Tomáš Forró: Donbasz / Nászutaslakosztály a Háború Hotelben

(Mészáros Tünde fordítása)

Az anyáknak, akik a gyilkosokat – és azok áldozatait – nevelték, a front mindkét oldalán

…

Kijózanodás  a mocskos  havon

Ott, a hófehér pusztaságon túl, az elfeledett vidék peremén les rád a sorsod.

Ragaszkodnom kellett volna hozzá, hogy forduljon vissza a taxis. Az első pár kilométer után, amikor észrevettem, hogy nem a jól bevált debalcevói úton megyünk Luhanszk felé. Ennek egyetlen hátránya a lebombázott híd, amelyet süppedő-sáros földutakon, szántókon és istentől elfeledett falucskákon át kell kikerülni. Az előnye, hogy a szétbombázott Debalcevóban van egy icipici határátkelő a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaság (LNK) között, ahol a határőröknek általában ahhoz sincs kedvük, hogy előkecmeregjenek a bódéjukból.

De mikor a sofőr morog valamit a romos hídról és a Sznyizsnén át vezető jobb útról, ráhagyom. Végül is nincs mitől félni.

Kelet felé hagyjuk el a várost, a Szavur-Mogila és az orosz határ irányába. Ez az úgynevezett D-szektor, ahol eldőlt 2014 nyarán a háború jövője, és amelyen át elözönlötték a frontvonalat a reguláris orosz hadsereg alakulatai, meghatározva ezzel a konfliktus további alakulását. A Donbasz legelmaradottabb csücskének városkáin át vezet az utunk. Meklaud, az ukrán ügynök szerint ezekről a helyekről származik a hibrid háború hevenyészett alakulatainak zöme, azok a szánalmas zsoldosok, akikkel annak idején megindult Szlovjanszk, Kramatorszk és más városok elfoglalása.

Most már pontosan látom, mit értett Meklaud azon, hogy „csüggesztő vidék”. A környék akár egy posztapokaliptikus film színhelye. Düledező lakótelepek, koszlott, porladó-korhadó iskolák és kórházak, elhagyatott, rozsdarágta gyárak. Akadnak az épületek között, amelyek magukon viselik a harcok nyomát, de egyértelműen látszik, hogy nagyrészt a háború előtt is ebben az állapotban voltak már. Jóval a háború előtt. Az utcákon főleg időseket és részegeket látni; a két csoport nemritkán fedi egymást. A Donyec-medence két legnagyobb városát összekötő főút sűrűn változik sárpocsolyás kátyútengeren úszó kis aszfaltszigetekké. Járda szinte sehol nincs.

Az első két órában alig szólunk egymáshoz a sofőrrel. Mikor megkérdezem, milyen itt az élet, csak kimutat az ablakon. Itt nem élet van. Csak túlélés. A sofőr Oroszországból származik, a felesége ukrán. Menekülniük nincs hova. Van két gyerekük és egy aprócska lakásuk.

Áthaladunk a rongyos, romos Sznyizsnén, a kistérség metropoliszán. Már csaknem az LNK határánál járunk. A városon túl blokkposzt áll. A géppisztolyos katona ránk szól, hogy szálljunk ki a pakkunkkal együtt. A fiatal katonán végkiárusításból származó régi angol uniformis, borotvált, majomszerű arca agresszív. A legénységi hálóban vizsgálják át a csomagomat. A hátizsákomból előkerül a személyes holmim, aztán a rohamkés, a golyóálló mellény és a katonai sisakom.

Nagyon nem tetszik nekik, amit látnak. A Csimpánz indul, hogy felhívja a központot, a kollégája meg rám szól, hogy menjek ki, ott várakozzak. Nem mozdulok.

– Mi van? Indulj!

– Egyedül nem megyek ki.

– Miért ne mennél?

– Félek, hogy meglopsz.

A katona felsóhajt, kijön velem együtt, bezárja mögöttünk az ajtót.

Néhány perccel később megjelenik az őrház ajtajában a Csimpánz, kezében telefon. Egy darabig figyelmesen hallgatja a vonal másik végén beszélőt, és közben engem néz merőn. Befejezi a beszélgetést, aztán abban a pillanatban lekapja a válláról a Kalasnyikovot, és felkiált:

– Ez egy pravoszekes!

Többen indulnak felém, futva, csattan a géppisztoly zárja, ahogy felhúzzák.

