Petneki Noémi: Lengyel női szerzők EXTRA – Kazimiera Iłłakowiczówna – a költő, műfordító és szemtanú
Kép: kulturaupodstaw.pl
Visszatér a Lengyel női szerzők sorozat – legalábbis egy kétrészes esszé erejéig. Ezúttal egy sokarcú, sok helyen sokat megélt alkotót mutat be, aki akaratán kívül közeli kapcsolatba került Erdéllyel, az ottani nyelvekkel és irodalmakkal. Ez a rész életéről és műveiről, a hamarosan megjelenő folytatás munkássága erdélyi és magyar aspektusairól szól.
(Fotó: Stanisław Brzozowski. Forrás: Narodowe Archiwum Cyfrowe)
„Sugaras nagyapám”
Tudjuk, hogy a soknemzetiségű Wilnóban (a mai Vilniusban) született – csak azt nem, hogy mikor. Saját maga 1892-t jelölte meg, ám valószínűbb, hogy 1888-ban vagy 1889-ben látta meg a napvilágot. A bizonytalanság oka nemcsak az, hogy fiatalítani próbálta magát, mint a korban annyian. Kazimiera Iłłakowiczówna a kor kifejezésével élve „fattyú” volt, ezért – hogy ne érje szégyen és hátrányos megkülönböztetés – haláláig titkolnia kellett származását, valamint születése pontos körülményeit. Anyja, egy tatár eredetű litván család sarja, Barbara Iłłakowiczówna (az -ówna végződés hajadont jelentett) nyelvtanárként kereste a kenyerét. Apja, Klemens Zan ügyvéd házasember volt, ám hogy futó viszonynál több is kötötte őket egymáshoz, az is bizonyítja, hogy Kazimiera előtt már született egy lányuk, Barbara. Az apa családja előkelő helyet foglalt el a lengyel irodalomban és eszmetörténetben. Klemens apja, Tomasz Zan Adam Mickiewicz barátja és a wilnói tudós-hazafias-misztikus társaságok megalapítója, illetve vezetője volt, amiért száműzetésre ítélte a cári hatalom, ám ott is kitűnt: természettudós lett. Mickiewicz Ősök című drámájában örökítette meg Zan rendíthetetlen alakját.
A család amúgy is nehéz élete tragikusan alakult. Klemens Zant tisztázatlan körülmények között, de valószínűleg politikai indokokból meggyilkolták. Barbara hamarosan utána halt tüdőbajban. A két kislányt évekre elválasztották egymástól. Kazia gyámja először a nagybátyja lett, aki nem törődött vele. Az óvodás korú kislány állítólag maga írt levelet rokonainak, amelyben elpanaszolta, hogy elhanyagolják. Végül egy arisztokrata, Zofia Buyno, a híres Plater-Zyberk család lánya (a lengyel-balti női szabadsághős, Emilia Plater rokona) vette magához. A grófnő különvált férjétől, és egyedül vezette livóniai, vagyis a mai Lettországban fekvő, valamint a mai Belarusz területén található birtokait. Kazimierával saját gyermekeként bánt, és kifogástalan nevelésben részesítette. A lengyel és az orosz mellett a lány németül és franciául is megtanult írni, olvasni és társalogni. Később egy neves varsói leánynevelő intézetbe került, amelyet „Zofia anya” rokona vezetett.
Kazimiera tizenöt vagy tizenhat éves lehetett, amikor egyik tanára megalázó módon világosította fel származásáról. A krízishelyzet miatt nevelőanyjától is eltávolodott. Szentpétervárra került, ahol testközelből látta az 1905-ös forradalmat, majd Svájcban és Oxfordban tanult tovább. Londonban érte a hír, hogy Zofia Buyno haldoklik. Az árvaság, sőt rokontalanság érzése, a rossz származás átka és titka, valamint a bűntudat egész életét végigkíséri, és folyamatosan fel-felbukkan a műveiben – ugyanúgy, ahogy a halott „Zofia anya” és főleg „Barbara anya” alakja is. De apai ősét, „sugaras nagyapját” is említi. (Tomasz Zan hitt abban, hogy a szerelmek és barátságok a szó szerint vett emberi kisugárzás alapján szövődnek, és hogy az aurát a jóság és műveltség teszi széppé – ezért alapította meg többek között a Sugárzók Társaságát.)
