ők azok, akik úgy mutatkoznak mások eredményével, mintha övék lenne, bár semmi közük hozzá. Ők azok, akik kúszva s mászva tolakodtak egy életen át a vályúkhoz, s most se különbül! Ők azok, akik úgy járnak jeles helyszínekre, hogy párjuk szütyőjét s maguk zakójának zsebét kibélelik. Láttam olyat, hogy a fekete lakktáskába – melynek belső borítását egy néhai hérosz fegyveréből leheletfinom lemezzé vasalt fólia védte – bámulatos gyorsasággal termelődtek be rántott húsok, felvágottak, uram bocsáss meg, szemem láttára egyszer marharagu is meg vaddisznópörkölt, s a táska másik rekeszébe pogácsák, édes és sós aprósütemények vegyesen. Láttam, nem egyszer, s nem is oly rég ily esetet. Nem nevettem. Nem sajnálkoztam. Csak álltam megszégyenülten, s a halott héroszokra gondoltam.

Láttam a harcot, mibe belebuktak, mert belebuktunk velük együtt. Láttam a halált, mi eltiporta erős testüket. Éreztem a fémek átváltozását, szinte égetett az olvasztó tűz, a tégely, melyben az arany, az elektrum, s az ezüst míves formákból tömbbé vált, nekem olyan volt az, mint a pokol katlanja. Nem megtisztító, hanem meggyalázó! Mert érdemtelennek jutnak az érdemek! Aki meggyalázta és piszkítva használja a fémet, csak arra, hogy alantas ösztönét etesse, s mindig keres helyet és alkalmat, hogy rászabadul minden szépre, mint a döglégy, s beköpje azt, rothadásra ítélve, ezt félem sokszor!

Legyek-e hát hérosz? Megéri-e? Legyen Héphaisztosz műhelyében kovácsolt fegyver, mit Akhilleusz anyja rimánkodik ki a sánta isten kovácstól, vagy légy te ellopott, újraolvasztott fém orgazda kezén, te régi ékszer, amit felfogtam? Kérdtem az aranytól. De az csak sárgállott, s nem válaszolt. Kinevettek a dolgok engem! Mint az emberek is. Mondták, mit vagy nagyra, mit hadakozol, hisz látod, a hatalomnak fegyvere van, aranya, rút serege, megvásárolt udvari poétája, írója ezer is, s ha kell, kritikusa, sok száz, és karaktergyilkosa, ezrednyi, e siserahad beléd száll, megakaszt, gyalul, felszánt s mocskol, mert egész lénye azonos azzal, mi feladata. A gonoszság!

Emlékezz, mit tett Akhilleusz! Amikor be nem tartott ígérettel felbosszantották, hát hátravonult, mürmidónjait visszafogta, s figyelt csak. Majd ezt látva a trójaiak bőszen az akháj seregre rontottak, a rohammal egészen a hajókig űzték a hadat, s Hektór, a dicső vezér kacagva remélt diadalt. Mégis elveszett ő, mert az istenek úgy akarták. S fegyverzetét Akhilleusznak – mit helyette Patroklosz vett fel, meghalva abban hősként – hiába szerezte meg. Minden felolvadt! Képzeld el, micsoda szomorúság, hogy ma ezek a hamisak haszonulnak belőlük. Ők! Akik a bélelt fekete lakktáskákba mentik a maradékot, s míg telik a táska, a hamisak mind tolakodnak, toroznak, sandán, vigyorogva dicsérik a talmit, a rosszat, s játsszák a szegény rokont. Magukat ajánlják a győzőknek – ezek az alantasok ellopták a koszorút kezében mutató szárnyas Nikét, akit rómaiak Victoria istennőnek hívtak! Ezek a hamisak az istennők ellopott kegyét orvul birtokló, barbár kiskirályoknak léha udvartartásához csapódnak, ott élni, lenni próbálnak, mert ott dolguk nem más, mint tányért nyalni, gazsulálni lovagi címért, kis apanázsért, urambátyám címeket sorolgatva beállni talpat nyalni, a koncért megalázkodni, de nem dolgozni, vagy alkotni tisztességgel. Azt nem ám! Egye penész, legyen a kedvük szerint, ha úgy akarják, maradjanak szolgák! De az azért mégse tűrhető, hogy dalnoki posztot ily hamisak bitoroljanak, csak mert a kiskirálynak az ő hamis csacsogásuk tetszik! Nem lehet türannosszoké, zsarnokok, álnok császárok birtoka a szép fűvel borított part a múzsák háza előtt! Nem az övék Akhilleusz máglyájának helye! Tolakodnak a szent porhoz! Nem lehet az övék az a part! Mert ott, azon a fövenyen esett a harc! Az akhájok győzni ugráltak le a karcsú hajókról, megcsillant vértjükön a nap, mikor a falanx négyszöge lassú menetben Trója fala felé dübörögve megindult. Mentek meghalni, mentek hősnek! Nem gyalázhatják meg ezt a helyet!

Jaj, szomorú az a nap, mikor mindent feled a kései kor. Mikor kórját nem tudva pusztítja magát, lehúzva a mély mocsarakba a szépet! Tivornyák helyszíne, fura világ lett ez a mostani lét. Gaz rablók s riherongyok üzekedésének díszlete. Ez a helyszín az, ahol pénzt cserregtet a szarka, így zavar meg az elmélyülésben bölcset, tanítót, írnokot.

Itt hát mit tehet a haldokló harcos, ha az ellen a sáncokat már mind rohammal bevette? Erény és erkölcs sírja megásva. Torukra száz bikát vágnak, s még másik helyen még száz gödölyét, micsoda két hekatomba lesz ez! Majd a tányérnyalók ott civakodnak az asztalvégnél, ugornak a lehullott koncra. A fegyverek és ékszerek fémjét átolvasztják, s kifizetik véle egymást. Ez vár ránk? Ez legyen a jóslat? Hogy héroszok múlnak, írnokok tollukba dőlnek, dalnokok lanthúrját eltépi a sors? Csend lesz. Háborús csönd. Gombnyomásra váró rakéták vicsorognak az égre, s az istenek dideregnek. Hallgatni fognak a múzsák. S ki tudja, meddig? Védjetek meg, hórák! Vágyom még látni a zöld sarjadását, még héroszok feltámadását látnám!