Kabai Csaba prózája
Marko Slavkovic felvétele
Fű helyett sár
Ülök a villogó kurzor előtt, és várok: másodpercek pulzáló múlása a tehetetlenségben. Föl kellene ébrednem. Sőt, jó lett volna korábban elmondani ezt, akkor talán nem lenne ilyen ködös a történet, most viszont már nem tudom, mi az emlékezet műve, és mi a fantáziáé. Kikapcsoltam ellenőrzésemet és megváltam a történelmi kontrolltól is, mert egy idő után úgy tűnik, bizonyos kapaszkodók inkább feszélyeznek, mintsem segítenek. Elmosódó, mozaikszerű álom lett az út, persze a fényképek, ezek a tényeknek álcázott kivetülések a múltból, valamelyest segítenek. Ha egyszer megint rájuk nézek, ehhez évek kellenek, mert most nincs erőm átélni ezeket az ó, fakuló pillanatokat, szóval néhány év múlva, amikor már lesz tartásom ismét szembenézni a pixelbe fojtott két héttel, meglepődöm majd az emlékezet és a képanyag diszkrepanciáin. Egy fa, melynek árnyéka különös vetületet ad, és ezáltal úgy tűnik, hogy fű helyett sár van a mezőn; egy elsuhanó idegen nő, kinek csak szél által elkapott haja lóg bele a képbe. Egy domb, melynek tetején kereszt van. A fényképek nélküli emlékezet is felnagyít bizonyos részleteket.
Amikor fent álltunk a domb tetején – ez most az a fénykép, amit lentről készítettünk, és a készítés perceiben emlékszem vissza –, nem láttuk a keresztet, most viszont ott van, sőt, a kápolna kupolája is látszik a háttérben. Hogy kerülhette mindez el a figyelmemet? Emlékszem, fent voltunk, fogtuk egymás kezét, kicsit sajnáltuk, hogy a fényképezőgép akkumulátora lemerült, mert egy-két fotót szerettünk volna innen is. Nem baj, mondtad, azok a legszebb pillanatok, amelyek csupán emlékeinkben és nem egy pixelhalmazban élnek tovább, különösen, ha már akkor is tökéletesek voltak, amikor átéltük őket, és nem csak az emlékezet messzi ferdülése teszi azzá. Nem képzavar ez? Akadékoskodtam, de téged nem érdekelt. Igazad volt, legalábbis ebben a részében, viszont a többiben nem, technikailag tévedtél, mert az emlékezet falánk gyilkos, és olyan eseményeket is hajlamos felülírni, amelyeket az átélésük pillanatában – tévesen – feledhetetlennek éreztünk. Erre persze, a dolog természetéből következően, nem jövünk rá sosem. De legyen, igazad volt végül is mindenben. A melankolikus visszamerengés talán még szebb, mint a pillanat maga volt.
Egy fénykép: vajon létezett a pillanat, ha beállított? Nem csak olyasmi valóságkópia vagy fikció, mint egy színházi előadás? Azon túl, hogy – külsődleges aspektusból – épp a megtörténtséget bizonyítja, tanúsít még más egyebet? Mert belső szempontból épp nem az életről szól, hanem annak egy faktum érdekében való megszakításáról egy, a jelen díszletei között elképzelt hamis pillanat megörökítése érdekében, amit a jövőnek címeznek, amikor is az emlékezést, múltba révedést szolgálja. Amikor fényképeznek (itt most a beállított képekről beszélek), felveszünk egy mosolyt, egy pózt, ahogy magunkat látni szeretnénk. Hazudunk? Talán. És a szelfi arcok, a jól bepróbált szájtartás, a valóságosnál egy árnyalattal húsosabbnak tűnő ajkak ebben a tartásban és kameraszögben, vagy a száj, kissé elnyílva, a szemek bizonyos hunyorgása, vagy épp a tágra meredő macskaszemek, az a múltkor is szexi volt, mint amikor a fejed tetején átvetett sűrű hajad a fél arcodat eltakarva omlott alá, és te néztél ki alóla bájos-csábos szemmel. Ugyanaz minden képen. De egyelőre maradjunk a pillanatnál, amelyről nem tudjuk, hogy egyáltalán létezik-e. Mert bár legyen bármilyen meghitt, mosolygós családi kép lenyűgöző háttérrel, egy fénykép mégiscsak a jövőnek a múlt által nyújtott prezentáció egyik eleme. Azt fejezi ki, hogy abban a pillanatban hogyan szeretnénk viszontlátni magát a pillanatot. A beállított fénykép konstrukció, a beállítás a jelen attitűdöt fejezi ki, azt, hogy mit szeretnénk a jövőben látni a jelenből. Üzenet a múltból, egy jó adag csalással. Ezzel szemben a spontán fotó többé-kevésbé autentikus szemtanú. A spontán fotó esetében viszont annak készítője kerül előtérbe. Feltételez egy megfigyelőt, egy kibiztosítatlan géppel várakozó „kukkolót” – lehet természetesen társaságunk tagja is –, aki a számára érdekes pillanatot akarja elkapni. Az ilyen, úgynevezett spontán fotók az alanyok ellenérzését válthatják ki, ha nem felelnek meg annak a sémának, amely szerint magukat és múltjukat szeretik elképzelni. A spontán fotó lelepleződés. A beállított: képmutatás.
Nem sokkal később meghaltál, és te magad is efféle torzított képpé, elmém által újraalkotott, hozott anyagból újradolgozott kijelentéssé váltál. Nem írhattam fel minden szavad, amelyekre pedig emlékszem, azokat rég leírtam már. Közöd a létezőhöz, hogy működtetlek, mikor elképzelem, hogy mit mondanál most, hogy bizonyos helyzetekben mi lenne a reakciód. Mégis, az a kép és az a beszélgetés fent a dombon élesebben meg kellett volna maradjon. De eltelt húsz év, és ezalatt egyszer sem gondoltam erre a jelenetre, pedig ott lapult ez a fotó fiókomban, egy öreg memóriakártyán. Emlékszem, egyik versedet kerestem, amikor a lapok közül kicsúszott ez a tárgy, és álmélkodva néztem ennek az elfeledett régi kirándulásnak a digitális nyomait. Én akkoriban éretlen voltam és zavart, más, az akkori felnőttek szemszögéből nézve pedig talán épp koraérett és zaklatott. S most, hogy újra találkoztunk, nem tudom elmondani azt, amit akkor már nem tudtam elmondani neked, mert elmerültek az öregidőben. Ebben „az agyam helyén képregény van, én meggyógyultam és most várok” időben. Ebben a „te meghaltál és most vársz rám” időben. És most, hogy újra találkoztunk, nem tudunk megszólalni a régi nyelven, csak ülünk egymás mellett, te ismét dohányzol, én egy ideje szintén ismét dohányzom, ülünk némán egymás mellett az udvaron a fölénk boruló és a csekélyke fényért torzsalkodó fák alatt, mint két gyámoltalan, viharvert, nagy madár. Szájról szájra jár a cigaretta, és mi mélyebbre és mélyebbre bódulunk a hallgatásba. De ott a mélyben, mint a lent tartott cigarettafüst a tüdő mély homályában, ködös erdejében, kavarognak az emlékek, homályosan, ködösen. Szervusz, örülök, hogy itt vagy. Gyere, menjünk be, mindjárt esni fog.
Kabai Csaba (1979, Miskolc)
Költő. Író.