Húsz perc telhetett el azóta. Még mindig reggel van, térdelek a mocskos havon, kezem összekulcsolva a tarkómon. Három géppisztoly szegeződik rám. Egyikük sem tudja, mihez kezdjenek velem. A Csimpánz távozik, újra tanácskoznia kell a központtal. A katonák lazítanak, felállhatok én is. Cigarettával kínálom őket, és századszor is elmagyarázom, hogy ki vagyok, hogy nemzetközi egyezményekkel védett semleges státuszom van, és hogy nem tartozom a konfliktus egyik oldalához sem.

Akkor meg mit kerestem a Jobb Szektornál, az ő esküdt ellenségüknél? Ugyanazt, amit most itt náluk. Megfigyelem a helyzetet, katonákkal és civilekkel beszélgetek a front mindkét oldalán, és minderről riportokat írok. A katona nevet: ha nem az ő újságírójuk vagyok, az azt jelenti, hogy ellenük vagyok. Megnevezek néhány vezető donyecki politikust, akivel az elmúlt napok során interjút készítettem. Ellenőrizhetik. A katona eldobja a csikket, rátapos. Eljön majd értem valaki az egységükből, és ha igazat beszélek, minden rendben lesz.

Miféle egység az? A választól megdermedek. A 2013 végi vérontást a Majdanon az ukrán belügyminisztérium osztagai indították el. Janukovics megbuktatása után az új kormány szélnek eresztette ezeket az osztagokat, és tagjai ellen bírósági eljárások indultak. A vád: civilek elleni erőszak. Itt, a megszállt Donbaszban viszont jól megy a soruk

– az oroszpárti ellenállás hőseivé váltak. Amellett, hogy tisztelet övezi őket, a hadsereg és a rendőrség elismeri az autonómiájukat.

– Mi vagyunk a Berkut – jelenti büszkén a katona.

Az őrházból kilép a sofőröm. Előveszi a telefonját, és riadtan rebegi a feleségének, hogy problémák adódtak, késni fog. Ráeszmélek, hogy ez az utolsó lehetőségem: az én telefonomból már egy órája elszállt a Fénix térereje. Ha most nem hívok segítséget, akármelyik pillanatban jöhetnek a berkutos hentesek, és akkor a legnagyobb valószínűséggel olyan kihallgatás vár rám egy pince mélyén, amitől öszecsinálja magát az is, aki csak hall róla. Utána meg egyszerűen eltűnhetek, nyomtalanul.

Óvatosan odaintem a sofőrt. Hívja fel a számot, amelyikről tegnap megrendelték a mai fuvart. Alig emeli a füléhez a telefont, kilép az épületből a Csimpánz. Amint meglát minket, felüvölt:

– Erősítést hívnak!

Kikapom a taxis kezéből a telefont. A Csimpánz két lépésnyire van.

– Segítség! Sznyizsnében vagyunk, a blokkposztnál! Segítség!

A Csimpánz ökle felém lendül, kitépi a kezemből a mobilt, és a földre taszít.

– Ez egy fasiszta disznó! Lőjük agyon itt helyben!

– Ne hülyéskedj, Kátya. Odabentről már hívták a zsarukat, mindjárt itt lesznek. Egy pravoszekes geci miatt akarsz börtönbe kerülni?

A Csimpánz megbök a géppisztolyával, hogy induljak az őrház felé. Kátya, a sötét hajú lány egyfolytában pisztolyt tart rám.

– Tudod te, mit műveltetek a falumban? Emlékszel még, te disznó?! És mond egy falunevet, amit életemben nem hallottam.

A Csimpánz félretolja.

Odabent újra megmotoznak; elkobozzák a telefonomat, a laptopomat és a fényképezőgépemet is. Ujjlenyomatot vesznek, lefényképeznek minden oldalról. Aztán fel kell oldanom a mobilomat, és megmutatni a fotóimat meg a névjegyzékemet. A képek között van néhány évekkel ezelőtti felvétel egy varsói neonáci menetről, amelyről annak idején szintén írtam. Függetlenül attól, hogy kizárólag lengyel zászlók láthatók a fotón, és a dátum sem stimmel, a katonák biztosak benne, hogy ezek a Majdanon készültek. Innentől fogva bármi, amit találnak, vagy amit a védelmemre felhozok, kizárólag ellenem szólhat. Fogtak egy felforgatót!

Aztán Kátya ül le mellém, tollat, papírt ad.

– Nesze. Most szépen átírod ide a kontaktlistádról az összes nevet és telefonszámot. A faszomnak van kedve bogarászni a hülye ábécéteket. Lecsekkolok ám utánad mindent! Egyetlen hiba, és röpül a golyó a fejedbe.

Írok, Kátya pedig vészjósló mosollyal néz. Nem lehet több harmincnál. Arcán a másnaposság jelei, frissítésre szoruló smink és finom bajuszka – az olcsó helyi fogamzásgátlók emléke. Végig nekem szegezi a kiszolgált Makarovot, egy pillanatra sem veszi le az ujját a ravaszról.

