Lukács Flóra verse

Alagi Mihály felvétele

GANÜMÉDESZ

A park száraz gyepén felvert, üres sátortábor.
Mandulafenyők felmeszelt törzsei
közé feszített függőágyban
Jonatán alszik hasán hangszerével,
üres tücsök-váz torha fán,
combját, karját aranysárga szőr borítja.

Egy pávát követsz a kálváriastációk kőfülkéi
és toszkán ciprusok közt cikázó ösvényen.
A kápolnába vezet, farktollai átsiklanak a küszöbön,
ahogy belépsz mellé, bokádhoz húzódik.

Lélegzed az olvadt viasz, az égő olaj,
a saját morzsalékukkal fedett, áttetsző tömjéndarabok,
az afrikai balzsamfára festett ikon illatát.
Aranyozott kereten széles, piros szalag
ex votokkal tele. Fémre nyomtatott
emberalakok, szemek, fülek, lábak
között egy madzagra felfűzött jegygyűrű pár.

Alig érzékeled a földkéregben felgyülemlett energia
felszabadulásakor keletkező lökéshullámokat,
a tektonikus rengéseket, a hipocentrumból
gömbhéjszerűen terjedő feszültségeket a kőzetlemezek között.

Megkapaszkodsz egy aleppói fenyő mélyen barázdált,
vékony, pikkelyes törzsébe, az átforrósodott kút fölé hajolsz,
vizét szürcsölöd tenyeredből, akárha törökteával hűtenéd magad,
vizet locsolsz nyakadra, arcodra, karodra, lábadra,
emlékezz a fürdőre, ahol feláldoztak.

Feltűrt reverendás, izmos páter rád köszön szamara hátáról,
olyan cserzett a bőre, mintha sosem aludt volna fedél alatt.
Leugrik a fanyeregből, vadászsólyom arcába omlik
samottszín haja, megigazítja fövegét, az állatot itatja.

A sziklafalat, amire árnyékod vetül acélháló szorítja,
egy kaktusz minaretként áll a szakadék peremén,
korrodálódott, biomorf bronzszobor,
sérült zátonyról származó, algazöld kőkorall.

Az égésnyomokkal, repedésekkel teli
kátrányszagú beton kanyarog talpad alatt,
körülötted szalagkorlátok, villanyvezetékek tekeregnek.

*

A kőívek hajlataiban mezüzéknek kivésett mélyedések,
felirattöredékek. Földszínű falak kvadrátkövein súrlódó testek
nyomai, kopások, hasadékok, ajtófélfákra vésett jelek,
nyitott kapukon felszögelt bronzkezek.
Megcsap a Café Grecoból áradó shisafüst és mósuszillat.

A peloponnészoszi bőrműves sovány, pusztai angyal
mézgafényben egy csupa végtag fiú elé térdel,
lábára csatol egy kecskebőr szandált.

Kopott pólóban, bokáján felhajtott farmerben áll
a kopott szekrény tükörajtajával szemközt, nyakából lógó,
hasához szorított géppel exponál.
A villanófény kereszttüzében beesett, barázdált kamaszarc.

Szőnyegárus nézi az üzlete kirakatából,
tenyerébe rejtett, tulipán formájú üvegpohárból
borostyánsárga fekete teát kortyol,
az első cseppekkel szelíd tűz
terjed el az erekben, a többiek
a szívbe és a fejbe nyomulnak,
a szem fényleni, ragyogni kezd,
körötte hajlékony vonalvezetésű, krómsárga,
mangánlila, indigókék anatóliai kárpitok.

A szűk ajtónyíláson keresztül kilép a testmeleg térből,
átverekedi magát a tömegen, eltűnik
a csipkefüggöny mögött sötétlő szoba mélyén,
ahol a ventilátor csontfehér lapátjai kavarják fel a port,
a doboztévé fénye egy félmeztelen férfi arcát világítja,
épphogy elszenderedett a meccset közvetítő kommentátor hangjára.
A törött, karcos képernyőn kiégett ledsorok sötét sávjai feketéllnek.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2024/11-es lapszámában

Lukács Flóra (1994, Miskolc)

Költő.