Haklik Norbert: A lány, akinek bolygók vannak a fejében 1.

Sven Beyersdorff felvétele

Csépányi Réka pontosan háromezer-hatszázötvenhárom nappal 2006. augusztus 24-e előtt pillantotta meg a távcsőt. Bár ez az állítás kétszeresen is helyesbítésre szorul. Egyrészt egészen pontosan háromezer-hatszázötvenkettő és fél nap telt el az ominózus dátumig attól a pillanattól kezdve, hogy Réka pontban tizenkét órakor a konyhaablakból nézte végig, hogy apja leparkolja a Golfot a háztömb előtt, és a csomagtartójából egy jó méter hosszú, virágmintás csomagolópapírba bugyolált tárgyat vesz elő. Tehát 1996. augusztus 23-án délben Réka egyelőre nem magát a távcsövet látta meg – ez volna itt a „másrészt” –, hanem csak az azt rejtő csomagot, és azt is csak távolról, ugyanis amikor apja belépett a negyedik emeleti lakás ajtaján, akkor már nem volt nála autóstáskáján kívül semmi egyéb. Persze Réka – tíz év mínusz egy naposan is igen érzékeny és értelmes nagylány lévén – tudta, hogy a földszinti tárolóban állomásozik a csomag, mígnem másnap, tizedik születésnapjának reggelén elérkezik az ajándékozás ideje. Azt is tudta: apja azért nem akart megjelenni a lakásban az ajándékkal, mert Réka már a csomag formájából és súlyából is meglehetősen pontos következtetéseket volt képes levonni azt illetően, mit rejthet a virágmintás csomagolópapír.

Egyiküknek sem volt teljesen igaza.

Réka abban tévedett, hogy apja csupán a meglepetés erejét fokozandó rejtette el a tárolóban a csomagot. Csépányi Istvánnak más oka is volt erre. Feleségével, Laurával ugyanis már hetek óta nem tudtak dűlőre jutni azt illetően, mi volna a legmegfelelőbb ajándék Réka tizedik születésnapjára. Laura szerint egy összehajtható kempingkerékpár lett volna a legjobb választás, elvégre – így szólt az érvelése – Réka már majdnem kinőtte két évvel korábban kapott biciklijét, hiába állítja be apja maximumra a nyeregmagasságot, az már csak ideig-óráig megoldás. Amit Laura nem mondott el, de férje előtt így is nyilvánvaló volt, az az, hogy az asszony a családi kerékpártúrákban nem magát a közös testmozgást és a természetközeliséget élvezte a leginkább, hanem a pihenőket, amelyeket a jó előre összeállított útitervnek megfelelően mindig valami templomnál, kápolnánál, régi mosodánál, omladozó malomépületnél vagy más egyéb olyan, ember alkotta tereptárgynál ejtett meg, ahol szabatos mondatokban, elegáns gondolatvezetéssel mutathatta be lányának a hely történetét, a bővebb történelmi összefüggéseket sem mellőzve. Hátha Réka majd többre viszi annál, hogy általános iskolai történelemtanárként váltsa aprópénzre a tudását, mint ő.

Csépányi István pedig abban tévedett, hogy azt hitte: a tárolóhoz tett kitérővel sikerült elrejtenie lánya szeme elől az ajándékcsomagot. Hogy miért, arra egyetlen szónál többet felesleges volna vesztegetni: konyhaablak. Mindazonáltal az onnan letekintő Rékának fogalma sem volt arról, mit rejt az apja által cipelt csomag, tehát ilyen értelemben az óvintézkedés nem osztott, nem szorzott, miként a konyhaablak sem.

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy István nem is igazán a lánya, hanem inkább a felesége elől rejtegette az ajándékot, lévén, hogy az ötlete hallatán Laura mindegyre azt hajtogatta: nem képes belátni, ugyan mi szüksége volna egy tíz éves kislánynak egy csillagászati távcsőre – még akkor sem, ha a természettudományokra éppoly fogékonynak mutatkozik az iskolában, mint a humán tárgyakra. Laura talán a férje iránti kíméletből nem tette hozzá ehhez, talán önmagának sem vallotta be, hogy tudja: István véleményét az ideális tizedik születésnapi ajándék mibenlétét illetően végeredményben az abba vetett remény vezérli, hogy lánya majd csak többre viszi annál, mintsem hogy hozzá hasonlatosan gimnáziumi fizikatanárként fecsérelje el a tehetségét.

István tehát bicikliért indult el otthonról, és csillagászati teleszkóppal tért haza.

Hogy honnan vette ehhez a bátorságot? Úgy okoskodott, Laura, biztosítandó a meglepetés erejét, nemigen fog az ajándékvásárlásról kérdezősködni, mielőtt Réka aludni tér. Amikor meg már elszundított a lányuk, aligha fog nagy patáliát csapni, ha kiderül az igazság.

Réka apja ebben is tévedett.

Ugyanis a tantestületi értekezletről hazaérkező Laura is tett egy kitérőt a földszinti tároló felé. A kérdezősködés valóban elmaradt, nem volt már rá szükség. Került azonban helyette egy gyilkos pillantás, aztán Laura csak hallgatott egész nap, úgy, ahogyan tudta, hogy Istvánnak a legjobban fáj, és lefekvéskor is szótlanul vackolódott az ágy szélére.

Másnap reggel azonban Réka tizedik születésnapja önmagában is elegendőnek bizonyult arra, hogy kihúzza a helyzet méregfogát. A lány öröme, amint meglátta a csomagolópapír alatti dobozon a benne rejtőző szerkentyű fotográfiáját, elkerülhetetlenül átragadt anyjára, és végül már ő maga is segédkezett Rékának és Istvánnak a tripódusra állítani a reflektoros távcsőt.

