Krakovský István filmkritikája

Volt egyszer egy… és akkor boldogan éltek?

A filmes univerzumok és sorozatok korában nem sok alkotás megjelenését szokta csupán a rendező személye miatt olyan széles körű lelkesedés övezni, mint amilyen Quentin Tarantino esetében jellemző. Miután a rendező mintegy két évvel ezelőtt Sharon Tate és barátai 1969. augusztus 9-ei tragikus meggyilkolásának filmfeldolgozását hirdette meg, a rajongók talán még a korábbi munkáihoz képest is nagyobb izgalommal várták a Volt egyszer egy… Hollywood-ot.

Tarantino filmjeiben a vérengzések mellett rendszerint a párbeszédek nyújtják a legemlékezetesebb pillanatokat. Az összetett, önálló kis történetekkel felépített karakterek szembeállítása akkor is tud egyszerre morbid módon humoros, feszültséggel teli és végtelenszer idézhető lenni, amikor az adott jelenet drámai szempontból teljesen banális. A Volt egyszer egy… Hollywood ebben sajnos nem jeleskedik. Bár a párbeszédek néha viccesek, a legtöbb esetben kiszámíthatóak és laposak, így a film jelentős részéből hiányzik az említett és jól megszokott Tarantino-féle feszültség. A főszereplők ismételten – első látásra jelentéktelennek tűnő – mellékszálaikba kalauzolnak el bennünket, több helyen megtörve ezzel a történet menetét. Azonban utólag visszatekintve a filmben lévő valamennyi apró jelenet elsősorban ahhoz járul hozzá, hogy közvetlenül a végső kicsúcsosodás előtt minden karakter a helyére kerüljön, mi pedig tökéletesen fel tudjuk mérni a kialakult helyzetet és erőviszonyokat.

A történet a plakáton is látható három szereplő köré épül. Sharon Tate (Margot Robbie) esetében abba kapunk betekintést, hogy a karakter milyen ártatlan és játékos örömmel élvezi ki, hogy hollywoodi híresség lehet. Az egész filmben alig jut neki néhány mondat, a jelenetei alatt mégis egyre szerethetőbbé válik: a rendező ezzel is a végkimenetellel kapcsolatos feszültséget építi. Míg a valós személyek kevés figyelmet kapnak, annál többet tudunk meg a két kitalált karakterről, Rick Daltonról (Leonardo DiCaprio) és Cliff Booth-ról (Brad Pitt). Rick Dalton a jó szándékú, de felületes színész, aki hanghordozásával és gesztusaival sokban idézi DiCaprio Django elszabadul-ban nyújtott alakítását. A karakter önmagában életképtelennek és instabilnak mutatkozik, önértékelését pedig görcsösen mások véleményére alapozza. A legapróbb bakijai után is dührohamai vannak, ám amikor valaki megdicséri, akár csak egyetlen jelenete miatt is, átszellemülten meghatódik önnön zsenialitásától. Ehhez viszonyítva nyújt kontrasztot Cliff Booth, Rick kaszkadőre, barátja és személyes lóti-futija. Ő az, aki a puhány Ricknek lelki támaszt nyújt és helyette a világ szinte minden valós feladatát zokszó nélkül elvégzi. Cliffé a fizikai erő, talpraesettség, a szituációk pontos felmérése és a konfrontációk laza, szűkszavú felvállalása; bár ezek miatt rendszerint pórul jár, egy pillanatra sem reng meg a kedélye vagy a Rick iránti sziklaszilárd hűsége. Ő az, aki Hollywood kevésbé szerencsés, elfordított, dolgos arcaként fogható fel.

Ezen a ponton ki kell fejtenünk a film csattanóját (vigyázat: spoiler alert!). Az alaptörténete, mint azt előre tudhattuk, egy tragikus esemény köré épül. Mivel Cliff és Rick a valós történetben nem szerepel, így a bemutatásukat követően – némi gondolkodás után – csak három végkimenetelre lehet számítani. A  cselekmény melodráma nélküli és realisztikus bemutatása, ahogy azt mondjuk az Amerikai horror sztori hetedik évadában láthattuk két éve, Tarantinotól teljesen idegen. Ha Sharon Tate a valóságban történtek szerint meghal, mindenképp várhattuk volna egy csattanós, Tarantino-s háttérsztori kibontakozását. Mivel az egész eset aligha tehető tragikusabbá két kitalált karakter halálával, a mellékszál csakis morbid módon humoros, és így vélhetően ízléstelen lehetett volna. Tehát hamar kitalálható a rendező szándéka, miszerint Rick és Cliff jelenléte valahogy megakadályozza a gyilkosságokat.

Azonban a két főszereplő túlélését illetően Tarantino a végletekig teret hagy a kételynek. A Manson család tagjainak érkezésekor Cliff kutyát sétáltat, ezzel is éreztetve a többi szereplő kiszolgáltatottságát. A visszatérése után a biztonság kedvéért alaposan beszív, de végül ez is csak segít megőrizni Cliff jókedvét, lezser természetét. Miután Cliff elvégzi a munka váratlanul véres oroszlánrészét, Ricknek csupán egy apró, nevetséges hozzájárulása marad: a medencéjében kapálózó, megvakított „támadót” gyújtja fel egy lángszóróval. Mint a film elején megtudhattuk, még ezt a látványos, de enyhén szólva felesleges kompetenciát is csak több hetes ügyetlenkedéssel tudta elsajátítani egy menő jelenet kedvéért.

Cliff az egész film alatt a csendes, hálátlan sorsú hős szerepét tölti be; betépve és combon szúrva, a munkáját és vélhetően a kutyáját is elvesztve, töretlen jókedvvel távozik a mentősökkel. Az utolsó jelenet inkább Ricket követi, aki miután elenyésző hőstettét elmeséli az érdeklődő (és legfőképp élő) szomszédoknak, végre részesül a film eleje óta áhított lehetőségben: meghívják ismerkedni a Polanski-házba.

Bár merész dolog volt ehhez a korszakhoz és ezen belül ehhez a történethez nyúlni, Tarantino stílusa valamelyest determinálta az eseményeket. De nem állítható, hogy ez érdemben gyengítené a filmet. A végén a Manson család tagjaival való – Tarantino viszonylatában is – brutális leszámolás az addig mesterien felépített feszültség feloldásával kombinálva páratlanul szórakoztató. A film csattanója egészen furcsa módon kontráz rá a történelmi eseményeket szintén látványosan átíró Becstelen Brigantyk-ra.

Mára már klisének számít, hogy Tarantino videókölcsönzős tapasztalatainak köszönhetően kivételes tudástárral rendelkezik; saját alkotásai pedig ennek tükrében a filmes utalások és innen-onnan stílusosan átemelt és kombinált elemek kimeríthetetlen tárházát nyújtják. A Volt egyszer egy… Hollywood-ban is rengeteg utalást vehetünk észre mind a korszak általános és kulturális jellegzetességeire, mind Tarantino saját filmjeire (külön kiemelném Antonio Margheriti rendező és az LSD-s cigit átadó Perla Haney-Jardine AKA B.B. megjelenését). Lehetetlen lenne egy cikkben az ezekkel vagy akár csak a Manson családdal is kapcsolatos valamennyi mozzanatra kitérni. A hasonló utalások minimális ismeretének hiányában azonban az átlagos európai néző számára a film kevésbé élvezhető, és egy kis előzetes utánaolvasás nélkül annyira tűnhet öncélúnak, mint Tarantino jelen alkotásban is kibontakozó lábfétise.

Krakovský István (1992, Nagykürtös)

Filmkritikus, pénzügyi elemző.