Szászi Zoltán: Flóra, látom, indulsz. Az én kórtársaim

Szépléptű nimfa, Flóra, vagy régi neveden Khlórisz, látom, hát elindulsz! Óvják az istenek elfelé surranó lépteid! Talpad nyomán felsóhajt a fű, s elalél, s halld csak, mint harcban lehulló bronzpajzs, úgy zörren távolodó karcsúságod után az avar, s máris nyögnek a fák. Az új szeretőd, csábítód, Zephír nyögeti őket, ó, hogy hull le gally, üres madárfészek, sárga levél, megrémült az erdő a rácsapó légtől. Ints még vissza neki, úrnő, úgy, oly kecsesen, mintha halványzöld kelmeruhád ujjaid közt csippentve emelnéd fel. Átlépve a tüskebokornak orvul kinyúló ágát elfele menésben. Még egyszer engedd megvillanni titokzatosan azt a finom bokád, így, ezt látva utoljára, boldogabban térjenek álomra a vén fák, emlékezve az életre, mely most elfele lépked tőlük. Köszönet úrnő, hogy tavasszal – jaj, mily régen volt már az, csak most veszem észre, hogy ránk orvul zúdul a hideg szél, ez a te új szeretőd sietve hozza le máris a hegyekről a télnek elejét – ideértél és oly jó volt látni, van feltámadás! Akkor, mi már korábban barnába omlott, porrá, sárrá idomult, elaludt, s már majdnem úgy látszott, végleg megnyomta a tél, a terhes idők súlya, s a múlás. Te akkor érintéseddel feltámasztottál mindent, talpad puhaságától életre szökött újra a minden is. Rég volt, látod, elinalt a tavasz s nyár is, jeget ropogtat a tél már a hegyen túl. Az érkezted idején még zsenge virágnak mára mind elfásult a szára, virága elomlott, magja széthullt. Porát elhordták a méhek, súlyos aranyló sűrű massza bújik el odvas fa mélyén, hol hatszögű lépek mértani pontos tartóként óvják az istenek italánál, a nektárnál is édesebb mézet. Emlékszel? Kék szemed színét odaadtad egész nyárra kölcsön az égnek, más királylányok a tengerrel tették ezt, ugye ismered Europé meséjét? Csak ezért lehet olyan tiszta szép ég és tenger, tengernek és égnek kékje örökké!

De jaj! Mi lesz most? Szerelmes lettél, Flóra, elvisz a nyugati szél, elcsábít Zephürosz, magával, már lépdelsz is, itt hagyod híveid. Ők belehullnak a gyászba, megeszi őket a fénytelen ősz. Lucskos és sáros lesz a reggel, a dél és az este is, didergőssé az éjjel, egyre hamarább csúszik le Apolló szekere az égen Zephürosz távoli, napnyugtát ringató földjén. Hold istennője, Szeléné arca is csak lassan kerekedik első őszi teliholddá, talán ilyenkor megsántul az idő, nézd csak, a kezdetektől végekig velünk maradó Kronosz, mintha abba a tüskébe lépett volna, melyen te kecsesen átlibbentél, drága Flóra. Vagy hívjalak Khlórisznak, régi neveden, görögül? Kiáltsam, hogy drága életet adó zöld vagy? Te, aki magad vagy a lég, a fény és az áldás! Kiáltsam, ne menj még el? Hiába tenném! Kemények az örök törvények, állhatatosak a legendák, s ha ez van, ha menned kell szerelmedhez, menj akkor!

Adj ránk még utolsó áldást, hogy átéljük a tél hidegét, megóvjuk bent a tavaszt a lélek cserepében. Mint karcsú lekythosban az óbort! Tudjuk, Északot rendelte az istenek legfelsőbbike Hold úrnőjének, Szelénének, meg hát övé a tél is, ő a hidegen mosolygó, ezüst dérrel mindent bevonó múlás, és ha így rendeltetett, meghajtjuk fejünk, nincs ellenvetés. De szívben meleget keringet az emlék, ha egy nyári perce eszünkbe jut, a rét, pagony, völgyek zugolya, vízesésben fürdő köveken átbukó jégmadár villanó színe, meleg törzsek alatt hempergő rókakölykök, bugásodó sás, millió rovar röptének apró zaja, amint zúgássá nő a fülben. Jaj, ezt nem tudjuk feledni! Khlórisz vagy Flóra, hát te nem látod elfelé menve az úton, hogyan bókolnak hálát remegve a létért az élők, s mint hajlanak meg súlya előtt végnek. Félni nem jó, tudod te azt! Mindig aggódik az ember, hombárjában kitart-e a gabona, nem esik lencséjébe bogár, nem támadja meg verembe rakott aszalt gyümölcsét egér vagy egyéb kárt rágcsáló kisállat. Ha ránk borul a tél hidege, ha szép zöld palástod kifakul itt, reményét veszti az ember. Más a téli éj, mint a nyári, nyáron táncolnak, télen dideregnek a fényes pettyek az égen, a száj körül gomolygó élet fagyos ködcafranggá fagy, s mit kiejtesz a szádon, a szó is, ember, mind elhidegül.