– Na mi van, te disznó? Lejött a szitu? Félsz már? Remeg a kezed?

Az ellenállás legkisebb jele nélkül nézek a szemébe.

– Azért remeg a kezem, mert hideg van.

Végre megjönnek a rendőrök, és egy kicsit fellélegezhetek. Úgy tűnik, a DNK fegyveres erőinél uralkodó állandó káosz ezúttal nekem kedvez. A Berkut nem tudott senkit küldeni, a rendőrségtől kértek hát segítséget. Öreg Zsiguli hátsó ülésére pakolnak be; két szótlan, AKSU-47-es rövidített gépkarabélyt szorongató egyenruhás közé préselődve ülök. A Csimpánz egy terepszínű Lada Niván követ.

Gyorsan végiggondolom, mi mindent találnak majd, ha rákényszerítenek, hogy kinyissam a laptopomat, de sejtem, hogy nagyjából mindegy, mert úgyis a gyanújuk bizonyítékaként kezelnek majd mindent. Indulás előtt átvizsgálják az őrházban a pénztárcámat. A háborús riporterek nemzetközi egészségbiztosítási kártyáját pravoszekes tagságinak nézik. A háborús zónába érvényes ukrán sajtóakkreditációt titkosszolgálati igazolványnak.

Utazunk a nagy fehér pusztaságban. A szökési kísérlet egyenlő lenne az öngyilkossággal.

Kora délután van. Pár órája egy koszos, büdös cellában ülök. Aztán egy fiatal rendőr jön értem, és átkísér a parancsnokhoz. Az irodában egy idősödő ezredes vár, meg a Csimpánz. A holmim szét van pakolva az asztalon. További bizonyítékokat találtak felforgató tevékenységemre – a túlélőcsomagomban van egy iránytű, amit a katona meg az ezredes értetlenül forgatnak a kezükben, míg a Csimpánz fel nem világosítja őket, hogy egy helyzetmeghatározó eszközről van szó. Előkerült belőle egy gyanús kis pakli is; mielőtt kinyitnák, el kell mondanom, mi van benne. Ha jól emlékszem, 150 euró, a vastartalékom arra az esetre, ha ellopnák a pénztárcámat. Tizenöt éve, első utaim egyikén tettem bele a túlélőcsomagba.

Rajtakaptuk! Hazudott! A pakliban csak száz euró volt. Meg egy dollár. Átvertem őket negyvenkilenc euróval és egy dollárral.

A piros elsősegélydoboz következik, benne az elöregedett kötszerek mellett néhány gyógyszer. A Csimpánz szerint ez a NATO-hadseregek harci elsősegélydoboza, látott ilyet a tévében.

– Ezredes úr, elnézést, a harctérre nem szokás piros mentődobozt vinnni, az álcázás miatt. Úgy tűnik, a parancsnok igazat ad nekem. A katona további bizonyítékokat mutogat: a fájós hátamra való tapaszt (tüdőlövés-elsősegély), hat hónapja lejárt fertőtlenítősprayt apróbb sérülésekre (lőttseb-elsősegély), lázcsillapító tablettát (fájdalomcsillapító lőtt sebhez). Az ezredes láthatóan kétli, hogy diverzáns lennék, de tart a rettegett Berkut tisztjétől.

További órák következnek a cellában, míg egy másik rendőr be nem hívat kihallgatásra egy irodába, ami tele van elkobzott tárgyakkal, és ami még a cellámtól is mocskosabb. A legapróbb részletekig be kell számolnom donyecki tartózkodásomról, meg kell adnom mindenkinek a nevét, akivel találkoztam, le kell írnom a donyecki lakásomat, a lépcsőházi kapubejárat színét beleértve. Végül a laptopom következik, ez a rendőr azonban a blokkposztosokkal ellentétben szemlátomást nem paranoiás. Éppen csak átfutja a fényképeket meg a fájlokat; úgy tűnik, nem zaklatta fel semmi. Odakint valami zűrzavar támad. A nyomozó kiszalad az irodából, rám zárja az ajtót.

Amikor visszajön, remegő kézzel cigarettával kínál. Valami kormánykatonák állnak kint, frontharcosok, és a kiadatásomat követelik. Értsem meg, hogy ők csak egyszerű kisvárosi rendőrök, nem akarnak problémát, nem ártják magukat a politikába. Ők itt lopással meg családon belüli erőszakkal foglalkoznak, ez a dolguk. Nem történt velem itt az őrsön semmi rossz, igaz? Nem történt, mondom, a rendőr megkönnyebbül, de a jegyzőkönyvben azért alá kell írnom, hogy mintaszerűen viselkedett velem az őrsön mindenki.

