Nyerges Gábor Ádám: Stabil

Egy még talán élhető város,
foggal-körömmel védett élet
iránt hirtelen feltoluló, engesztelhetetlen
gyűlölet annyi, mint apatikusan
hallgatni, tetszőleges vendéglőben, öregedő
férfiak társaságában, körükben, mondjuk,
egy nővel. A nő edzett, fiatalabb, a férfiak,
mondjuk, inkább csak fáradtak
a verbális zaklatáshoz, mintsem
jószándékúak. A nő esetleges
szépsége, annak milyensége
ne képezze megfigyelés tárgyát, a férfiak,
mondjuk, legyenek hát rondák. Mint egy
rákos sejtés a test egyik-másik pontján,
annyi a helyzet kiváltotta, megszokható
mértékű fásultság, undor. Rutin.
Annyi, mint eleve oda sem figyelni a na én
akkor most megmondom neked… kezdetű
mondatokra, a sűrű, indokolatlan
hátba- és vállonveregetésekre, a nő
tekintetét inkább kerülve, mintsem megtalálva,
ez annyi, mint egy még nem üres
szappantartó lúgos magánya, ami
csak annyi, mint gondtalan turistákat kerülgetni
sajgó testtel, nehéz csomaggal,
szegényesen öltözve, egy kivilágított, nyüzsgő
városban, nézve csodálkozásukat
betonra fagyott, többnapos hányásfoltok láttán,
figyelni, ahogy fényképeznek utcán
hagyott takarókat, cipőket, melyek
vajon miért, kinek lehetnek épp ott,
elképzelni, ahogy majd hazaérnek,
szállásukon kipakolva a zsebükben
számolatlan őrzött, értéktelen valutát,
mesélve egymásnak, hogy milyen lehet, mondjuk,
azon a helyen élni. Örökre. Csak
ennyi, a feltoluló, csillapíthatatlan
gyűlöletérzés és kámzsás, beteg
sejtésű, bénult tompulása, ezek
váltakozása, mindazok, amiket na akkor most
elmondtak „neked”, bárkinek, a
nem keresett tekintetek, a hazaérés
és egy még talán élhető, de, mondjuk,
féltve őrzött élet sajgó, városnehézségű,
rezzenetlen biztosságú, de stabil érzete. Mondjuk,
örökre.