„Úristen! I. K. Iłłakowicz nő!”
Nem véletlen, hogy Iłłakowiczówna a nagy törés után, szentpétervári korszakában kezdte publikálni első verseit. A költészet később is, egész életében afféle biztonsági szelepet jelentett számára, ahol metaforákban mondhatta el a külvilág elől gondosan eltitkolt érzéseit. A versek borús hangulata és formaművészete tökéletesen beleillett a századelő esztétikájába. Első kötete, az Ikarowe loty (Ikaroszi repülések, 1911) nagy sikert aratott. Nem leánynevén, hanem a semleges I. K. Iłłakowicz név alatt jelentette meg, ami fél évszázaddal későbbi beszámolója szerint mulatságos félreértésre adott okot. Zakopanéban az ünnepelt író, Stefan Żeromski mellé ültették, aki azt hitte, hogy a „jólfésült kisasszony” valamilyen sportoló. Karol Szymanowski zeneszerző világosította fel, kivel van dolga. A híresség döbbenten hördült fel: „Úristen! Szóval I. K. Iłłakowicz nő!” – És nem szólt többet hozzá.
Az anekdota – akár igaz, akár nem – Iłłakowiczówna feminista nézőpontjára is rávilágít. 1910-től a krakkói Jagelló Egyetem lengyel szakán tanult ugyan (a város a szétdarabolt Lengyelország egyik legfontosabb értelmiségi központjává vált), 1914-ben azonban ismét Angliába utazott, ahol a szüfrazsettek röplapjait osztogatta, és szocialista ismerősöket szerzett.
A háború kitörése után ugyanez a társadalmi elkötelezettsége vitte rá, hogy a keleti fronton önkéntes ápolóként szolgáljon. Leírhatatlan borzalmakat láthatott, melyeket – saját reakcióival együtt – csak egyetlen, cím nélküli versfüzérben próbált leírni a Trzy struny (Három húr, 1917) c. kötetben. A nehéz körülmények között vérhast kapott. Egy zsidó orvos mentette meg az életét, aki nagy odaadással ápolta. Már Zofia Buyno is toleranciára nevelte, de ez az esemény is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egész életében pozitívan tekintsen a zsidókra, és ezt számtalanszor ki is nyilvánítsa.
Betegsége után fokozatosan visszatért istenhitéhez – a kamaszkori törés óta ugyanis ateista volt. Katolicizmusa élete végéig elkíséri, és versei egyik fő témájává válik. A kereszténység mindig evangéliumi dimenzióban érdekelte, vallásosságát mély humánum hatja át, amely korábbi időszakának egyenes folytatása, a két különböző eszmeiség szerencsés ötvözete.
Szolgálatából Pétervárra tért vissza, ahol hamarosan kitört a bolsevik forradalom. A Plater-Zyberk rokonságba tartozó fiatal házaspár villájában várták a végkifejletet. Hogy kibírják a bizonytalanságot, Iłłakowiczówna folytatásos mesét kezdett írni, a kész részeket minden este felolvasta vendéglátóinak. Így készült el a Bajeczna opowieść o królewiczu La-Fi-Czaniu, o żołnierzu Soju i o dziewczynce Kio (Mesés történet La-Fi-Csany királyfiról, Szoj katonáról és Kjó kislányról), amelyet hazatérése után saját költségén jelentetett meg. A könyv borítóját a híres összművész, Witkacy tervezte. A kiadványból csupán négy példány maradt fenn, az egyik az Iłłakowiczówna Emlékszoba Facebook-oldalán látható (ide kattintva elérheti).
