Soltész Béla: 8 öltés – 8. rész

pinkbutterfly felvétele

A tömegen úrrá lesz a pánik, újabb lövések dördülnek. A Fasoron túli mellékutcák felé rohanok, pedig arra mindig eltévedek. Egyre szűkebb és szűkebb sikátorokba jutok, amelyek ráadásul meredeken emelkednek. Akkor jártam legutóbb erre, amikor a Herceggel a Tűz Galériába mentünk. Pár órával azelőtt, hogy Tildát megölték, és az egyre őrültebb események sorozata elkezdődött.

Eszembe jut, hogy a Herceg akkor egy elhagyott épületet mutatott nekem, egy romos villát. Biztosan tele a padlása denevérekkel és baglyokkal, be nem tenném oda a lábamat, gondoltam akkor. Biztosan jól el tudnék ott bújni a titkosrendőrök elől, gondolom most. Nem telt el még egy hét sem azóta, mégis mintha egy másik univerzumban élnék. Ez a néhány nap mindent megváltoztatott.

Egyre jobban zihálok, ahogy felfelé kapaszkodom a meredek utcán. Már nem hallatszik a menekülők riadt kiabálása, nem hallok további lövéseket sem. Találomra jobb kéz felé indulok, és néhány pillanatra rá meglátom az elhagyott villát. Megmenekültem! Vállal belököm az ajtót, beszakad, a földre esem. Amikor hozzászokik a szemem a félhomályhoz, egy alakot veszek észre a helyiség túlsó falánál.

– Hercegem – mondja gúnyosan egy női hang. – Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyen találkozunk ismét.

Ötven körüli. Elgyötört, mint aki túl sok mindent látott. A szeme viszont élénk, a tekintete metsző. Ezekre a szemekre emlékszem.

– Tilda?

*

Alex Crex szitkozódik, a személyi igazolványát akarja elővenni, de a civilruhás rendőrők hátracsavarják a kezét és belökik a rabszállítóba. A járműben már ül egy vörös hajú nő.

– Yvette! – kiált fel a festő.

A rendőrök becsapják a rabszállító ajtaját, a kocsi csikorgó kerekekkel kanyarodik ki a parkolóból.

– Művész úr, micsoda megtiszteltetés – nevet fel Kisróka.
– Mindent elrontottál! – mondja idegesen Alex. – Ebbe a csapdába nem neked meg a hülye csoporttársaidnak kellett volna belesétálnotok!
– Tudom – feleli Kisróka.
– Te tudtad, hogy…?
– Hát persze. Gondoltad, hogy nem lesz gyanús? Hogy a képen le van varrva cérnával az artistanő szemhéja? Nyilván felvágtam, amíg aludtál, aztán visszavarrtam. Aztán a kód… pont, mint egy széf kódja… Erre mit tesz isten, a Szikkadt Nyúl női vécéjében van egy széf… amit pont kinyit ez a kód… Alex, szerinted ennyire hülye vagyok?

A festő értetlenül rázza a fejét.

– Kivettem az iratokat, amik Robertet és a Herceget járatták volna le.
– És aztán?
– Aztán visszacsuktam az üres széfet.
– És akkor hogyan került elő az az irat, ami szerint Thomas Grand és Klára bezáratná az egyetemet? Amit felolvastál az előbb?
– Sehogy. Azt csak kitaláltam.
– Kitaláltad?
– Igen. Mármint azt találtam ki, hogy ez a papír a széfben volt. Azt, hogy Thomas és Klára mire készül, mindenki pontosan tudja.

*

– Nem gondoltam volna, hogy elmerészkedsz a Nyolc öltés performanszra – mondja Tilda. – Te, egy magiszter fia!
– Az vagyok, de már három éve, hogy apám kitagadott.
– Az Öreg?
Most esik le, hogy amikor a galériában találkoztunk, Tilda azt hitte, hogy én vagyok a Herceg, mert ő mutatkozott be az én nevemen.
– Nem. Én Robert Grand vagyok. Thomas Grand fia.
– Ó!
– És aki Robertként mutatkozott be…
– Ő a Herceg.

Tilda elsápad.