Várjunk egy kicsit, míg elmegy a Csimpánz, javasolja a kihallgatóm. Az őrs parancsnoka ugyanis attól tart, hogy a berkutos keményfiú nem törődne bele a becses zsákmány elvesztésébe, erősítést hívna a megmentőim ellen, aztán meg itt lövöldöznének egymásra.

Jól van, várjunk. Eltelik fél óra. Aztán csörög a telefon. Mehetünk.

A rendőrségi parkolóba érve összeáll végre a kép. Néhány autó parkol vagy húszméternyire tőlem. Géppisztolyok villannak, ott van Jura, Kaukaz meg kibiztosított Kalasnyikovval ül a berregő motorú Ladában. Az épület bejáratánál húzódó beton mellvéd mögül halálra rémült rendőrök pislognak ki félszemmel a megmentőimre. Beugrom a kocsiba, felbőg a motor.

Késő délután van. Luhanszkról szó sem lehet. Donyeck felé visznek, a frontvonali blokkposztokhoz. Padlógázzal száguldunk át a településeken. Az országúti blokkposztoknál alig lassítunk, Kaukaz csak kitolja az ablakon a katonakönyvét, és már ott sem vagyunk.

Feszültek mindketten; nincs még nyert ügyünk. Pár órányi előnyt szereztünk csak, mondja Jura. Ha nem tudnak átjuttatni a frontvonalon túlra még ma, akkor könnyen előfordulhat, hogy a Berkut az éjszaka folyamán megpróbál elkapni.

– De hát nem csináltam semmit!

– Az tök mindegy – veti oda idegesen Jura. Senkinek sincs igazán kontrollja a hajdani belügyesek fölött. Jura elmondja, hogy a Berkut még délelőtt ellenőrizte a személyazonosságomat a minisztériumnál, amikor épp a fogdában ültem. A minisztérium igazolta az állításaimat, és utasítást adtak, hogy engedjenek el, még mielőtt nemzetközi botrány lesz belőle. A Berkut-parancsnok azonban azt mondta, hogy egyelőre az övék vagyok, és bontotta a vonalat.

Amikor Jura meghallotta reggel a telefonban a hangomat, halálra rémült. Azonnal riasztotta Kaukazt, és felhívta a frontparancsnokát, aki erősítést meg kocsikat küldött neki. Nem volt idő megvárni, míg a hivatalos szervek intézkednek. Jura már induláskor biztos volt benne, hogy későn érnek Sznyizsnébe, hogy addigra rég szitává lőnek a részeg katonák, vagy épp egy Berkut-pincében műtik a térdemet ütvefúróval.

Alkonyatra érünk a Horlivka közelében álló frontvonali blokkposzthoz. A bódéban ülő katona ingatja a fejét – sötétedés után lezárják a civil korridort, és kezdődik a bombázás. Előfordulhat, hogy nem érek át időben, és a senki földjén rekedek éjszakára, a harc kellős közepén. Most Jura lengeti meg a katonakönyvét. Az őr szó nélkül továbbenged. Búcsúzóul megöleljük egymást Jurával; innen már magamnak kell boldogulnom.

A keskeny, siralmas állapotú úton egy, legfeljebb két kilométert tehettem meg. Az utat szegélyező alacsony fákat alaposan megtépázták a bombák és a lövedékek. A fákon túl aknamezők. Nem tudom, milyen messze van még a civil korridor, de egyre biztosabbnak tűnik, hogy nem érek oda, mielőtt lezárják. Vissza nem mehetek. Az egyetlen lehetőségem, hogy megpróbálom az éjszakát egy úgynevezett nulladik blokkposzton tölteni.

Ezek a hadállások közvetlenül a fronton vannak. Mindkét fél felállított ilyen „nullásokat”, gyakran mindössze pár száz méternyire egymástól. Védelmi jelentőségük gyakorlatilag semmi – ha az ellenfél támadna, a nullás legénységének semmi esélye, de hősi haláluk előtt legalább figyelmeztetni tudják a többi egységet a várható támadásra. A nullásokon szolgáló katonákról sok történetet hallottam; ezt a közeget kizárólag drog és alkohol segítségével lehet kibírni. Ha tőlük akarok menedéket kérni, ki kell dobnom a hátizsákomból mindent, ami felkelthetné a gyanújukat.

