Etela Farkašová: Forgatókönyv (regényrészlet, Vályi Horváth Erika fordítása)

(részlet)

A szeme előtt van minden, ahogy szenteste az asztalnál ülnek mindannyian, látja a karácsonyfán a színes gyertyákból álló égősort, a tányérokon a rántott pontyot és a krumplisalátát, ahogy vacsora előtt segített az édesanyjának felöltözni, néhány napja már jobban érzi magát, és szeretne velük együtt az ünnepi asztalnál ülni, legalább egy kis ideig.

Figyeli az anyja minden mozdulatát, bizonytalan és reszketeg, látja, ahogy lassan apró, előre kicsontozott haldarabokat rak a szájába, észreveszi, ahogy remegő kezéből egy darabka hús az asztalterítőre esik, most egy darab hús, aztán a krumplisaláta, nézi, ahogy nyugtalanul tapogat az asztalon, hogy összeszedje a lehullott ételdarabokat, semmiség, hagyd csak, majd összeszedem, csak egyen szépen, lassan és óvatosan, különösen a halat, abban már nincs csont, de a biztonság kedvéért azért figyeljen oda.

Aztán mákos gubát hoz, a gyerekek tányérjára kanalazza, és igyekszik kerülni a legkisebbek tekintetét, időnként újabb és újabb gombóc képződik a torkában, arra hivatkozva, hogy a torkán akadt valami, és még mindig zavarja, talán csak egy szálka, mondja az anyja aggódva, látod, megdorgálsz, és te magad is… Nem, nem tudom, remeg a hangja, talán egy szálka, feleli, és sietve kirohan a szobából.

Végül a két nagyobbik fedezi fel aznap este, a szőnyegen fekve a fenyőfa mellett kipróbálják az új kulccsal felhúzható autókat, az egyik egészen az ablakig gurul, nekimegy a falnak, belegabalyodik a függönybe, aha, a két fiú már kiabál, hány lyuk van rajta, aha, itt is, meg itt is.

Ünnepek után az anyja egyre betegebb, már nincs kedve és ereje kikelni az ágyból, eteti, kanalanként adagolja szájába a levest.

Egy napon, két falat között anya megint megfogja a kezét, egy pillanatig tartja, megszorítja, aztán még egyszer elismétli a mondatot, félek, remeg a hangja, nagyon félek, hogy sokat fogsz szenvedni miatta, ezúttal nem próbálja másra terelni a szót, megsimogatja a sovány, ráncos kezét, hallgat.

A krematórium csarnoka zsúfolt, volt kollégák, diákok, akik közül néhányat ismer, üdvözlésképpen biccentenek egymásnak, az egyik fiatalabb nő beszélni szeretne vele, mosolyog, talán szintén egy volt diák, nem ismeri fel, bizonytalanul visszamosolyog.

Az utóbbi években elég gyakran megesik, hogy alkalomszerűen csúfosan cserben hagyta a memóriája, de ha belegondol, hogy több száz diákot tanított az évek során, nem hibáztatja a gyengülő emlékezőtehetségét, hogy a véletlen találkozások alkalmával képtelen egy-egy arcot azonnal beazonosítani, nemhogy egy nevet felidézni; ha szóba elegyednek, általában homályosan, nagyon elmosódottan visszaemlékszik, de a homályosság mértékét nyilván előttük nem fedi fel.

Az utolsó sorban ült, ez volt a szokása, mondhatni az egyik ilyen magatartása, szerette látni a többieket, inkább a háttérben maradt, láthatatlanná akart válni, mindig, ha rajta múlott, a legtöbb helyzetben megtartotta a csendes, észrevétlen megfigyelő pozícióját, akire senki nem figyel fel, de aki csendben felmérhet mindent maga körül, úgy tűnik, vannak a világon olyanok, gondolja, akik inkább mások életét figyelik, minthogy elmélyedjenek a saját tapasztalataikban, romboló gondolat, de néha tényleg nem biztos benne, hogy ő nem tartozik-e ezek közé.

