Lukács Flóra versei

Alagi Mihály felvétele

PERSONA UMBRA

Mindig csak e városba érsz,
mást nem találsz, ne is keresd.
A labirintus koncentrikus köreit rovod,
mint Ikarosz, sajátos rítusod szerint.
Haladsz a körívek mentén,
egy-egy negyed bejárása után
átlépsz a következőbe.
Ízekre tágul, pulzál, összezárul.
Bolyongsz Daidalosz házában,
a megfejthetetlen rejtvény terében,
ki nem látva a tanufalak közül.

Egy holdvilágképű kölyök fekszik
a sziromzuhogásban, a lépcsősor
kilencedik fokán keresztben.
Égfekete bőr, hasán anyajegyek csillagtérképe,
köldöke tejút, csupa végtag a teste.
Térdkalács, csípőcsont,
vállgödör és csigolyatüskék.
Borotvált feje a kőnek feszül.
Megindulsz felé az izzó ködtömegben,
átugrasz felette, menekülésre vagy kalibrálva.

*

A vendéglős előtted áll önmaga emlékműveként,
nyári ruhája sötét, akár a habitus,
teste gnomon, árnyéka hossza,
iránya mutatja az idő múlását.

Vágyaktól vizenyős, fekete szemei tükrök,
olyan ajtók, melyeken a halál járkál ki s be az életbe,
nyersen eszi az apró rákokat,
medúzacsápok ostorcsapásai a karján vöröslenek.
Megeresedett kézfeje hosszú,
csontos ujjakban végződik.

Végignyalja a pohár peremét,
az üveg rezonál, átfúj a szája felett,
talmi tárgyak szakralizálódnak
az érintés által, egy kortyot iszik,
módosítja sajátfrekvenciáját,
remegés fut fel a galvádig,
mint egy kicsi gyík, aztán vissza le,
az ember a maga angyalát látja, és soha másét.

Mit keresel itt, és meddig akarod keresni.
Kezedet tenyérrel felfelé a márványlapra teríti,
várod, hogy belevágja a kést,
a pengével karcolja, simogatja a bőrt,
ráborul, a nap egy pillanatra felragyog,
aztán megint éjszaka lesz.

*

Először volt a szél, aztán a föld,
aztán a ketrec, a rurális lények,
a sose-haladók, csupacsont vándorló
istenbohócok, akik már elveszítették
bábuikat, érdeklődésüket a Játék iránt,
és megbújnak olajfa-álarcok mögött,
nyelvedet nélküled beszélik,
tegnapok gőzei áradnak pórusaikból.

A halászok, akiknek viharok vannak mellkasukra tetoválva,
a bárány megpörkölődött, forgácsolt húsát harapják,
egy falat lepénykenyeret szakítva hozzá.
Ujjaikról nyalogatják a fűszeres zsírokat.

Óriási robajjal elbődül ültében
egy emberi vulkán, torkából felszakad,
amiről azt hinnéd, megrekedt a mélyben,
ott kristályosodott kőzetté,
az árad a Föld mélyének kitárt kapuján,
izzó, olvadt magmaként.

*

A nyár-álomtól kába kimérák megébrednek,
nézik ezt a gyönyörű kolosszust
szentjánosbogár-szemeikkel,
aki uralja maga körül a teret.

Lábad a falnak veted,
nincs hova tovább hátrálnod,
tekintetével földhöz szegez,
Szent György a sárkányt,
és le vagy győzve, győzelem ha van.
Innen hova, innen hova.

A belső mozgások nyomán repedések,
törések keletkeznek,
elmozdulnak a tektonikus lemezek
utat nyitva a felszínre áramló, forró folyamnak.
Hangja elönti az egész útvesztőt,
a visszhangzó, dübörgő piroklasztikus ár
egész a tengerig hatol.

 

GRECO

mi magunk remegő láng lettünk a széljárta térségek közepén

Eldobog előtted egy Krisztus-kentaur,
vörös a szeme, akár a csipke húsa,
olthatatlan lánggal ég, láza idegeidbe hatol.

Arca nyúlékony, ágaskodó tűznyelv.
Vöröslik a koponyacsont abroncsa,
akár az izzó acél, amit vízzel hűtenek.