A mű keletkezésének körülményeiből és a borítórajzról is világosan látszik, hogy nem gyerekeknek szánt művel van dolgunk – még ha az a háború után csak mesekönyvként jelenhetett is meg. A mai olvasót inkább távol-keleti fantasyra vagy számítógépes játékra emlékezteti, főleg, hogy a „protagonistáknak” egy különös boss-szal – egy fluoreszkáló tengeristen-szörnnyel – és egy kukta-cseréphadsereggel kell megküzdeniük. Az uralkodó nélkül maradt országban ugyanis a palota konyhafőnöke veszi át a hatalmat, amivel sok groteszk mozzanat kerül a szövegbe. Az összehasonlító irodalomtörténet viszont a századforduló más meséivel is párhuzamba vonhatná. De korábbi mesék is kihathattak a műre: Andersen klasszikusai, melyeket a kis Kazia németül olvasott, vagy a furcsa, szürreális történetek, melyeket wilnói belorusz dadájától hallott.
Iłłakowiczówna Rymy dziecięce (Gyermekrímek, Krakkó, 1923) című kötete már valóban gyerekeknek szólt. A könyvet a kor legünnepeltebb lengyelországi női festője, Zofia Stryjeńska illusztrálta, a legegyszerűbb versekből pedig Karol Szymanowski zenésített meg egy csokorra valót. A kötet azonban nehéz témákat is érint. A költő unokahúgainak szóló versciklus, amelynek egyúttal a két kislány a hőse, több epizódban írja le, ahogy az anya és lányai a bolsevikok elől menekülnek. A Mesés történet…-hez hasonlóan a gyerekeknek felolvasott versek szintén terápiás (illetve érzékenyítő) szerepet kapnak. A háború tragédiájához a kötet végén hozzácsapódik egy másik nehéz élmény: ismét megjelenik „Barbara nagyanyó”, Iłłakowiczówna édesanyja, aki „olyan rég, olyan rég” halott – vagyis a szerző a közös családi traumát is megkísérli feldolgozni.
„Ösvény az út mellett”
Iłłakowiczówna Krakkóban ismerkedett meg Józef Piłsudskival, Barbara nővére ugyanis a szocialista politikus albérlője volt. A háború kitörése után a költő elragadtatott levelet írt Piłsudskinak, kérte, hogy vegye fel hadsegédjének, egyik versét pedig használják himnusznak a Lengyel Légiók. Ha hihetünk neki, Piłsudski válaszlevelében türelmesen elmagyarázta, miért nem lehet egy nő katona, és a verset sem használta fel.
A független Lengyelország megalakulásakor nagy szükség volt több nyelven tudó, művelt és tájékozott hivatalnokokra. Iłłakowiczówna a Külügyminisztérium referense lett. Az egész hivatalban ő volt az egyetlen nő, ezért sok ellenszenvet és intrikát tapasztalt a férfi kollégák részéről. 1922-ben a történelem még közelebbi tanújává vált, amikor az újonnan megválasztott Gabriel Narutowicz elnököt meggyilkolták. Iłłakowiczównát – mint egykori ápolónővért – az áldozathoz hívták, ő tartotta az elnök testét, zárta le a szemét, és igyekezett akadályozni a konfliktus elmérgedését.
1926-ban a „májusi fordulat”, vagyis államcsíny után maga Piłsudski marsall alkalmazta Iłłakowiczównát. Feladatkörét a korban személyi titkárként jelölték meg, a valóságban azonban egyfajta miniszterelnökségi titkári szerepet kellett betöltenie: a marsall nevében ő válaszolt a hivatalba érkező levelekre. Magával Piłsudskival ritkán találkozott. A marsall 1935-ben bekövetkezett halála után mégis megírta róla szóló emlékeit Ścieżka obok drogi (Ösvény az út mellett, Varsó, 1938) címmel. A kortársak körében a kötet heves vitát váltott ki, amely hónapokig dúlt a sajtóban. A kevés valódi emlékanyag és a kevéssé hihető részletek mellett a didaktikus, infantilizáló hangnemet is felrótták a szerzőnek. Igaz, hogy Iłłakowiczówna két unokahúgának címezte a kötetet, de ők az 1923-as gyermekverskötet szerint a bolsevikok elől menekültek, tehát vagy az 1917-es forradalom, vagy az 1920-as lengyel-szovjet háború idején már mindkét lány a világon volt. Vagyis a könyv megjelenésekor már nem szorultak rá a kiskamaszoknak szóló didaktikus hangnemre.