– Nem nézel ki túl jól – mondom. – Apropó, nem úgy volt, hogy te már meghaltál?
– A halálomat megrendezték. Van két tehetséges tanítványom, mindkettő neve Anton. Az egyiknek fantasztikus érzéke van a díszletekhez és a maszkokhoz. A másik nagyszerű fotós.
– Miért?
– Nem tudom, tehetsége van hozzá.
– Nem Antont kérdezem! Te… a te halálodat miért kellett megrendezni?
– Túl sokat akarsz tudni egyszerre. Most én jövök. Elmondtam egy titkot, most kérdezek. Miért tagadott ki Thomas?
– Klára behálózta.
– Azt tudom. És?
– Anyámnak is lett valakije. Egy egyszerű, de rendes ember. Ezékielnek hívták. A halásznegyedben lakott, tanító volt. Ő volt Kisróka apja.
– Kicsodáé?
– A féltestvéremé. Azt hiszem, járt az óráidra az egyetemen. Vörös haja van. Az igazi neve Yvette.
– Ó, persze! Nem is tudtam, hogy ti…
– Nem állt velem szóba az utóbbi három évben. Azt hitte, hogy közöm van Ezékiel halálához.
– Mi történt vele?
– Amikor apám végleg Klárához költözött, anyám is otthagyta a kastélyt. Ezékiellel élt tovább a halásznegyedben. Boldogok voltak. Én is szerettem náluk lenni, minden szombaton ott voltam, ott éreztem magam igazán otthon. Egyik nap Ezékielt a kikötő vizéből húzták ki holtan.
Biztos vagyok benne, hogy Klára ölette meg, puszta gonoszságból, de soha nem tudtam bizonyítani. Egyszer megkérdeztem apámat. Azt válaszolta, hogy soha többé nem akar látni. Anyám elkezdett furcsán viselkedni. Kiderült, hogy Niederbronn-szindrómás. Összeomlottam. Elvesztettem a mostohaapámat, megtagadott az apám és a féltestvérem, megbolondul az anyám… csak Flamma maradt.
– Őt is ismerem, azt hiszem.
– Igen. Akkor már egy ideje együtt voltunk. Két magisztergyerek, igazi álompár… De én, hogy is mondjam, kiestem a pikszisből. Szerencsémre az Öreg, Flamma apja, a nagyhatalmú magiszter munkát ajánlott. Hogy vigyázzak a Hercegre, az ostoba fiára. Legyek a testőre, a lakótársa, a józan esze. Elvállaltam, mert kellett a pénz. De Flammának ez derogált. Inas lettem, azt mondta. Elvesztettem a tiszteletét. És a végén elvesztettem őt is.
– Szomorú történet.
– Az.
– Szóval Thomas fia vagy… Nem gondoltam volna. Mond valamit neked az, hogy nyolc öltés?
– Igen, ez Alex Crex festménye. A pofonos. Amit most szétszaggattak a performanszon.
– És még?
– Nem tudom.
– Biztos?
– Biztos.

Tilda sóhajt.

– Mondanom kell valamit, Robert. Lehet, hogy apád három éve tagadott ki, de már jóval korábban eldöntötte, hogy nem te leszel az utóda a magisztrátusban. Magisztergyerek vagy, persze. De magiszterjelölt csak az lehet, aki megcsinálja a nyolc öltés rítusát.
– Soha nem hallottam róla.
– Persze, mert ez a legnagyobb titkok egyike. De amikor Alex új festményének ez lett a címe, arra minden magiszter és minden magiszterjelölt felfigyelt, ezt elhiheted.
– A Herceg is?
– Legfőképpen a Herceg.

*

– Nem furcsa valami? – kérdezi Kisróka az egyre idegesebb Alex Crexet. – A 8 öltés ott van a lakásodban. Egy szétfűrészelt artistanőt ábrázol. De itt meg egy másik képet pofoztak szét, ugyanilyen címmel. Egy pofonra lendülő kezet. Amit nem te festettél.
¬– Igen, ezt én sem értem – válaszol a festő.
– Ez volt a Tűz Galériában, amikor megölték Tildát. Megrázott az eset. Ismertem őt, a művészettörténet-tanárunk volt az egyetemen. A diákjai hozták el a képet a performanszra, néhányuknak bejárása volt a galériába. Egyébként… Mit jelent egyáltalán az, hogy 8 öltés?
– Fogalmam sincs – mondja Alex Crex. – Klára javasolta, hogy ez legyen a címe.

Kisróka megvetően nézi a festőt. A rabszállító fékez, megáll, a rendőrök kinyitják az ajtaját, és szalutálnak egy fiatal férfinak.

– Hercegem! Végre! – kiabál Alex, de a Herceg nem őt nézi.
– Pola.
– Tessék.
– Gyere, kérlek.

Kisróka kilép a rabszállítóból. A festő követné, de a Herceg int, és a rendőrök visszalökik. Egy másodpercen múlik, hogy el tudja kapni a kezét a csapódó ajtó elől.

– Köszönöm – mondja Kisróka.
– Gyere, megkeressünk Robertet. Van egy tippem, hol rejtőzik.

Kisróka nagy levegőt vesz.

– Mondanom kell valamit. Az igazi nevem Yvette. De szólíts inkább Kisrókának. Egy olyan ember adta nekem ezt a nevet, aki mindkettőnknek nagyon fontos.

