Egy kiégett ló egzisztenciális kálváriája

A Bojack Horseman című animációs filmsorozatról

Beszippant, agyonrág, a szobád sarkába köp, rágyújt és a képedbe fújja a füstöt. Igen, egy animációs sorozat teszi mindezt – bár ha valaki látta a legjobb Futurama- és South Park-részeket, ez a tény maga talán még nem olyan meglepő.

De az alaposság, az a nyomasztó bőr-alá-bújás és katarzis, amivel mindezt teszi, na, az semmi máshoz nem hasonlítható. Nekem legalábbis eddig nem sikerült semmi máshoz hasonlítanom. Talán olyan lehet, mint egy tökéletesen irányzott ököl a gyomrodba, amit viszont valami megmagyarázhatatlan oknál fogva annyira élvezel, hogy már az utolsó fogadat is kiköpted, de újra kérsz. Ilyen a Bojack Horseman.

A Netflixnek hála ezt a sorozatot nézheted úgy, ahogy arra elrendeltetett: egy évadot egy ültőben. Nem kell hét napot várni az új részekre, évente egy napot kap a premierre az adott évad, és akkor egyszerre kerül fel az internetre tizenkét rész. És talán, talán, az első évad közben még meg tudsz állni, lemenni kajálni, még telefonálni is tudsz egyet, de a második évad közben sokszor lélegezni sem lesz időd. Vagyis inkább kedved. Motivációd.

Szóval minek nézzünk meg valamit, ami olyan mélyen fog berántani magával az agyunk legsötétebb és legszűkebb zugába, hogy mozdulni alig fogunk tudni? Valami hasonló járt a fejemben, miután tavaly nyáron végre elolvastam az Üvegburát. Persze talán ha tudnánk erre válaszolni, akkor már nem is volna értelme feltenni a kérdést. A sorozat szellemiségét körbelengik a miértek, a visszafordíthatatlan hibák, kihagyott helyzetek súlya és az ezt leplező arrogancia, amelynek függönye mögül viszont nagyon is gyakran pisszeg majd ránk valaki, hogy el ne felejtsük, mit takar. Mindeközben pedig nevetni is lesz alkalmunk – még ha sokszor kedvünk ellenére is.

A produkció mögött álló alkotók nagy részének ez az egyetlen komolyabb projektje, de ez nem látszik meg az eredményen. A sorozat fő írója, a 31 éves Raphael Bob-Waksberg biztos kézzel fabrikálja az eseményeket. Az egyszerű vonalakkal, két dimenzióban rajzolt karakterek, legyenek azok beszélő lovak, beszélő macskák, beszélő lemurok vagy éppen beszélő emberek, teljes természetességgel illeszkednek a képernyőre – néhány utaláson kívül úgy tűnik, mintha senkinek fel sem tűnne, hogy ugyanolyan szerepköröket töltenek be emberek és állatok. Egy apró trükköt alkalmaztak a rajzolók az illúzió mélyítéséhez, árulta el Lisa Hanawalt, a show designere egy interjúban, mégpedig azt, hogy az állatoknak itt nincsen farkuk – és természetesen két lábon járó, emberi méretekhez igazodó lényeg. Persze, a pingvinek kicsit kisebbek, a madár-paparazzik pedig tudnak repülni, de ez valamiért mégsem üt el a dolgok rendjétől. A hangjukat nekik kölcsönző színészek között viszont jócskán akadnak ismertebb nevek. Bojack karakteres szinkronhangja, Will Arnet sokaknak ismerős lehet, akik nézték a nagysikerű, de rövid életű Arrested Development című sorozatot, az ingyenélő lakótársat, Toddot szinkronizáló Aaron Paul pedig a Breaking Bad fiatal drogdílereként lett híres.

A történet kezdetén találkozhatunk Bojackkel, aki az elmúlt tizennyolc évben (amióta megszüntették a Horsin Around című, közönség-kedvenc sorozatát) tulajdonképpen semmit sem csinált. Karrierjét revitalizálandó, meg szeretné írni a memoárjait. Ez viszont nem megy olyan egyszerűen, így kénytelen-kelletlen beleegyezik, hogy kiadója kirendeljen mellé egy szellemírót. Az első néhány rész elég szakadozottan szippant magába, mintha kihúznánk a dugót a mosdóból, de valami az útját állná. Meg kell nézni négy-öt részt, hogy meginduljon az örvény, akkor viszont úgy magával sodor, hogy az első évad végére csak bámulunk magunk elé. A karakter életéről, akiben elsőre csak egy öntelt, másokkal egyáltalán nem törődő színészt látunk, lassacskán olyan apróságok derülnek ki, hogy kénytelenek vagyunk belátni, semmi sem olyan egyszerű, mint ahogy elsőre tűnik. A lónak négy lába van, stb. Stb.

És akkor jön a második évad. Sóhaj. A rengeteg rossz döntés után Bojack vesz egy 180 fokos fordulatot, amit természetesen akkora lendülettel képes csak megtenni, hogy a végére 360 fokos lesz belőle. A kivénhedt ló jobb ember akar lenni, jobb ló, néha már-már úgy tűnik, empátiát növesztett. Találkozik egy bagollyal, aki kómában töltötte az elmúlt jó pár évet, így fogalma sincs róla, ki Bojack, ez pedig a tiszta lappal kezdés lehetségességének illúziójába ringatja a színészt – persze nem hosszú időre. A karakterek egyre valósabbakká válnak, a mindig vidám kutya, Mr. Peanutbutter felfedi személyiségének harmadik dimenzióját – tulajdonképpen az összes kétdimenziósnak tűnő karakter növeszt egy harmadikat, és akiknek már eddig is volt, egy negyediket is. A karrierista macska, Princess Carolyn is átmegy valamiféle kapuzárási pánikon, a sorozat továbbá megmutatja nekünk, ebben a világban kétféle tyúk van: barát és étel. A gyomorforgatóan vicces, komoly morális problémákat felvető sorozattól részeken átívelő személyiségfejlődés mellett külön-külön is lebilincselő történeteket kapunk, és a végére nagyon is tisztában vagyunk vele, hogy az ember a legveszedelmesebb állat, és bármennyire is kap mindegyik antropomorf karakter valamely tipikus karakterisztikát, mégsem érezzük hiteltelennek, hogy emberként nézzünk rájuk. Sőt, a végére talán mégis inkább az emberekre lesz nehéz.

Nagy Hajnal Csilla