Éppen kotorom kifelé a hátizsákból az inkriminált holmit, amikor fény bukkan fel a messzeségben. Roncstelepre érett, lökhárítóit és hűtőrácsát rég elfeledett Zsiguli közelít felém. Mellém érve épp csak egy kicsit lassít; a résnyire nyitott vezetőoldali ajtón egy öregember les ki.

– Bísztro, bísztro!

Menet közben dobom a csomagtartóba a hátizsákomat, és beugrom a hátsó ajtón.

Hárman ülnek a kocsiban, idősebbek mind. Ugyanolyan szánalmasan néznek ki, mint a kocsijuk. Egy szót sem szól senki, holott a külsőm és szemmel látható kimerültségem nyilván felvet néhány kérdést. Feszült légkörben érünk a szeparatisták nullásához. Ebben az időben Horlivka a front legmozgalmasabb pontjai közé tartozik, állandó a bombázás és a harc. Az őrbunkert is megrongálták a robbanások, a blokkposzt agyonrepedezett betontömbjei tele vannak géppuskák ütötte golyónyomokkal. A katonák fegyverüket végig ránk szegezve engednek tovább.

Néhány másodperccel később elérjük a másik, az ukrán zászlós blokkposztot, és fellélegezhetünk. Hálálkodom megmentőimnek a segítségükért, és ügyetlenül pénzt kínálok, amiért elhoztak idáig. A kocsiban csend, semmi reakció. Szégyenkezve teszem el a pénzemet.

Aztán erőm és jólneveltségem utolsó tartalékait összekaparva gyatra mosolyba kényszerítem arcizmaimat.

– Maguk honnan jönnek?

A mellettem ülő idős asszony fordul felém. Foga alig van, arca kifejezéstelen.

– A pokolból, fiacskám. A pokolból jövünk.

 

III.  rész

LIZA

Az erőszak

2001 októbere, Luhanszk, Ukrajna

Liza élete kezdettől fogva a takaros városszéli lakáshoz kötődött. Itt nőtt fel, itt halt meg az anyja. Ebben a lakásban viselte gondját az apjának, amikor az öntudatlanul hevert a földön, itt takarította fel a hányásait, itt mosta összevizelt alsógatyáit. Itt erőszakolta meg az apja egy hónappal anyja halála után.

Liza éppen csak első szerelmeinek időszakában volt, jogi tanulmányokról álmodozott, és éjjel-nappal dolgozott, hogy eltartsa a kisöccsét. Anyja súlyos betegsége tizenegy éven át tartott – fia születésekor az orvosok csaknem hónapra pontosan megjósolták a halála időpontját. És bár sok ideje volt felkészülni rá, Liza csak azután döbbent rá a családi veszteség egy más, ijesztő következményére, hogy az anyja valóban meghalt: elment az egyetlen ember, aki meg tudta őt védeni az apjától.

Liza anyjának nem voltak illúziói a férjét illetően. Súlyos alkoholista volt, delíriumában nemegyszer látta Csehov „gyémántokkal teli égboltját”. Szeretőivel eldicsekedett a feleségének meg a közös ismerőseiknek is. Megtörtént az is, hogy szíve aktuális hölgyét abba az étterembe vitte, ahol Liza meg az anyja dolgoztak. A pezsgőt, amit rendeltek, a feleségével fizettette ki. Egy újévi estélyen pedig a családja jelenlétében ajánlotta fel a hosztessznek, hogy megdugja. Ez volt a boszszú azért, hogy a felesége a súlyos betegség és a temérdek gyógyszer miatt nem állhatott mindig a rendelkezésére az ágyban.

Liza biztos benne, hogy apja, ez a kis faluból származó, ágrólszakadt mérnököcske nem az ő gyönyörű anyjába szeretett bele, hanem a lakásba, amit választottja a szüleitől kapott. A panellakás Luhanszk keleti végében, az orosz határra vezető út közelében van. Liza nagyanyjának bútorával rendezték be. A nagymama Németországból hozta a csodaholmit, a Vörös Hadsereg magas rangú tisztjének feleségeként. Amikor Liza apja először meglátta a lakást és a gyönyörűséges berendezést, állítólag szólni sem bírt.

Liza gyakran elgondolkozik, hogy az anyja miért nem dobta ki részeges férjét a lakásból és az életükből, amíg még lehetett volna. De a nagybeteg inkább eltűrt mindent abban a reményben, hogy halála után a férje gondoskodik majd a gyerekekről. Tévedett. Mikor a temetésről tartottak hazafelé, Liza apja egyszer csak megállt egy ház előtt, és azt mondta:

– Itt lakott az egyik szeretőm. Pont annyi idős volt, mint te most. Tizenhét.