De ez nem túl jó hely a megfigyelésre, lehajtja a fejét, önkéntelenül összekulcsolja a kezét, arra gondol, akitől ma oly sokan jöttek ide elbúcsúzni, évek óta ismerték egymást, a kari folyosón gyakran összetalálkoztak, a tanítás mellett mindketten szépirodalmat fordítottak, csak más nyelvekből, a kolléganője az egyik egzotikusabb nyelvből fordított, néha adtak egymásnak ajándékkönyveket a megjelent köteteikből, és aztán, amikor találkoztak, megbeszélték a megjelent könyvek fordítási nehézségeit, bár ezek a találkozások nem voltak túl gyakoriak.

A terem csendjét a zene első taktusa töri meg, azonnal éberré válik, ez a Carmina Burana lehet, egy idő után már biztos benne, ez az Orff-mű az egyik kedvence, különösen a nyitó és a zárótétel, egy áramlás, melynek minden alkalommal, amikor csak meghallja, letaglózza az erejével.

Az első szónok a pódiumra lép, röviden beszél, felolvassa az elhunyt életrajzát, ismerteti a tanulmányait, a pályafutását, megemlíti az érdemeit a fordításelmélet terén, amelynek az elhunyt az életét szentelte, különösen az utóbbi években, majd a szónok felsorolja a könyveket, amelyeket szlovákra fordított, és ismét felcsendül a zene, ezúttal Piazzolla.

Elmosolyodik, elég későn fedezte fel ezt az argentint, egy regensburgi fordítókonferencián vett részt, a kísérőprogramban szerepelt egy koncertlátogatás, eleinte nem is nagyon volt kedve elmenni, nem igazán tudta elképzelni, hogy egy koncertszínpadról hogyan szólhat egyfajta el nuevo tangó, de fokozatosan, ahogyan egyik dal a másik után megszólalt, egyre jobban felpezsdült, végül Regensburgból távozva megvette a Nagy tangó csellón és zongorán előadott felvételét, amelyet a zeneszerző a híres Rosztropovicsnak ajánlott, majd ezután a Buenos Aires-i Négy évszakot vette elő, Piazzolla zenéje a maga leplezetlen játékosságával örömet, azt a különös, könnyed vidámságot jelentette, amire néha olyan nagy szüksége volt…

Elmerül a zenében, alig észrevehetően, ütemre bólogat, de visszafogja magát, nem gondolta, hogy ennyire egyezik a zenei ízlésük az elhunyt kolléganőjével, ez sosem merült fel a beszélgetéseik során, talán, ha az ember ismerné mások zenei ízlését, sokkal többet tudna meg róluk, mint a puszta beszélgetésekből, mélyebben beléjük látna, és jobban megértené őket.

Újabb szónok lép a pulpitusra, utána még egy, majd annak a tanszéknek a vezetője, amelyen az elhunyt dolgozott, ő helyeselné a következő zenei válogatást, csak arra nem emlékszik, hogy ki a szerzője ennek a számnak, ennek a motettának, de nincs sok ideje ezen gondolkodni, valaki a szószéken, akit nem tud hova tenni, elkezdi felolvasni a kolléganője búcsúlevelét, az első szavakra meglepetten pislog, erre nem számított, az első szavak minden ittmaradotthoz szólnak, egyfajta általános hálanyilatkozat, hogy találkozhatott velük, hogy az élete részei voltak, a levél következő bekezdésétől megborzong, a férjének szól, röviden értékeli a közös életüket, hangsúlyozva a sok szépet, amit együtt átéltek, érzi, hogy keserűség gyűlik a torkában.

Fél attól, ami ezután következik, és valóban jön, a levél következő részében, amely a fiának és a lányának szól, a gyermekkoruk emlékei elevenednek meg, ahogyan fokozatosan nőttek, felnőttek, megértek, saját családot alapítottak, keserű íz töltötte be a száját, égette, kellemetlenül csípett, körülötte szipogást, köhögést, zsebkendők zizegését hallja, tényleg nem számított ilyesmire, azt kívánja, a pódiumon álló ember bárcsak befejezné már ezt a levelet, de még hátravan néhány bekezdés, még néhány mondat, még néhány vallomás.