Augusztus 24-e után tehát rendre a teleszkópnál köszöntötte Csépányi Istvánt és Réka lányát az éj, és amikor Laura a szobába lépett, hogy emlékeztesse őket: aludni kellene már, nem csillagászkodni, akkor az apa rendszerint az égitestek nevének mitológiai hátterét kezdte fejtegetni, a pályakerületek és keringési idők helyett a görög és a római istenek felé terelve a beszélgetés fonalát. István tehát megadta a fizikának azt, ami a fizikáé, és a Pantheon és az Olümposz isteneinek is, ami az övéké, és ezzel a jelek szerint Laura is elégedett volt.

Minden bolygó a helyén volt az égen. Úgy tűnt, mintha rend és egyensúly lett volna a világban.

Pálffy Gáspárt már több, mint egy éve majd’ halálra idegesítette a rézorrú ember. Még magánál II. Rudolf császárnál is jobban idegesítette, pedig – bár ezt természetesen nem verte nagydobra az ifjú – az uralkodó is igen jeleskedett a bosszantásában. Az még hagyján volt, hogy amikor apja, a trón és a család közötti jó viszonyt erősítendő, úgy intézte: Rudolf legszűkebb köreihez csatlakozva lesz majd alkalma kitanulni az udvari élet titkait, ez a döntés nem Bécsbe, hanem Prágába vezette, lévén, hogy az uralkodó bő két évtizeddel korábban oda helyezte át a birodalom központját. Ám hogy a császár szeszélyei hamarosan Benatkyba parancsolták tovább, ami aztán tényleg semmihez sem volt közel, az már tényleg több volt a soknál. Ráadásul mindez amiatt, mert a császár, az asztrológia és a csillagászat megszállottjaként, furábbnál furább alakokat hívott az udvarába, hogy – úgymond – az ő kegyéből és költségén kutassák az egek titkait. A magukat asztronómusoknak nevező csodabogarak legidegesítőbbike volt Tycho Brahe, akit Rudolf császár döntése folytán Gáspárnak kellett szolgálnia a Benatky-kastély személyzetének tagjaként.

Gáspárnak elege volt abból, hogy Brahe minden áldott reggel akár egy teljes órán át is képes volt viaszozni a bajszát, mire megfelelőnek találta az eredményt. Amikor meg nem, akkor rendre azzal vezette le a dühét, hogy Gáspárhoz vágta a bajuszviaszos tégelyt. Még ennél is jobban idegesítette az ifjút, amikor Brahe kollégájával, Johannes Keplerrel elemezte az ég utasainak mozgását, a személyzet tagjaira testálva a planéták szerepét. Pálffy Gáspárnak nem akaródzott sem Holdnak, sem bármely másik planétának lenni. Főleg akkor nem, ha valamelyikük mozgása nem állt szinkronban Brahe elképzeléseivel, amit elkerülhetetlenül követett az újabb őrjöngés. Leginkább viszont a rézorrú tudós rézorrának története zavarta. Úgy hírlett, saját unokatestvére nyiszálta le a helyéről az eredetit, miután az asztronómus párbajra ment vele, lévén, hogy a rokon gúnyt űzött belőle azt követően, hogy egy holdfogyatkozás folytán megjósolta Szulejmán szultán halálát. Ami nem volt annyira nehéz, mivel Szulejmán a prófécia idején már hetek óta halott volt, remek alkalmat teremtve ezzel a kuzin csipkelődéséhez. Pállfy Gáspár nem tudott nem összerezzenni, amikor Brahe rézorra az étkezések és az iddogálások alkalmával minden nyeletnél nekicsendült a fém söröskupának. Ráadásul mintha készakarva csinálta volna, csak hogy mindenki ráfigyeljen.

Pálffy Gáspár ezért is örült annak, hogy azon az őszi napon Brahe és Kepler nem vitték magukkal a császári udvarban tartandó fogadásra. Ez talán bosszú volt Brahe részéről, amiatt, hogy aznap reggel még a szokásosnál is hosszabban kellett viaszolnia a bajszát, mire elérte a megfelelő hatást – dacára annak, hogy a csillagok vizsgálatára használt eszközök legújabb szállítmányával pár nappal korábban egy újabb tégely bajuszviasz is érkezett Dániából, a csillagász személyes használatára.

Gáspárnak nem kellett túl soká elviselnie Brahe szeszélyeit. Amikor visszatért a prágai mulatozásból, erős fájdalmak gyötörték a tudóst, hamarosan félrebeszélt, végül meg csak jajgatott oly keservesen, hogy már-már Gáspár is megszánta. Október 24-én azonban kitisztult a férfiú elméje. Magához rendelte Keplert, hosszan magyarázott neki a planéták mozgásának természetéről, aztán ismét rángatni kezdte a fájdalom, és végül kilehelte a lelkét.

Mondtam neki, hogy ne tartsa vissza. Ha vizelnie kell, vizeljen. Amennyi sört magába töltött, az még egy elefántnak is szétrepesztette volna a hólyagját, fűzte hozzá a halálhírhez Kepler, miután kilépett a pár perccel korábban még Tycho Brahe agóniájától hangos szoba ajtaján.

1601. október 24-ét mutatott a Gergely-naptár. Egészen pontosan száznegyvenhétezer-nyolcszázhatvankettő nap volt még hátra 2006. augusztus 24-ig.

Haklik Norbert (1976, Ózd)

Író, kritikus. 2007 óta Brünnben, Csehországban él. Legutóbbi kötete a Mona Lisa elrablása című regény (2021, Kalligram). Portréját Aleksandra Haklik készítette.