El kell hát rejteni mindazt mélyen, mit adtál, szépléptű nimfa, jól beosztani sok napra, mígnem elfordul újra a csillagok közt a szekér rúdja, jobb időket jósolva. És Zephürosz nem hideget, hanem langyt hoz megint. Újra lesz tavasz! Kisepri majd előtted a sok morcos halott falevelet, megtisztítja a ledobott agancsot, elhullott kisvad tetemét betakarja földdel, majd jól nő abban a zsombékban a fű! Oly sok nap van még addig! Még csak most nyitott ajtót ránk az ősz. Kunyhónk tetejét rázza a szél, a tűzhely riadtan lobogó lángot őriz. Lásd, el se mentél még jóformán, s máris hiányzol. Hogy olyan ez, mint kényszerből egymást elhagyni kénytelen szerelmesek utazása egymástól elfelé! Olyan ám! Még kezükben a másik tenyerének melege, de máris hiányzik minden. Gesztenyelevél a kéz, rozsdás semmit markol a másik helyett, nem jár játszva az ujjak közt a szél. Ami szép volt, megfakul, sápad, ernyed, tompul, s mind, ami jó, kósza emlék, csak riadó madárraj a fákon, mely hidegtől gyorsuló lépteinktől felreppen, tétován keresi az égen a napot, fázósan kereng a tájban, mint akit fájdalom kerget. Hová lett a zöld, az élő, a zsenge, a mozgó, az eleven, vidáman burjánzó élet? Flóra, látod, elmentél, s máris ilyen szomorú lett minden. Hogy viseljük békén?

Megnyugvással. A nyár eszközeit télen javítgatva, figyelmesen kövessük Kronoszt, mennyit s merrefelé lép. Bizton nem visszafelé halad ő, csak előre! Kapa és kasza, ha csorbult, jó vassal Héphaisztosz inasai, jó kezű kovácsok nyújtsák meg újra, ahogy a szekercék élét is. Kell az, fát itt az idő sokat hasogat, mert éltetni a tűz lángját másképp hogy tudnák a vének? Óvni a határt kell a dúvadtól, a vetést ki ne tapossa! Fát, mit vadhajtást hozott, metszeni formára kell ilyenkor. Míg alszik, nem fáj neki a kés vasa. Készülni kell s várni titokban, a morgó északi széllel lecsapó hófellegek csatájának idején is azt a napot, amikor megint felragyog Flóra élénkzöldje napkelet felől. Mert mi az a múló idő? Egy halk pattanás a tűzben, egy hárfa elfáradt húrjának utolsó kiáltása, egy tányér készülése zuhanás közben kő felé. Az idő tenyerünknek ágas vonalrendszere, ujjak tövén a végtelen, begyén a jel, az egyedi spiráltól sajátságos jel, hogy az vagy, aki vagy! Viseld hát békével jeleid! Olvass, mesélj, írj, énekelj, míg a munka ideje megint el nem jön. Khlórisz, vagy más nevén Flóra útját figyeld, mert mindig halad ő, meg sose áll, ő maga az élet. Látod, most a golyóbis déli felében támasztja fel az alvó rügyet, sok ottani álmodozót ébreszt. Békével dicsérd a nappalt, áldással az éjt! Eljön mindennek maga ideje, s ami eljön, majd megint elmúlik. Nimfák sose halnak meg. Az elíziumi mezőkön járkál mindig, ott szed harmatot fel, karcsú bokáján egyensúlyozva egész nyírfa testét, s a márvány fehér vállakról aláhulló drága köpenyt, azt a zöld réthez hasonlót, amelyen a nyáron olyan szépet álmodtál, kedvesed ölébe téve le busa fejed, hogy kicsordult a nyálad, mint gyermeknek! Boldogok, kik az elíziumi mezőkön járnak, s már ott az örök tavaszban élnek. Várd ki, eljön az is! Most még Kronosz méri léted, majd egyszer eldől, béke mezején találsz végleges szállást, vagy a Tartarosz, Hádész birodalmának legmélyebb bugyra lesz végmenedéked. Addig, míg eljön, minek jönnie kell, kérlek, Flórát becsüld meg! Ne gyújtsd fel zöld ruhája szegélyét, ne kormozd be szép, nyírfatörzs lábát, ne perzseld csoda finom, virágszirom puha bőrét pusztító lánggal. Várjuk együtt, hogy jobb lesz. Jobb. Mégis ezt kell hinni! Integess Flóra, gyönyörűnk, te szépléptű nimfa, kecsesen libbenj elfelé, más tájra, hova szeretőd hív!