Egy hónapra rá megerőszakolta Lizát. Aki úgy gondolja, hogy már azzal a fiatal lánnyal képzeletbeli vérfertőzést követett el a saját lányának a megerőszakolására készülve, amit nem mert megtenni, csak a felesége halála után.

2001 őszén történt, az éjszaka közepén. A húszéves Liza keményen dolgozik. Aztán hazajön, átnézi az öccse házi feladatait, vacsorát főz, kimossa a család szennyesét. Kézben. Éjfél is van már, mire le tud dőlni az öccse mellé a hálóban a közös ágyukba. Apjuk a kanapén szokta aludni részeg álmát.

Hajnali három körül felkel a kanapéról. Lenyomja a hálószoba kilincsét, és az alvó Lizához lép. A lány arra riad, hogy odalent valaki belenyúl az ujjával, aztán a nyelvével. Nem tért még magához álmából, nem érti, mi történik, de olyan rémisztő az egész, hogy meg sem mer mukkanni. Az apja egyfolytában azt suttogja, hogy emlékszel anyádra? Emlékszel anyádra? Aztán hasra fordítja a lányt, és széthúzza a combjait. Lizában megmaradtak apja szaggatott mozdulatai, a bőrére fröccsenő sperma. Aztán filmszakadás. Biztos benne akkor még, hogy az ő hibája. Túl rövid hálóinget viselt? Védekeznie kellett volna? Kiabálni?

Az az éjszaka megváltoztatta az életét. Rádöbben, hogy nagyon gyorsan találnia kell valakit, aki meg tudja védeni. A fiú, akivel épp jár, retteg Liza apjától, így a lány szakít vele, és a védelmet egy nős kollégájánál keresi. Néhány évvel később pedig férjhez megy valaki máshoz. Egy alkoholistához. A biztonságát keresi, de nem tud kitörni az ördögi körből: megismétli az anyja hibáit.

Liza akkoriban még tipikus donbaszi lány: kizárólag oroszul beszél, és sosem gondolkozik azon, hogy kicsoda is ő tulajdonképpen. Amikor egyszer útlevelet intézett, elakadt a „Nemzetisége” rubrikánál. Mit írjon oda? Orosz? Ukrán? Anyai nagyanyja Oroszországban született, nagyapja Luhanszk mellett. Az anyja Üzbegisztánban. Végül minden meggyőződés nélkül bekörmöli, hogy „ukrán”.

Traumákkal súlyosbított gyermekés kamaszkora nem egyedi tapasztalat; bőven látott ilyesmit az ismerős családoknál is. Liza jó úton járt ahhoz, hogy hasonlóan élje le az életét, mint a Donyec-medence társadalmi alagsorába, a visszaeső bűnözők, bányászok és munkások osztályához tartozó sok nő. Az apjáé helyett most a férje hányását takarítja, előle dugdossa a gyerekek tanulmányaira félretett pénzt, a barátnői elől pedig a férj ütlegeinek liláskék nyomait. Elrendelt sorsa szerint abban a lakásban élte volna le az életét, ahova született, fuldokolva a reménytelenségben, és bízva abban, hogy a fiainak majd jobb élete lesz. A fiainak, akikből – eleve elrendelve – ugyanolyan embereket nevel majd, mint az apja meg a férje.

De jött a háború. Egy júliusi napon vakítja el, a nappalijuk ablakán át. Apja ekkor már valamelyik szeretőjénél lakik, a gyerekek a szobájukban játszanak. Fegyveresek két üteg Grad rakétavetőt állítanak fel a házuk mellett, és a civil zónából lőni kezdik az ukrán állásokat. Abban a pillanatban, amikor Liza meglátja a függöny mögül a nyolcvan darab rakéta vakító villanását, másodszor is gyökeresen megváltozik az élete.

Imádta a lakását, minden bánat és megaláztatás ellenére is, ami itt érte. Ebben a lakásban töltötte életének mind a harminchárom évét, ebbe ölte bele minden pénzét, amit sikerült a férje elől megmentenie. Anyai-nagyanyai öröksége egy volt a nagyon kevés dolog közül, amire az életét alapozhatta. Létbiztonságot jelentett. 2014. július 7-én azonban, nem sokra rá, hogy élőben nézte végig a szakadár tüzérség produkcióját, sebtében összepakolnak némi élelmet és tisztálkodószert, a spórolt pénzüket, bedobják a szatyorba a strandpapucsot meg a fürdőruhát, beültetik a gyerekeket a kocsiba, és elindulnak az Azovi-tenger felé. Néhány hétre. Szünidőzni. Ott majd kivárják, míg elülnek a harcok, aztán visszatérnek a lakásukba, vissza a házba, ahol olyan kedvesek, barátságosak a szomszédok is. Visszajönnek, és az élet megy tovább.

