Terék Anna: Út Magadanba

Stacey Lin felvétele

Vajon mekkora távolság van
két ember vágyai között,
nem érdekli, uram?
Csak nevet, mit tudja maga,
Magadan milyen messze van.

Tudja, ha mégis
elmentünk volna,
én a jeget nézném,
maga a végtelent,
így tükröződnénk
abban a simára fagyott
Szibériában.
Épp, ahogy vagyunk egyébként:
én mozdulatlan,
maga meg mint akinek
soha nincs vége.

Rálépnénk együtt
a Bajkál-tó jegére,
hogy hallgassuk,
hogy reped.

És élhettünk volna
ez a kevés idő alatt is
sokkal boldogabban.
Talán, ha nem lett volna
körülöttünk a világ.
De valami mindig
körülöttünk van.

És ez ebben
a legocsmányabb,
nem gondolja?
Hogy az ember nem tud
kiszakadni vagy leválni
erről a rothadó világról,
mindig benne marad.

Maga fogná a kezemet,
én csókolnám a száját,
és így egész boldogan
meglehettünk volna,
ha nincs körülöttünk
a világ.

Az ember folyton fut
valami elől, mintha
bármiről is lemaradna,
ha nem lép elég gyorsan.
Én meg, ez a kevés idő alatt is
maga elől futottam
és vártam, néztem hátra:
vajon utolér-e,
és ha utol is ér,
bántani fog majd.

A maga hosszú lábait
nehéz legyőzni,
és épp ilyen nehéz nézni
a világos szemeit, uram.
Ahogy az utcán jár,
látni, hogy húzza
maga mögé mind
az árnyékokat.

Látja, végül mégiscsak
megszerettem magát.
Hiába harcoltam.
Igaz, sok háborút látott,
pontosan tudja,
hány mozdulatból kell állnia
egy kapitulációnak.

Az ember lehet bármilyen okos,
egy-egy jó cél felé kilőtt
éles szó mindig telibe talál.

És maga lőtt rám, uram.
Egész sortűz,
vidáman daloló kivégző osztag
bújt meg a mellkasában.
Én meg csipkésre lyukadtam.

Hát így állunk,
itt a Bajkál-tó szélén,
útban Magadanba.
Néz engem, hívogat, hogy menjek,
én meg nem merek rálépni a jégre.
Szinte fütyül, ahogy reped
maga alatt.

Az ember pont attól
nyeri el az igazi súlyát,
hogy hurcolni való
fájdalma van.

Talán tényleg,
ha kézenfogva rálépnénk ketten
a Bajkál repedő jegére,
minden összeroppanhatna.

Hónapokig nem adott időt nekem,
most meg mosolyogva mondja,
hogy lépjek a jégre, vár rám.
Na, nem fog a végtelenségig várni,
de lépjek, mindegy, milyen lassan.

Pedig elmondhattam volna,
milyen szépnek is látom magát:
tetszik a szőke szakálla,
ahogy őszül, ahogy sovány.
S milyen furcsa, hogy egy
könnyű, vékony test
mégis ilyen mély nyomokat hagyhat.
A talpa nyomában gyűlnek
az esőcseppek.
És látja, sár és tócsa van,
itt, a mellkasomban.
Azt mondják,
sokan taposnak ki bennünk
egy-egy utat.

Tudom, hosszú az út Magadanig.
És már most nem bírom szusszal.
A hajnalok mindennap
megpróbálják kitörni a nyakam,
kivet magából az éjszaka,
és ugrálva kerülgetem
a szilánkosra tört idő lékjeit:
vékony az élet, és hiába táncolunk,
végül minden láb jéghideg vízbe lép,
hazatalál, uram.

Itt kell, hogy elengedjen,
félúton Magadan felé.
Pont olyan sután és nevetve,
ahogy először megfogta
a kezem a Dologház utcában.

Makacsul nézem magát,
az arcát, ahogy folyton csak
nevet.
Mondja, mégis
mit csinál otthon azzal a
belőlem kitépett szívvel?
Éles késekkel csíkokra vagdalja?
Vagy csipkésre lyuggatja,
és az ablakba teszi?
Vagy a feltúrt lakásában
kallódik valahol,
szétszórt papírlapok között?

De szép ez, igen,
így jó ez, tudja maga.
Legalább marad ott belőlem
valami, amit nem is vesz észre,
de elkíséri majd mindenhova.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2018/7-8-as számában.

Terék Anna (1984, Topolya)

Költő, drámaíró.