Szarka Károly: Irodalom és szorongás III.

Liam Moody felvétele

 

 

 

Kiválóak a makrogazdasági mutatók, egyre jobban érzékelhető a gazdasági növekedés, és az államadósság szintje is rendkívül kedvezően alakul. A helyettes államtitkár úgy néz ki, mintha a stúdió helyett a bárpultnál üldögélne, és magyarázná a mellette üldögélő nőnek, hogy van egy lakása a közelben, de hívhat egy taxit is, a nő meg csillogó szemekkel, ajkait harapdálva, haját csavargatva hallgatná.

A műsorvezető csaj bólogat, Fecske a legszívesebben felhívna valakit és elmesélné, mennyire idegesítő ez a műsor, aztán eszébe jut, hogy minek is mesélné el bárkinek, hogy ilyesmit néz. A helyettes államtitkár hangja egy pillanatra fátyolossá válik, mintha víz alól bugyognának fel a szavai, Fecskét zavarja, a helyettes államtitkár helyett ő köszörüli a torkát a laptop előtt ülve.

Tölt magának néhány cent vodkát, lehúzza, öklendezik. Szerencsésebb már most túllenni az első hányingeren, gondolja, és ahogy abbamarad az öklendezés, rögtön nagy kortyokban kezdi nyelni a sört. Nem esik neki olyan jól, mintha beszélgetne közben valakivel, józanul mégsem indulhat el hazulról. Közben pörgeti a Facebookot, megnézi, kik lájkolták a legutóbbi profilképét. Kávét főz, mire a sör elfogy, éppen iható lesz.

Madléna feltölt egy fotót az Instára, ragyog az arca, bulika előtt, ezt írja a kép alá, talán jobb is, hogy száz kilométerre van, és nem a mi céges összejövetelünkre készül, fárasztó lenne megint féltékenykedni a cég alfahímjeire, akik egész este körbevennék.

Ahogy jobban szemügyre veszi, Madléna egyáltalán nem tűnik boldognak azon a képen. Kifejezéstelen szemek, erőltetett mosoly, felvette a legszebb ruháját, talán már ivott is egy pohár rozét valamelyik barátnőjével, az egyik barinővel, amikor a kép készült, azzal a funkcióval, hogy jelezze a világnak, készen áll egész este táncolni és úgymond jól érezni magát, ami nem jelent mást, mint hogy legalább négyet-ötöt elfogad majd a hat-hét italból, amire mindenféle kanok próbálják meghívni.

Legalább nem kell végignéznem, nyugtatja magát Fecske, és elégedettséggel tölti el, hogy így viszont ő is azt csinálhatja más lányokkal, amit Madlénával csinálnak más fiúk, feltéve, ha elég részeg lesz, vagy ha nem lesz túlságosan részeg. A lényeg, hogy valamennyire azért okvetlenül rúgjon be. Vannak még jó csajok a cégnél, meg úgy általában a világon.

Igen, Madlénának határozottan üres a tekintete, és Fecske, miközben a már éppen nem tűzforró kávét kortyolgatja, egy pillanatra el is felejti, hogy mit is eszik egy olyan nőn, akinek semmit nem árulnak el a szemei. Lájkolja a fotót, a zsebébe csúsztatja a telefont, és csak a liftben veszi elő újra, olvassa az üzenőfalon, hogy Verona mosógépszerelőt keres, ő ismer is egyet, de nem tudja a számát, majd másnap megírja neki, ha nem felejti el.

A kocsmában először hagymaillat csapja meg az orrát. A pulton egy tálca, rajta zsíros kenyerek vastag lilahagyma-szeletekkel borítva. Aztán a kabátjaiktól és pulóvereiktől megszabadult testek izzadságának szaga csapja meg az orrát. Sört kér és Unicumot, a keserűt még a pultnál állva lehúzza, minek cipeljük az asztalig, kilötyög a fele, mondaná a Kapitány, ha itt lenne. A sört ülve issza meg, a hátsó teremben talál egy üres asztalt.

Elfogy a mobilnete, és amíg a szolgáltató offline üzemmódban is elérhető oldala betöltődik, a szomszédos asztaloknál ülőket veszi szemügyre. Balra egy férfi mered a semmibe valószínűtlenül egyenes arcvonásokkal, ilyen pofával csak nagyon dühös vagy végtelenül szomorú lehet valaki. Jobbra egy madárcsontú nő bámulja a falat, a karjai olyan élettelenül lógnak mellette, mintha éppen le akarnának szakadni a törzséről. Milyen szánalmas életük lehet, morfondírozik Fecske, közben örül, hogy nem ő a legidősebb a Lakosság szombat esti vendégei közül.

Elképzeli, hogy a nő karjai tényleg leválnak a törzséről, egy pillanatra megáll az idő, aztán a férfi lassan, kínosan lassan a nő irányába fordítja a fejét. Egyszerre félelmetes és nevetséges a kép, Fecske bele is borzong, de hangtalanul el is neveti magát.