Lizában fel sem merült, hogy éppen örökre hagyja ott a lakását meg a régi életét, hogy nemsokára elveszíti a férjét, a munkáját és tulajdonképpen mindent. A gyerekein kívül. Ha felmerült volna, akkor biztos valami mást vitt volna magával a lakásból. Például meleg ruhát.

De hát nem tudhatta. Mint ahogy azt sem, hogy amikor a nyár után eljön az ősz, aztán meg beütnek a sztyeppei fagyok, ők még mindig valahol máshol lesznek.

Szülővárosáról őrzött utolsó benyomásai közé tartozik az irrealitás nyomasztó érzése és a néptelen utcák látványa. Az utóbbi hetekben folyamatos volt a lövöldözés meg a bombázás, így Liza alig tette ki a lábát a lakásból, és most alig ismer rá az imádott városra. A kocsiból azt látják, hogy a központ egyik főutcáján gumiabroncsok hevernek szanaszét, és kinőtt a földből egy homokzsákokkal körberakott blokkposzt is. Körülötte géppisztolyos, nyakig sáros fegyveresek és méregdrága, ám gyászos állapotú dzsipek, amelyektől nyilván jogos tulajdonosaikat fosztották meg. Rendszámtábla egyiken sincs. És ettől ijed meg Liza a legjobban. A táblák hiánya káoszt jelent, a jogbiztonság megszűnését.

A fegyveresek egy kirabolt üzlet árukészletét hurcolják a dzsipekbe. Liza a kocsi ablakán át nézi, amint az egyik, óriási üveg mézet cipelő katona egyszer csak megáll, belekotor a mézbe, aztán élvezettel lenyalogatja a kezét. A legutolsó emléke az akkori Luhanszkról. Plusz a felismerés, hogy ezek az emberek lettek itt most az urak. És hogy ez szeretett városa végét jelenti.

Néhány óra az út le délre, a tengerpartra. Tizenhárom blokkposzton haladnak át közben, erre még most is pontosan emlékszik. Mindenütt ugyanazt kérdezik tőlük: miért akarnak elmenni innen (csak néhány napra megyünk), hova mennek (szünidőzni), mit visznek magukkal (személyes holmit). Donyecket csak megkerülni tudják – a város ekkor már el van zárva a világtól –, majd megérkeznek az első olyan blokkposzthoz, amelyen ukrán zászló leng. De Liza még mindig nem érti a helyzetet. Alig pár perccel azután, hogy elhagyják a blokkposzt utáni első falut a nyílt sztyeppében, rendőrautó ered a nyomukba. Liza kapkodva dugdossa a pénzt a gyerekek pelenkájába, alsónadrágjába, és próbálja megjegyeztetni velük, hova kell telefonálniuk, ha őt meg az apjukat letartóztatnák. És várja, mikor lőnek utánuk.

A rendőrök megállítják a kocsijukat. Bírságot szabnak ki, mert a megengedettnél gyorsabban haladtak a faluban. Mikor meglátják Liza könnyeit és megérzik a zaklatottságát, az egyikük rámosolyog.

– Nyugodjon meg, asszonyom. Ez itt már Ukrajna. Biztonságban vannak. Nálunk nem esik bántódásuk.

Szalutálnak, és anélkül távoznak, hogy egyetlen kopejka büntetést is bevasalnának rajtuk. Liza zokogásban tör ki.

Menekülések,  visszatérések

A menekülőket Ukrajnában új élet várja – régi gondokkal.

És a remény, hogy sikerült elmenekülniük a háború poklából.

2014 júliusa, Luhanszk, Kelet-Ukrajna

Jekatyerina Mihajlovna a háború előtt egy luhanszki gyermekotthon igazgatója volt. Az intézményben hetven, különféle fogyatékossággal élő gyermeket gondoznak. A kis páciensek általában alkoholista vagy drogos anyák gyermekei, vagy diszfunkcionális családokból emelték ki őket, esetleg senkinek sem kellve az utcára kerültek.

Jekatyerina, a személyzet és a gyerekek nem győztek időben elmenekülni Luhanszkból.