*

Kisróka majdnem elájul, amikor az elhagyatott villába lépve a halottnak hitt Tilda lép elé.

– Jó napot, Yvette. Önre pedig emlékszem, bár álnéven mutatkozott be. Ön a Herceg, akit a császár utódának szánt az Öreg.
– Micsoda? – nézek a Hercegre. – Ezt nem is tudtam!
– Sok mindent nem tudsz, Robert – mondja halkan a Herceg.
– Pedig így van – mondja Tilda. – A Magisztrátusban az egyik klán, amit az Öreg vezetett, amíg meg nem gyengült a hatalma, őt akarta. De azt is tudták, hogy ez a fiú nem császárnak való.

A Herceg a cipőjét nézegeti, nem szól.

– A másik klán – folytatja Tilda, – amit Thomas és Klára párosa vezet, nem akarta, hogy a Hercegből legyen a következő császár. Furcsa jeleket küldtek az Öregnek. Hogy megzavarodjon és hibázzon. Hogy lejárassa magát vagy a fiát. Tudták, hogy az Öreg rajong Alex Crex festményeiért. Behálózták a pénzéhes festőt, alaposan megfizették. Apró jeleket tetettek a képekre. Az Öreg nézte a festményeket, kereste a mögöttes jelentést. Belebetegedett, hogy jeleket lát, amiket nem ért. Volt, hogy éjszaka a sofőrjével a Zónába hajtatott, mert azt hitte, hogy az egyik kép szimbolikája arra a helyre utal. De nem talált semmit, csak dílereket és kurvákat. Csoda, hogy élve visszajött onnan.
– Honnan tudod?
– Thomastól és Klárától. Nekik dolgoztam.
– Tanárnő! – kiált fel csalódottan Kisróka.
– Sajnálom, Yvette. Már nagyon bánom. Én is egyre jobban éreztem, hogy nem helyes, de elhalmoztak ajándékokkal… Rolexszel, mexikói utazással… Aztán eljött az utolsó dobás. Gyilkossággal akarták megvádolni a Herceget. És egy hamis Alex Crex-festményt is készíttettek egy képzőművész diákkal. Nyolc öltés, pofon… Aki érti, minek ad pofont az a kéz, annak egyértelmű, mekkora botrány ez! Ott álltunk a galériában, és már elő volt készítve a díszlet, a rengeteg művér, lesben állt a fotós. Megcsináltuk, egy perc múlva mentek a képek Thomasnak. Idejöttem elbújni, ebbe a házba. Nem gondoltam másra, csak arra, hogy végre kiszállhatok, elhagyhatom az országot… Néztem a híreket. Jöttek a cikkek a gyilkosságról, a halálomról, pont, ahogy meg volt beszélve. De nem jött a leleplezés. Hogy a Herceg áll a háttérben. Nem értettem. Most már értem. A fotókon csak te látszottál, Robert. Anton végig téged fotózott a szomszédos ház mögül. Azt hitte, te vagy a Herceg.
– Miért csináltad? – nézek a Hercegre.
– Én súgtam neki – mondja Kisróka.
– Meg akartál öletni? – kérdezem meglepve.
– Pont fordítva. Tudtam, hogy így menthetlek meg. Meg a Herceget is. Akit Alex kedvéért hálóztam be, de rájöttem, hogy kedvelem őt. Alexbe szerelmes voltam. Mindent megtettem a kedvéért. Anyámat is kiárusítottam neki. Hagytam, hogy az ő fantasztikus látomásait fesse meg, és ünnepeltesse magát. De rájöttem, mire megy ki a játék. És közben… közben megismertem Maxot… akit Hercegnek hív mindenki, pedig nála hétköznapibb fiút el se tudok képzelni.

A Hercegre nézek. Fülig elpirult és a cipőjét bámulja.

*

Egyre hangosabb kiabálás és szapora léptek zaja hallatszik az utcáról.

– Thomas nem tehette meg, hogy olyan fotókat publikál, amiken a fia látszik – magyarázza Tilda. – Még akkor sem, ha egyébként a fia nem tudja, mi az a nyolc öltés, vagyis nyilvánvalóan nem magiszterjelölt.
– Mondd már el, hogy mi az – mondom türelmetlenül.

Tilda hallgat.

– Te tudod? – nézek a Hercegre.
– Apám császárt akart belőlem csinálni, és kényszerített, hogy csináljam végig a nyolc öltés rítusát. De én lusta vagyok ahhoz, hogy császár legyek. Meg sajnos ahhoz is, hogy lázadjak. Úgyhogy csak hagytam telni az életet. Sörrel, sorozatnézéssel, csajozással. Vártam, hátha elég semmilyen leszek ahhoz, hogy apám rájöjjön, nem lennék jó császár.

