Takács Nándor versei

natasha-barova felvétele

Rekollekció

Az átkelő őrizetlen. Keresztülvághat
bárki a határon, s ha úgy tartja a kedve,
betörhet néhányat az őrség megmaradt
ablakaiból. A kutyák megléptek az ólból,
nyomaik a sárban, a drótkerítés mentén.
Az őrhely pecsétje kiszáradt. Nem tudom
igazolni, hogy számba vettem a károkat,
álló nap étlen-szomjan. A kutyák csaholnak
a fák közt. A felhők elbuknak a villany-
vezetékben, szanaszét szóródnak.
Képtelenség őket újból összegyűjteni.

Utolsó ítélet

Nem fogadok szót, nem fordulok vissza.
Kilépek az ajtón a fültépő ricsajból.
Törnek-zúznak odabent, a lámpafényben.
Minden világos, és ami homályban marad,
azt a pletyka kideríti. Cigarettára gyújtok
a buszmegállóban. A lebukó nap tikkel,
tojik rá, mit csinálok. Hányinger kerülget,
szikrákat szór csikkem az aszfalton.
Az utolsó járat nagy füsttel gurul a padkához.
A szabály ellenére a sofőrt szórakoztatom
a falu végéig, ahol elnyel minket az erdő.

Oltárkő

Magához int, megmarkolja
a vállam. Fogalmam sincs, mit
követtem el. Csak keze súlyát
érzem, és a magamét. Megvárja,
míg félni kezdek, aztán magamra hagy.
Mozdulatlanul várom az ítéletet, vagy
legalább valami neszt a közelből,
de nem tér vissza. Megfeledkezik
az egyezségről, amit önző és
kegyetlen urával kötött.

Rendetlenség

Takarodó után tíz perccel kiszököm
a mosdóba. Büntetésként fél órát
állhatok a folyosón. Nem akartam,
hogy így legyen, de korábban nem
kellett, és később futva sem értem
volna ki. A prefektus még járőrözik,
nem guggolhatok. Állva vezeklek
a tiltott vizelésért. Már csaknem
elszenderülök, amikor a páter meg-
kegyelmez. Megkeresem ágyamat
a többiek között, magamra húzom
összemarkolászott, nyirkos takarómat,
hogy félóra múlva minden kezdődjön
elölről, a rend kedvéért, ámen.

Szüret

„Eriggyetek innen”, mondja az öreg
lehányt kabátjában, az istállónak dőlve.
Gyuszi látott már ilyet. Meséli, az apja
egyszer alig tudott kimászni a kádból,
ide-oda csúszkált a szeszes latyakban.
„Mért néz olyan szomorúan”, kérdezi
Csaba. „Majd te megvigasztalod”, veri
hátba Gábor, de ő sem indul. Kapaszkodunk
a biciklikormányba, nézzük egymást és
az öreget. „Lila a keze”, mondom, s ő
az ölében forgatva megnézi. „Felpofoztam
valakit, mert nem hagyott békén.”
Elnevetjük magunk. Az öreg is röhög,
a szája habzik, tömött, fehér habfelhőket
fúj a szakállára, amilyenek eső előtt gyűlnek.
Hűvös pára érkezik a hegyről. „Ideje indulni”,
mondja Gábor, „megszomjaztam”.
Megnyalom a szám szélét. Csaba szeme
könnybe lábad, addig rázzuk, míg rálép ő is
a pedálra. Lejtőnek megyünk, csak úgy süvít
fülünkben a szél.

Takács Nándor (1983, Mór)

Magyar költő, szerkesztő, tanár. Verseskötetei: Kolónia (Napkút, 2014), Rádiócsend (Napkút, 2024).