A vita azért is éleződött ki, mivel Iłłakowiczówna ekkor már hosszú ideje sikeres költőnek számított. Bár máshol is publikált, jóban volt több szkamandritával, vagyis a kor legismertebb irodalmi folyóiratához, a Skamanderhez kötődő költőkkel. Julian Tuwimmal különösen kedvelték egymást, annak ellenére, hogy nagyon különböztek. A harmincas években Iłłakowiczówna kitartóan védte a „lengyellenességgel” vádolt Tuwimot. Maria Pawlikowska-Jasnorzewskával (ide kattintva olvashat róla bővebben), a kor másik népszerű női költőjével spiritiszta szeánszokat rendeztek. A fiatal Jarosław Iwaszkiewiczre pedig óriási hatással volt Iłłakowiczówna korábbi költészete. De „Iłła” is, ahogy ezekben a körökben nevezték, sokat tanult fiatalabb költőtársaitól. Nyelvezete egyszerűbbé vált, verssorai fellazultak, addig csengő-bongó rímei is gyakran eltompultak, asszonáncszerűek vagy kancsalok lettek. Az irónia is egyre több művében jelentkezett, még a vallásos versekben is. De a groteszk és a szürreális felhangok sem voltak idegenek tőle.
A hivatali és az irodalmi munka mellett a harmincas években még egy elfoglaltsága akadt. Szorgalma, lojalitása, nyelvismerete és kiváló neveltetése rendkívül alkalmassá tette a külföldi országimázs-építésre. Ezért európai előadókörutakra küldték, ahol elsősorban Piłsudski érdemeiről beszélt.
Figyelemre méltók a harmincas években született litvániai témájú versei. Litvániához, amelynek a korban csak kis szelete tartozik Lengyelországhoz – igaz, Wilnóval együtt –, a költőt ambivalens érzések fűzik. Hiszen Litvánia „kitagadta”, kiűzte magából. Erről szól többek között a Wyjazd z Wilna – 1547 (Wilno elhagyása – 1547), című verse, amelyben „Barbara anya” alakját találó módon történelmi alakra, a litván Barbara Radziwiłłównára, Zsigmond Ágost lengyel király szerelmére és titkos feleségére vetíti rá. A „valódi” Radziwiłł Barbarának nem született gyermeke, a versben azonban – a rejtett önéletrajzi szálnak megfelelően – kislánya születik. A Wezwanie (Felhívás) Mickiewicz Pan Tadeuszának első sorát parafrazálja, és szinte felszólítja a „litván hazát”, hogy „ismerje el” szülöttét. Ambivalens érzései feldolgozásában sokat segített, hogy neki ítélték Wilno Város Díját. Nagy élmény és egyfajta elégtétel is volt számára, hogy anyja „ezeken a köveken futott lyukas cipőben”, a lányát viszont a legnagyobb elismerésben részesítették. Később is mindig litvánnak vallja majd magát, de gyermekkora tájairól, vagyis Livóniáról is szívesen megemlékezik.
(Wacław Jędrzejewicz vallási és közoktatási miniszter átadja Kazimiera Iłłakowiczównának az Állami Irodalmi Díjat. A miniszter arcától balra a zsűritagok és a korábbi díjazottak egyike, a századelő egyik legünnepeltebb költője, Leopold Staff. Forrás: Narodowe Archiwum Cyfrowe.)
Iłłakowiczówna a függetlenné vált Lengyelország egyik legnagyobb irodalmi elismerését, a Lengyel Irodalmi Díjat is megkapta. A kor legismertebb férfi írói mellett három nő részesült a díjban, méghozzá három egymást követő évben: Maria Dąbrowska (ide kattintva olvashat róla bővebben) 1933-ban, Iłłakowiczówna 1934-ben, Zofia Nałkowska (ide kattinva olvashat róla bővebben) pedig 1935-ben. Az 1933-ban megalakuló Lengyel Irodalmi Akadémia tagságát is felajánlották neki, de ő hivatali kötelességeire hivatkozva nem fogadta el. Így Zofia Nałkowska lett az új szervezet egyetlen női tagja. A háború előtti években Iłłakowiczówna még több rangos lengyel és külföldi elismerést kapott, így a francia Becsületrend lovagkeresztjét és a Magyar Mickiewicz Társaság nagydíját egy magyarországi előadókörút után.