Végül megharsan az orgona, egy fúga, mi más, bár nem az, amire valószínűleg mindenki számított, de ugyanolyan erőteljes, ugyanolyan szívszorító, talán a választást illetően egyetértett volna azzal a szegény asszonnyal, csak az a búcsúlevél, az a levél…

A jelenlévők felállnak, a zsebkendők sustorgása kissé visszafogottabb, a hangerőben erősödő fúga felülírja a neszezést, ő is feláll, az orgona dallamára elhagyják a ravatalozót.

A hosszú haldoklás, jegyzi meg magában, miközben lesétál a lépcsőn a krematórium kijárata felé, boldogtalan, hosszú haldoklás, hosszú fájdalom és hosszú önkínzás. Túl sok idő a gondolkodásra, a zaklatottságra, az ilyen levelek megfogalmazására. A buszon hazafelé felidéz még néhány mondatot, milyen megható volt, nagyon hatásos, a torkában az égő érzés alábbhagy, elgondolkodik, min mehet keresztül minden haldokló, mielőtt elhatározza, hogy ilyen üzenetet hagy hátra.

Otthon, vacsora közben részletesen beszél erről, az egyes szónoklatokról, a zenéről, de különösen az írásról, kiemel belőle néhány részt; szinte pontosan emlékszik egyes szavakra, sőt egész szófordulatra is, és elismétli őket, közben ismét valami gyötrő érzés keríti hatalmába.

Ez azért meglehetősen meredek, jegyzi meg a férje. Nem reagál, csak tompán bámul maga elé, de nem látja a szobát, nem tudja megkülönböztetni a konkrét tárgyakat, még a férfi alakjának körvonalai sem élesek, az egész teret egyfajta köd borítja, amire ránehezedik a szertartás emlékének súlya.

Ha jobban belegondolok, az ötlet nem is olyan rossz… és itt egyáltalán nem az eredetiségről van szó – teszi hozzá.

Nos, ebben a korban már elég fura eredetiségről beszélni, jegyzi meg gyorsan a férfi, mintha csak arra várna, hogy valami olyat mondhasson, ami nem közvetlenül a krematóriummal kapcsolatos, eredetiség, mármint abszolút eredetiség, valamikor még hihettünk benne, de ma már…

Néha elgondolkodom, hogy talán az egész badarság, őrültség, folytatja, mintha a nő hallgatta volna, de ma úgy gondolom, talán mégiscsak van valami ebben az ötletben… semmi, nem is a szavak, vagyis majdnem semmi, csak a zene… nem kéne ezt ennyiben hagyni…

Van olyan érzésed, hogy valakit ez hidegen hagy? Talán egy kicsit többet kellene tennünk, gyakrabban…

Oké, gyakrabban, bár remélem, azért nem kell túlságosan sietnünk. Sosem lehet tudni, mondja, és feláll az asztaltól.

És először csak egy hirtelen ötlettől vezérelve, jegyzi meg elgondolkodva egy pillanattal később, miután összeszedte a tányérokat és az evőeszközöket, és közben kissé elmosolyodik, nem is számítottam rá, hogy egyetértesz velem, és nem kezdesz el rögtön tiltakozni.

Miért is ellenkeznék, időről időre azért még mindig vannak jó ötleteink.

Másnap, amikor Vojto még nincs otthon, átkutatja a polcokat és Orff zenéit keresi, letelepszik a régi, rozoga lemezjátszó elé, van otthon egy felvételük a Berlini Szimfonikus Zenekar előadásában, volt idő, amikor sokat hallgatták, O Fortuna, fortuna, sóhajtja, a lemezt érettségire kapta az unokatestvérétől, lassan már fél évszázada…

Az unokafivére tavaly halt meg, teljesen váratlanul, nem találkoztak túl gyakran, meglehetősen visszahúzódó, zárkózott életet élt, gyönyörűen zongorázott, a nagyapjára ütött, zeneileg tehetségesebb volt, mint ő és a fiai.