2014. július 26-án nem járnak már a vonatok, és a városból kivezető valamennyi út blokkposztokkal van lezárva. A gyermekotthon ráadásul a luhanszki reptér elleni támadás lővonalában van – ez is az ukrán háború egyik jelentős, mára méltatlanul elfeledett hadszíntere volt. A donyeckihez hasonlóan a luhanszki repteret is fél éven át védték az ukrán ejtőernyős alakulatok, egészen addig, amíg le nem dózerolták az egészet a reguláris orosz hadsereg tankjai. A harcok legtragikusabb momentumai közé tartozik az ukrán légierő IL-76-os szállítógépének lelövése. 2014. június 14-én a szeparatista egységek előbb nehézgépfegyverekkel, majd Igla típusú, vállról indítható légvédelmi rakétákkal lövik a gépet a repülőtér közelében. A repülő zuhanását senki sem élte túl a kilenctagú személyzetből és a fedélzeten tartózkodó negyven ukrán ejtőernyősből.

A reptéri harcok során a rettegés volt az úr a gyermekotthonban. Körös-körül hullanak a bombák, a körülzárt városban nincs víz és villany. A súlyosan beteg kisgyerekeknek az udvaron rakott tűzön főznek. A legnehezebb időszakban mindannyian leköltöznek a pincébe, gyerekestül, gondozóstul.

A szeparatista kormányzat júliusban rendeli el a gyermekotthon evakuálását. Autóbuszokat küldenek értük, de hogy hova mennek, azt Jekatyerina Mihajlovna csak az orosz határátkelőn tudja meg. Hetven kiskorú ukrán állampolgárt akarnak a kormány beleegyezése és minden irat nélkül átvinni egy másik ország területére. Hogy miért, nem nehéz kitalálni, hiszen dandárjában van az információs háború, teljes fordulatszámon pörögnek az orosz titkosszolgálatok propagandakampányai. És hát maradhat szem szárazon a sok nagybeteg kisgyermek láttán, akiket Oroszország anyácska a kijevi fasiszták karmai közül kimentve most széles keblére ölel?

A buszokat meg a gyerekotthon holmiját szállító furgont a határon egy oroszbarát harci egység várja, élén a Luhanszki Népköztársaság iskolaügyi minisztere a népjóléti tárcát vezető kollégája kíséretében. Kiderül, hogy az új élethez az új hazában egyetlen dolog hi-nyzik mindössze: Jekatyerina Mihajlovna írásos beleegyezése. Jekatyerina felhívja a rosztovi ukrán konzult, tanácskozik a gondozókkal, majd a saját lelkiismeretével is. Kilenc óra elteltével közli a döntését: hazája törvényeinek megfelelően beleegyezik a gyermekotthon evakulásába – Ukrajnába.

Az egyik katonatiszt odalép Jekatyerinához, és a fejéhez nyomja a pisztolyát. Hogy nem akarja-e esetleg még egyszer átgondolni. Jekatyerina Mihajlovna nemet int, és behunyja a szemét. Mikor kinyitja, a távozó férfiak hátát látja. Viszik magukkal a buszsofőröket is, sorsára hagyva a hetven, egyre nyugtalanabb Down-szindrómás vagy más fejlődési rendellenességgel született kisgyereket meg a védtelen nőket a háborús zóna kellős közepén. Jekatyerina újra összehívja a gondozónőket, aztán kiválaszt közülük kettőt, akik legalább személyautót tudnak vezetni, és beülteti őket a buszok volánja mögé; ő maga a pelenkát, mozgássegítő eszközöket és az utolsó szál kolbászokat rejtő furgon slusszkulcsát fordítja el.

És elindulnak a rémes állapotú, szinte járhatatlan utakon, az égő Donbaszon át vissza a hazájukba. A háttérzajt mindvégig biztosítják a nehéztüzérségi fegyverek. Nyílt terepen haladnak, kétoldalt szántóföld, amikor egyszer csak rakéták villannak, lövedékek hasítják végig a levegőt. Akkor lélegeznek csak fel, mikor rákanyarodnak a harkovi főútra – jó messze a vidéktől, amelyet eddig az otthonuknak neveztek.

Amikor Jekatyerina Mihajlovna ezt az évekkel ezelőtti történetet meséli, továbbra is azt állítja, hogy ha akart volna, sem cselekedhetett volna másképp. Miféle bátorságról meg csodálatról beszélek? Dehogy volt személyes indítéka – gondozottjaiért büntetőjogi felelősséggel tartozott, csupán annyit tett, hogy követte az eljárásrendet. Vagyis a hivatali előírásokért kockáztatta az életét? Jekatyerina nem felel. Valahányszor el akarja leplezni az érzelmeit, ösztönösen megsimogatja egy épp arra szaladgáló gyerek fejét.

Jekatyerina magyarázatát természetesen nem hitte el senki. A hetven gyermek megmentéséért az ukrán elnök Olga hercegnő érdemrendet adományozott neki. Ezt a kitüntetést a kivételesen hősies tetteket elkövető nők kapják.

Mészáros Tünde fordítása