A szolgáltatótól vásárolt adatmennyiségnek köszönhetően megint szörfözhet egy kicsit a Facebookon, Vivien már írt is neki, mikor jössz, én már itt. Az üzenet elégedettséggel tölti el, egyben izgalommal is, várják valahol, ezekre itt körülötte meg láthatóan a kutya sem kíváncsi. Szar lehet, gondolja, és próbálja egy kicsit sajnálni őket, de nem megy neki.

A bolygó lakosságát egyre nagyobb mértékben fenyegető vízhiányról szóló cikket többen is megosztották az ismerősei közül, ő csak a címét olvassa el, majd Ede sörözős fotói jönnek Prágából. Átpörgeti őket, söröcske, sörike, sörcike, ilyen címeket ad a képeknek Ede. Fecske néhányat lájkol is közülük, és arra gondol, hogy mennyivel jobb lenne most Prágában lenni, jól néznek ki azok a sörök.

Mivel nagyjából negyedórája írta meg Viviennek, hogy negyedóra múlva ott lesz, és még legalább húsz perc az út az étteremig, észbe kap, hogy késében van.

És megjött a világ legjobb telemarketingese, üvölti Kristóf, amikor Fecske végre megérkezik. A szokásosnál is leereszkedőbb mozdulattal nyújt neki kezet, Fecske alig talál a tenyerébe, a szemüvege bepárásodik, ahogy az étterembe lép. Kristóf odavezeti Forgácshoz.

Hadd mutassam be az új kollégánkat, bár annyira már nem új, fél éve dolgozik nálunk, fél éve, ugye.

Öt és fél hónapja, javítja ki Fecske, a csoportvezető és a vezérigazgató nevetnek, Fecske is próbál valami mosolyfélét az arcára erőltetni.

Igazgató úr, fogadok veled egy üveg whiskyben, hogy ez a srác még nagy karriert fog befutni a cégnél.

Valóban, kérdezi az igazgató, nem lehet eldönteni, hogy csodálkozik-e vagy gyanakszik, esetleg csak leplezni próbálja, hogy mennyire nem érdekli az egész.

Bizony, húzza ki magát Kristóf, mintha a fiáról vagy egy tanítványáról beszélne. Igazgató úr, ez a fiú az ország legjobb telemarketingese lehet.

Igyunk egy Unicumot, javasolja Fecske Viviennek, amikor végre kettesben maradnak. Vivien nem utasítja vissza, de nem sok idejük marad beszélgetni, valaki mindig hozzájuk csapódik.

Hónapokig válogatom a papírt, a műanyagot, meg mi van még, ja, a műanyagot, nem, nem, az üveget, és akkor azt látom egyik reggel, nem hiszed el, bazmeg, hogy összeöntik az egészet a gecibe, hát, tudod, mikor fogok én ezek után szelektíven gyűjteni, bazmeg.

A második emeleti call center csodagyereke, Rózsa Balázs hőbörög kipirult arccal, egy pohár whiskyvel a kezében.

Szemetek, kontrázik Csésze úr, nyerítve nevet a saját beszólásán, és próbálja elkapni a körülöttük álldogáló lányok valamelyikének tekintetét, de nem arat nagy sikert.

Amikor beindul a tánc, Fecske már a bejárat előtti lépcsőn ül. A szeme előtt cikáznak az étterem körüli park lámpafényei, egy idő után összemosódik minden, felállni már nincs ereje, csak arra próbál figyelni, hogy ne hányja le a cipőjét.

Teljesen normális, okoskodik Hubertusz, Fecske azt sem tudja, hogyan és mikor került mellé. Szar országban élsz, szar emberek vesznek körül. Teljesen normális, hogy vedelsz, aztán meg szarul vagy tőle.

Szar ország, szar emberek. Fecske mintha már hallotta volna ezt valahol. Vagy mindenhol ezt hallja, ezért olyan ismerős neki.

Szar ország. Az ország legjobb telemarketingese.

Próbál egyenesen ülni, vagy legalábbis nem eldőlni se jobbra, se balra, se hátra, előre, a saját hányásába meg pláne nem.

Egyébként, teszi még hozzá Hubertusz, felejtsd már el azt a hülye picsát.

 

 

Részlet Az én hibám című készülő regényből.

 

 

 

Szarka Károly (1984, Mosonmagyaróvár)

Budapesten él, szerkesztő és újságíró, cikkeit többek között az Articsóka, a Bárka, az Élet és Irodalom, a FÉL, az Irodalmi Jelen, az Irodalmi Szemle, a Kortárs, a KönyvesBlog, a Librarius, a Litera, a Népszabadság, a Népszava, a Prae.hu, a Revizor, a Tiszatáj és a Szifon nyomtatott és online felületein publikálta. A Noran Libro Kiadó szerkesztője, tagja a József Attila Körnek és a Fiatal Írók Szövetségének. Készülő első regénye, Az én hibám tervéért 2017-ben Móricz-ösztöndíjat kapott.