Egy vegyész, aki Chopint játszott szabadidejében, és esténként japánul tanult, miért pont ez a nyelv, nehéz és olyan távoli, kérdezte tőle régebben, biztos mondott valamit, de nem emlékezett a válaszra, talán a miniatűrök iránti rajongása játszott szerepet ebben is, évekig spórolt egy japán útra, amikor visszatért, lelkesen mesélt a japán kertekről, amelyekben a részletekre való odafigyelés, az egész harmóniája tűnt ki, hazatérése után a kalligráfiának és a hagyományos japán vászonfestés technikájának kezdte szentelni az idejét, akkor már nyugdíjas volt, aztán teljesen váratlanul meghalt.

Valahányszor meghallgatja Orff darabját, mindig a csodabogár unokatestvérére gondol, néhány éve kapott tőle egy picike, négyzet alakú vásznat, amit egy régi japán technikával festett, kicsit a tervrajzra emlékeztette, csak az ábrázolt formák voltak mások, örült, hogy Vojto rögtön megtalálta vele a közös hangot, már akkor régen, amikor megismerkedtek, nem tudta megmagyarázni, miért örült ennek ennyire.

A darabot hallgatva eszébe jut, mint már annyiszor, hogy miért pont ezt a lemezt kapta érettségire az unokafivérétől, talán, gondolja, mert a középkori dalok, amelyekhez Orff a zenét komponálta, valami távoli, titokzatos hangulatot idéznek fel, részben nyugtalanító, részben az öröm és a béke ígéretét hordozzák, talán azt akarta sugallni ezzel, hogy létezik egy másik világ is, mint amiben a mai emberek rohanó napjaikat élik; ő maga is felfedezett egyet a régi japán művészetben…

Carmina ecclesiastica, ajkai egészen hangtalanul mozognak, Orffnak szerencsés keze volt, amikor olyan szövegekhez nyúlt, amelyek korábban évszázadokon át egy bizonyos bajor faluban, az Alpok lábánál fekvő bencés kolostorban hevertek, ilyen szerencsés véletlen, villan át Luise Rinser emléke az agyán, nem sok könyvet olvasott tőle, de a Mária Magdolnáról szóló megragadt az emlékezetében, ki tudja, olvasta-e a kolléganője, ha szerette Orffot, valószínűleg ő is tudott Rinserről, de ez soha nem került szóba közöttük, ahogy a zenei ízlésük sem.

És akkor egy új dallam, a Carmina amatoria megérinti őt, hagyja, hogy magával ragadja a folyam, amely a föld alatt folyik, és csak ritka pillanatokban tör fel a mélyből, megjelenik a felszínen, hevesen hömpölyög, az eddig láthatatlan láthatóvá válik, csak egy rövid időre, egy pillanatra, egy villanásnyira, egy felderengés erejéig, mint minden gyűrődés, egymásba fonódva, egymáshoz láncolva, néha a sötétségből kiemelkedve, az ember nem is sejti, mennyi mindent hordoz magában, kapcsolatokat, amelyek közelebb hoznak, összekötnek másokkal, csomók és kapcsolódások, legtöbbször nem is vagyunk tudatában, de néha látni, érezni őket, átsegítenek a nehéz pillanatokon, ő már tudja erről a magáét.

A darab utolsó részében ismét gyenge bizsergést érez a torkában, ami a tegnapi krematóriumban szerzett élményére emlékeztet; felidézi a levél egyes részeit, majd a motetta dallamát, amelynek szerzőjét nem ismerte fel először, látja a gyászolókat, többségük még mindig zsebkendőt tart a kezében, lassan felállnak, apró léptekkel elindulnak az ajtó felé, ahol már a hozzátartozók sorakoznak, hogy részvétet nyilvánítsanak nekik, a legszívesebben kisurranna a teremből, milyen szavakat lehetne még mondani, miután végighallgatták a hozzátartozóknak íródott levelet…

Vályi Horváth Erika fordítása

Etela Farkašová (1943) Forgatókönyv című regénye 2018-ban elnyerte a neves Anasoft Litera fődíját. Tavasszal jelent meg magyarul  az  írónő Repülőleckék című regénye a Womanpress Kiadó gondozásában, Vályi Horváth Erika fordításában.