Salánki Zsófia kisprózája
liaye/lomography felvétele
Kakas Budán
Meg kellett várnia, amíg teljesen kienged, úgy sokkal biztonságosabb szétbontani. Átkozta magát, amiért egyben fagyasztotta le. Korábban kellett volna ízekre szedni. Akkor nem jutott eszébe, csak örült. Arra sem gondolt, hogy lehet, ez az utolsó kakas, amit nagymama felküld az anyjával Pestre. Ha húsdarabolás közben elvágja a kezét, biztos, hogy tetanuszt fog kapni. Ezt semmiképp nem akarta.
A fagyott madár nagyot koppant, ahogy Sári beledobta a zománcos tálba. Imádta a kakaspörköltet, a ballagására is ez volt a kívánsága. Se étterem, se hidegtál, csak pörkölt bográcsban. Nagymama vágta és bontotta; ő volt az ünnepelt, így neki kivételesen nem kellett segítenie. Akkor szívesen kimaradt a munkából, de most nehezen bírta ezt a tétlenséget, úgyhogy döntött. Amíg kienged a kakas, dagaszt egy lekváros buktát. Olyat, amilyet otthon szoktak. Lekvár volt bőven. Majd beviszi az irodába. A fagyasztóba is tehet belőle. Arra is kerül majd egy felirat.
A nagyanyja már hetek óta nincs magánál. Fekszik a kórházban. Rák. Egészen addig soha nem látta aludni, de ez nem jutott Sári eszébe, amikor két napja az ágyánál állt. Voltatok piacon? Napok óta nem nyitotta ki a szemét, de tudta, hogy vasárnap van. Szentesen csak csütörtökön és vasárnap nyit ki a piac. A választ már nem is hallotta, újra elaludt. Sári anyja megígérte, hogy hívja, ha valami változik. Menjen vissza Pestre, kár ottmaradni. Ilyenkor télen sokat alszanak a tyúkok, villant be a gondolat. Ahogy sötétedik, behúzódnak az ólba, összebújnak, de a sötétben nem látni őket. Csak rájuk csukják az ajtót. Tudta, hogy ha egy tyúkot napközben aludni lát, akkor azzal valami nagy baj van.
Nagymama egyszer mesélte, hogy régen, amikor télen elpusztult egy tyúk, félretették, és csak tavasszal ásták el. A föld olyan fagyos volt, hogy nem tudták belevágni az ásót, ezért a tyúk sem indult oszlásnak. Hibernáció tavaszig. A beteg tyúkot nem lehet megenni. Attól kezdve mindig megkérdezte, amikor a nagyanyja tyúkot vágott, hogy ugye az nem volt beteg. Azóta télen is el lehet ásni őket; a föld már nem fagy annyira keményre. Kinézett az ablakon. A Vérhalom térhez közeli kertekben zöldellt a fű. December közepén.
Szeretett mindenre felkészülni. Ezért lapult a kamrában az összes szükséges hozzávaló a buktához és a kakaspörkölthöz is. Pedig napok óta nem volt piacon. Milyen megkönnyebbülés olyan városban élni, ahol mindennap van piac, gondolta. Tele kamrával sok bajt meg lehet előzni. Nagymamánál is zsúfolásig volt az a hatalmas helyiség; aranylottak a barackbefőttek. Csak a padlásfeljárónak nem ment a közelébe. Magasba vezető sötétség. Még a dédanyja súgta meg neki, hogy régen annyira ellepték a padlást az egerek, hogy pallót tettek az egyik lépcsőfokra, alá pedig egy vödröt félig megtöltve vízzel. Reggelre a víz eltűnt, a vödör viszont színültig telt egérrel. Megfulladtak. Azóta is rettegett az édeskés egérszagtól.
Óvodás volt, amikor először látta a szájjal-lábbal festők naptárát. Megdöbbent, hogy vannak olyan emberek, akiknek valamiért nincs kezük, vagy nem tudják használni. Kérdezte a nagyanyját, hogy lehet ez. Lehet, hogy úgy születtek, talán valami beleset történt, például levágta egy gép egy gyárban, mondta. Megrettent. Ettől kezdve kitartóan gyakorolt, hogy minél ügyesebben tudjon fogni a lábával is, hátha egyszer történik valami. Az udvaron így szedte fel a vadgesztenyét, és így próbált krumplit válogatni; már a gyomlálás is egészen jól ment. Nagymama nem szólt rá, sőt újabb feladatokat adott neki.
A bukta már rég megsült, mire a kakas kiengedett. Finom volt, de nem annyira finom. Sári pont olyat akart sütni, amilyet a nagyanyja szokott. Bádogtepsi nélkül csinálta meg, de remélte, nem ezen múlik. Késő este kezdte szétbontani a kakast. Egy pillanatra megállt, a sütő órája már ágyidőt mutatott, ennek ellenére ébernek érezte magát.
A fejet is beledobta a lábasba. Tudta, hogy nem eszi meg, de bele kell, hogy főjön az íze. Nagymama megenné a taraját, a macska meg csak nyalná a száját. Budán még egy kóbormacska sincs, akinek odaadhatná. Nyeszetelte a bőrt, roppantak a porcok, ahogy leválasztotta a csontokat. Nehéz, de rutinmunka. Amin nem kell gondolkodni, az kikapcsolja az ütvefúróként dolgozó agyat. Már majdnem kész volt, a fazék kezdett megtelni. Érezni akarta a paprikás szaft illatát, és próbált nem visszaemlékezni a sparheltre. Az csinál igazi otthonillatot. A kezét akkor vágta el, amikor megcsörrent a telefon. Konyharuháért nyúlt, hogy a hús ne legyen véres, nem mehet pocsékba. A telefonért is szaladni kellett. Nem tudta, van-e még ideje megkérdezni a nagymamáját, hogy vajon beteg volt-e az a madár.
Salánki Zsófia (1991, Szentes)