Nézem a Herceget. Tényleg, ha belegondolok, nem ismerek nála átlagosabb srácot. Csak az különbözteti meg másoktól, hogy néha, nagyritkán használja az előjogait. És akkor engedelmeskedik neki mindenki, még a titkosrendőrök is.

Tildához fordulok.

– És… Thomas és Klára kit akart császárnak?
– Őszintén megmondom, nem tudom.
– Én tudom – mondja Kisróka. – Téged, Robert.
– Engem biztosan nem. Három éve kitagadott.
– Ezt nem is tudtam… Miért nem mondtad?
– Mert nem kérdezted.

Még hangosabb a tömeg az utcán, egyre tisztábban halljuk a császárt és a Magisztrátust gyalázó kántálást.

A Herceg furcsa mozdulatot tesz. Lehunyja a jobb szemét, a szemhéjához nyúl, és úgy csinál, mintha kitépne belőle egy fonalat. Utána tágra nyitja a szemét, mintha eddig be lett volna varrva, és most csodálkozna rá a világ fényeire és színeire.

– Ez az első öltés – mondja halkan. Tilda megdöbbenve nézi.

A Herceg behunyja a másik szemét, és megint úgy tesz, mint aki egy fonalat tép el.

– Ez a második – suttogja.

A szájából tépi ki a harmadikat, és nagyra tátja utána. A két füle a negyedik és az ötödik. A bal tenyere a hatodik, a jobb a hetedik. Széttárja a karjait. Végül a szívéhez teszi a kezét, és kitépi onnan a nyolcadik fonalat.
– Kész – mondja elhaló hangon.
– Visszavonta a magiszterjelölti esküt – mondja Tilda hitetlenkedve. – Kitépte a nyolc öltést!

*

Követjük a tömeget. A sikátorok tele vannak dühös emberekkel, a többségük fiatal. Kiérünk a Szent Lépcsősorhoz, ami a császári palotához vezet. Soha nem jártam még a lépcső közepénél magasabban, de most úgy nyomul fel a tömeg, mintha csak egy hajóra nyomakodna fel. A legelső sor a palota kapujának feszül, a testük nyomásától kinyílik, betódul a nép. Aztán mindenki megáll és csodálkozva néz körbe. A termek teljesen üresek.

– Hol van a császár? – kérdezik többen.
– Látta valaki a császárt? – álmélkodnak mások.

A falak piszkosfehérek, repedezettek, mint ahol évek, ha nem évtizedek óta nem járt senki. Sehol egy bútor, sehol egy kép.

– Senki nem emlékszik, mióta nincs császár – szólal meg a hátunk mögött Flamma.
– Mit keresel itt? – fordulunk hátra egyszerre a Herceggel.

Flamma olyan mozdulatot tesz, mint aki kitép egy öltést a szemhéjából.

– A császárt senki nem látja, senki nem ismeri. Ha egyáltalán nincs is, a magiszterek bármikor azt mondhatják, hogy a császár nevében járnak el. Nekik ez a tökéletes. Egy üres palota, aminek az ürességéről senki sem tud.
– És a Herceg? – kérdezem.
– Apánk azt akarta, hogy legyen császár. És hogy a világ legközönségesebb embere legyen az. Aki a maga közönségességével lebontja ezt a szörnyű uralmat, amit az üres palota köré épített a Magisztrátus. Hogy a hatalom egy olyan emberé legyen, aki olyan, mint mindenki.
– És Klára és Thomas?
– Ők azt akarták, hogy maradjon minden, ahogy van. Emiatt rettegtek mindenkitől. Az Öregtől. A Hercegtől. De legfőképpen attól, hogy az emberek tanulnak, összefüggéseket értenek meg, kérdéseket tesznek fel. Amióta az ő klánjuk az erősebb, a titkosrendőrök nem a bűnözőket üldözik, hanem az egyetemistákat.
– Egy dolgot tehetünk – mondja Tilda.
– Menjünk – mondja Flamma. A másik szemhéjából is kitépi az öltést.

A Fasoron menetel a tömeg. Van, aki fáklyát lóbál, van, aki husángot. Meglátom a két Antont. Egy felborított rendőrautó tankjából gumicsővel szívják ki a benzint, kiürült sörösüvegekbe töltik, az üvegek száját ronggyal tömik be.

Már a Magisztrátus épülete előtt állunk, amikor Flamma a jobb tenyeréhez ér, és kitépi a hetedik öltést.

Kezébe vesz egy Molotov-koktélt, megcélozza a Hódító szobrát. A szobor lángba borul.

Aztán hátrafordul, a szemembe néz, és kitépi a szíve fölötti öltést.

Soltész Béla (Budapest, 1981)