„Gyűlölöm a sors áldozatának szerepét játszani”
A háború előtti napokban a Külügyminisztérium, ahová Piłsudski halála után visszatért, utasította, hogy helyezze biztonságba a hivatalos iratokat, és készüljön fel az utazásra. Szeptember elején a kormányszervek dolgozói megindultak Románia felé. A határon határidő nélküli szabadságra küldték, azzal a feltétellel, hogy hazatérése után újra jelentkezik a tárcánál. Nem tudhatták, hogy a hazatérésre még nyolc évet kell várnia. És hogy a tárca is egészen más lesz majd.
Romániában a lengyel katonákat és hivatalnokokat internálótáborokba irányították. Iłłakowiczówna ezt a háború előtti romániai előadóútján szerzett kapcsolatai révén kerülte el. Kolozsvárra költözött, ahol a román kormányzó gyermekeinek nevelője lett. Közben a magyar arisztokrácia tagjait is látogatta, de nem túl sűrűn, nehogy a munkaadói kiadják az útját. Ő maga azonban mindig felülemelkedett a nemzeti ellentéteken, már csak azért is, mert soknemzetiségű vidékeken nőtt fel, bár Kolozsvárt még multikulturálisabb helynek tartotta, mint Livóniát. A vidék számára délies „egzotikumát” viszont idegennek érezte, vagyis: idegennek érezte magát benne.
Amikor Kolozsvár Magyarországhoz került, a kormányzó és családja visszavonult Romániába, de a nevelőjükre nem tartottak igényt. A költőt egy idősebb zsidó házaspár, Schwarzék fogadták be; ezentúl nyelvórákból élt. Nem kívánt megtanulni magyarul, egészen addig, amíg a Budapesten élő lengyelség nem értesült arról, hogy Magyarországon tartózkodik, és megkereste azzal, hogy szüksége van a versfordításaira. Így mintegy Adyn tanult meg magyarul. Áprily verseiből is összeállított egy kötetre valót, és más költők verseit is elküldte az emigránsok lapjának, a Wieści Polskie-nek. Saját verseskötete is megjelent sokszorosított kiadvány formájában, Wiersze bezlistne (Levéltelen versek) címmel. Ezután az Ábel a rengetegben-t kezdte fordítani, amely a nyelvezete és a tőle idegen főhős személye miatt hatalmas kihívást jelentett a számára. A regény sokszorosítón készült első fejezete 1943-ban jelent meg Budapesten; az egész könyv csupán 1948-ban látott napvilágot Lengyelországban.
A német megszállás után szállásadóit és más barátait is deportálták. A költő számára ez óriási csapás volt, amelyet több művében is megörökített.
Munkáját a román-szovjet csapatok bevonulása után is folytatta, így Petru Groza fiát is tanította. Lengyelországgal Julian Tuwimon keresztül vette fel a kapcsolatot. Barátja megtalálásáról a halála után írt méltatásában szól. Érdemes idéznünk, mert jól érzékelteti a korabeli körülményeket:
„1946 szeptember tizenharmadika van. Erdélyben vagyok, amelyet 1944 őszén foglaltak el a román-szovjet csapatok a magyaroktól. Városom, Kolozsvár el volt vágva Románia többi részétől: a vasútvonalak tönkrementek, az alagutak beomlottak, a járműpark hiányzott; csak 1946 februárjában éled újjá valamiféle posta. Nyelvtanításból élek egy legyőzött, kifosztott, szárazságtól sújtott országban. Éhínség van. 1939 óta nem láttam lengyel újságot. A vasutasok, a szovjet katonák hírcsatornái azonban működnek. Valamilyen úton-módon egy üzenet eljuthatott szívbéli testvéremhez. Mert szeptember tizenharmadikán ez a távirat érkezik:
„Borzasztóan megörültem a híreknek, a legjobbakat kívánom. Könyveket és újságokat küldök. Értesítsen, mire van még szüksége. Minden segítséget megadok. TUWIM.”
Iłłakowiczówna üzenete máig megvan. Mivel Varsó elpusztult és lakói szétszóródtak, ennyit írt rá címzésnek: „Julian Tuwim, költő, Lengyelország.” A lap csodamód eljutott a címzetthez.