Jégdarabot forgat a szájában, olvadékát nyeli.
Bőre rügypikkely enyvének mélysárgája,
méhszurok barnája, hullámzik a szélben,
menekül a vágyakat kasztráló nyugalom elöl.

Szorongástól csatakos, félregombolt ing takarta teste
sovány, akár egy szálgyertya, fogadalmi szobor,
a töröktemető megszenesedett, kátránnyal lekent kopjafái,
fejnehéz másnapos angyal, lótuszevő, akit a kelő nap galvanizál.

Cigarettaszippantások ritmizálják lélegzetvételét.
A pelyhes bajusz nyárkorom a fakórózsaszín száj fölött.
Torzóvá erodálja majd az emlékezet.

 

PRODROMOS

és biztos vagyok benne, hogy az odatévedők
a szúette gerendákból megérzik hivatásunk halhatatlanságát

A szalmakupolás szélmalom tövében
egy asszony énekel a betonpárkányon,
dohányföldek égtek már el ujjai közt,
férfi vagy asszony, mindegy.

Lélegzed levendulakölniének tiszta illatát,
érzed a szívverés tam-tamát,
átveszed a csontdobverők ritmusát,
karvalyszeme világít a fekete kalap alól,
lángol, mint az emlékezet nem hamvadó csipkebokra,

ujjain ezüstfoglalatos gyűrűk,
nyakában lógó medálok csörögnek,
szétvetett lábán saruval döngöli
az ütemet a földbe, amelyből vétetett.

Minden oldalról bekerítik, körülállják
idegenek, déloszi oroszlánok,
nem múlhat el, míg hangot ad,
torka legmélyéről tör fel a dal,
akár egy hosszú, indulatos káromkodás.

Mennyi erő küzd és mind a másé,
mennyi asszony van és mind a másé,
mennyi új kéj zsong és mind a másé,
mennyi szándék tör és mind a másé,
mennyi minden van, mennyi szép minden,
mennyi szent minden és mind a másé.

Zizzenésnyi csend, hosszú, kibírhatatlan szünet.

*

Benyomod a négyezer lópatkóból
kovácsolt fekete fényű vaskaput.
Ahol nincs idő, ott nem is lehet mérni.

A templompadokon a rétegzett karcok
pompeji falvéseteket, szaharai sziklarajzokat idéznek,
ahogy a figurák belekopnak a semmibe.

A só fátyolos párái tengervízzel vonják be
az ablakokat, opálos, filtráló membrán,
a beáradó fényben porszemcsék kavarognak.

Lecövekelsz, valamivel közelebb a teremtéshez,
mint szokás, de még így sem elég közel,
hátadon csíkban fut le a veríték.
A fülledt csend stimulálja érzékeidet.

A pusztába kiáltót figyeled, animális lényét,
az elsörényesedett fejet, olajos, sötét, keleti szemeket,
egységenként felfogod a növények fertőtlenítő levével
átmosott arc részleteit, az izomformákat őrző aszkétatestet,

a mellizom lebenyét, a kitüremkedő bordák árkádja alatt
a has puha bőrét, fölövezett derekát.
Fényes fekete bogarak tetoválják
egész testükkel a belsejébe hatolva.

Befúrások kerek kapui pettyezik a képet,
rágványmenetek keresztezik egymást,
mintha vékony, korommal átitatott
fonal húzódna a bőr alatt,
nyomtatott áramkörök rajzolata,
bronzkori város térképe, az elsüllyedt Atlantiszé.

A gyanták között a pigmentek irizálnak,
a halkan megroppanó tábla
tetejétől az aljáig reped,
furatliszt borítja a padló bóluszvörös mozaikját.

Apró, fonott vesszőkosárban cetlirombuszok,
kígyóírás, sírkamrák geometrikus vázáiról ismerős,
sebesen felkapart jelek, kibetűzhetetlen üvöltések.
Egy üres fecnit a fogadalmi gyertya lángjához érintesz,
épphogy tüzet fog, elhamvad ujjaid között.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/7-8-as lapszámában

 

Lukács Flóra (1994, Miskolc)

Költő. Első kötete: Egy sanghaji hotel teraszán (versek, FISZ, 2021).