„Iłła” arra kérte megtalált barátját, küldjön a nevében álláskereső hirdetéseket lengyelországi lapoknak. Biztosra akart menni, hiszen – ahogy levelezésükben írta – gyűlölte „a sors áldozatának szerepét játszani.” A hiperinfláció miatt azonban sokáig sem a visszaútra, sem az útlevele megszerzésére nem volt pénze. Végül – ismét Tuwim segítségével – 1947 novemberében érkezett meg Lengyelországba.
Hatvan felé közelített ekkor. És ismét mindent elölről kellett kezdenie.
„Szétlőtték a szívemet Poznańban”
Megérkezése után csak Poznańban talált egyszerre állásajánlatot és lakhatást, de mire odaköltözött, a munkalehetőség szertefoszlott. Mégis maradt, mert a város nyugodt és fegyelmezett légköre livóniai gyermekkorára emlékeztette. Műveiből már alig jelent meg valami, hiszen sem a múltja, sem a témái nem feleltek meg a szocreál eszményeknek. Így kolozsvári tapasztalatai alapján ismét nyelvtanítással és műfordítással foglalkozott. Ekkor keletkezett Anna Karenina-fordítása, amelyet azóta is zseniálisnak tartanak. Igaz, ennek a regénynek a hősnőjét sem szívlelhette, hiszen egészen más erkölcsi kategóriákban gondolkodott, egyéb szempontból viszont kiválóan alkalmas volt a fordításra: jól ismerte a milliőt, amelyben Tolsztoj műve játszódik, amit pedig nem tudott, annak szívós munkával utánajárt. A vasúti szakkifejezésekkel például a poznańi vasutasokat kereste meg, akik nemcsak hogy lelkesen segítettek, de szakszerűségéért hálából kristályvázával lepték meg.
1956 június végén a poznańi munkások a drágaság miatt általános sztrájkot hirdettek, amely pillanatok alatt forradalommá nőtte ki magát. A hatalom tankokkal fojtotta el az utcai harcokat. Iłłakowiczówna versben örökítette meg a tragikus eseményeket, és különös módon engedélyt is kapott a mű publikálására. A Szétlőtték a szívemet Poznańban ma a költő legismertebb versei közé tartozik.
A következő években sorra jelentek meg a művei. Kettő közülük, a Z rozbitego fotoplastikonu című prózaverskötet és a Niewczesne wynurzenia jórészt Kolozsvárról szól. Ezért ezekről több szó esik az erdélyi és magyarországi kapcsolatokat taglaló második esszérészben. Mindkettő szándékoltan töredékes formában írt visszaemlékezés. A Trazymeński zając (A trasimenusi nyúl) szintén ezt a formát követi, de az előző kötetekkel ellentétben remekmű. Az egymástól független, rövid, letisztult történetekben – a megértő, együttérző hangnem mellett – rengeteg a szellemes irónia és önirónia. Az utóbbi már a címadó anekdotában is megmutatkozik: az első világháborúban szolgált egyszerű katonának a Trasimenusi-tóról (a pun háborúk fontos helyszínéről), amelynek a nevét sem jegyezte meg rendesen, csak az az emléke volt, hogy nyulat fogtak a partján. Ez azt sugallja, hogy a szerző sem a „dicsőséges oldaláról” emlékszik a történelemre, és talán nem is sokkal okosabb a derék közlegénynél. Az emlékező személyét kisebbítő technika nem volt újkeletű Iłłakowiczównánál; már az Ösvény az út mellett ilyen szellemben készült.
Utolsó új verseskötete, a Szeptem (Suttogva) 1966-ban jelent meg. Ezután már csak versválogatásai láttak napvilágot. A kötet mind könnyű-tréfás, mind mély, filozofikus-biblikus költeményeket is tartalmaz. Egyik legszebb mondanivalója az átlényegülés, az egyéniség tájba és természetbe szóródása, egy sokat tapasztalt, bölcs ember lemondása az életről (Odejście w tło – Eltűnni a háttérben).
A hatvanas években Iłłakowiczówna életjáradékot kapott, és a párizsi Kultura folyóirat-intézmény díját is elnyerte. Idáig keményen dolgozott: fent említett fordításai mellett többek között Goethét, egy teljes Emily Dickinson-kötetet, Petőfit, a legnagyobb román költők műveit, valamint más – orosz, angol, német, jiddis – verseket fordított. Ekkor fokozatosan romlani kezdett a látása, majd teljesen megvakult a zöldhályog miatt. Makacsul önálló és öntörvényű egyéniség volt, élete utolsó bő egy évtizedében mégis folyamatosan másokra szorult. 1983 elején érte a halál.
(Kazimiera Iłłakowiczówna 1982 körül. Forrás: Wikipédia)
Nehéz végigkövetni egy ilyen hosszú és bonyolult életet, főleg ha a megélője vall is meg nem is, mutatná is magát, mégis rejtőzködik. A kortársak, ismerősök is más és más „Iłłát” láttak: rokonszenveset és excentrikusat, misztikusat és kíméletlen kritikust, disztingváltat és (a háború után) elhanyagoltat. Sőt, akadt olyan írótárs – Maria Dąbrowska –, aki az összes fenti jelzőt ráaggatta az évtizedek során. Tanítványa, Józef Ratajczak költő is „Iłła arcairól”, megragadhatatlanságáról írt, amelynek eredőjét gyermekkori nehézségeiben látta. De nemcsak egy csaknem évszázados életrajzot, hanem egy csaknem hat évtizedes irodalmi munkásságot sem könnyű összefoglalni, főleg esszényi terjedelemben. Törvényszerű, hogy minden kutató csak bizonyos témákat, műveket és motívumokat emel ki a számtalan közül, néhány képből próbál csak összerakni valamiféle háromdimenziós ábrát – látszólagos modernsége ellenére ez a metafora, mint a következő részben látni fogjuk, magától a szerzőtől származik.
Irodalom:
Kazimiera Iłłakowiczówna: Proza. Red. Mirosława Ołdakowska-Kuflowa. PIW, Warszawa 2018 (életrajza a Ścieżka obok drogi, Niewczesne wynurzenia és Trazymeński zając c. kötetekből állítható össze)
Kazimiera Iłłakowiczówna: Poezje zebrane, T. 1–3. Algo, Toruń, 1998 (Józef Ratajczak: Twarze Iłły c. előszavával az 1. kötetben)
Joanna Kuciel-Frydryszak: Iłła. Opowieść o Kazimierze Iłłakowiczównie. Marginesy, Warszawa 2017
Małgorzata Willaume: Kazimiera Iłłakowiczówna w Siedmiogrodzie. Annales Universitatis Mariae Curie-Skłodowska. Sectio F, Historia 40, 1985, 213-234
Maria Dąbrowska: Dzienniki powojenne 1945–1965, T. 1–4; Dzienniki 1914–1945, T. 1–3. Red. Tadeusz Drewnowski. Czytelnik, Warszawa 1997–2000.
Mirosława Ołdakowska-Kuflowa: „Na lutni w czasie”. Życie i tworzenie. In: Kazimiera Iłłakowiczówna: Poezje (előszó). KUL, Lublin 1993.
A szerző a cikk megírása idején a varsói Felczak Intézet ösztöndíjában részesült.
Petneki Noémi (1978, Budapest)
Fordító. Az ELTE latin és lengyel szakán szerzett diplomát, doktori tanulmányait a krakkói Jagelló Egyetemen végezte. Fontosabb fordításai: Latinitas Polona. A latin nyelv szerepe és jelentősége a történelmi Lengyelország kora újkori irodalmában, reciti 2014; Olga Tokarczuk: Bizarr történetek, Vince Kiadó, 2018; Chopin levélrészletei és egyéb lengyel források (Alan Walker: Chopin. Ford. Fejérvári Boldizsár, Rózsavölgyi és Társa, 2020), Bolesław Leśmian és más lengyel költők versei (1749, Versum, Irodalmi Szemle stb.). Krakkóban él, most újra blogot ír a város történeti és kulturális érdekességeiről (facebook.com/KrakkoBlog). Portréját Piotr Szewczyk készítette.