Triebl Zsuzsanna prózája

Kerosin felvétele

der Baum {Pl. die Bäume}

Hálóingben lépek ki az ajtón. Rám akarsz adni egy kabátot, de nem engedem. Félsz, ha meghűlök, anyád téged vesz majd elő. Vakít a fény. Egyik kezemmel a szemeimet ellenzem, a másikkal beléd kapaszkodom. Totyogunk a kertben. A te kezed fehér és sima, az enyém rózsaszín, csupa ér. Meglátom magam anyád autójának ablakában. Kicsi vagyok, görnyedt, de a hálóingem hófehér.

Óvatosan átlépek a szegély felett, a platán felé megyünk. Október van, zörög a papucsom alatt a száraz levél. A nagybátyám, Karcsi ültette legénykorában, mondom, de nem öntözhette, nem láthatta megnőni. Sváb nőt vett el, a háború után kitelepítették őket. Már halottak, harminc éve azok. Ki gondolta volna, hogy eddig elélünk? A nyolcvanas években voltunk kint Bajorországban. Ott is nőtt egy nagy fa a ház előtt, de az fenyő volt. Fenséges, csak rideg. Egy platán, azért az más. Maga az élet, mondom, és lassan lehajolok egy sárga levélért.

Karcsi feleségének tetszett a fenyő. Azt mesélték, mikor hazafelé hajtotta a teheneket, mindig megállt alatta, hogy érezze a gyanta illatát. Utánozom is, ahogy csinálta, felfelé nézek és szimatolok. Micsoda egy bolond nő volt. Karcsi mindig érdeklődött, milyen magasra nőtt a platánja. Amikor elmentek, nem volt odakint semmijük, küldtünk nekik csomagban szárított rántást és préselt platánlevelet. A felesége felengedte forró vízzel a rántást, ő pedig a tenyerére illesztette a levelet. Amikor a fa a házunk fölé nőtt, anyám nem méregette tovább. Nagy és kész. A kezembe nyomta a levélpapírt, rajzoljam le Karcsinak. Aztán apámnak lett fényképezőgépe. A vasárnapi mise után odaálltunk a húgommal dzsörzéruhában a törzs két oldalára, ezt küldtük el nekik.

Azt a rózsaszín, zsebes ruhát még anyád is hordta, világéletében olyan sovány volt, mint én. Volt itt egy asztal is, nyáron hoztuk ki, ott tanult anyád a pótvizsgájára. Németből bukott meg. Magolta hangosan az igéket és az igeidőket, wandern {wanderte; ist gewandert}. Aztán kitalálta a nagyapád, hogy írjon levelet Karcsiéknak. Amikor kiderült, hogy egyiket sem adtuk fel, csúnyán kiabált velünk. Világgá akart menni. Nagyapád kinyitotta a kaput és mutatta neki, arra menjen, arra van az NSZK. Nyár végéig nem beszéltek egymással.

Később Karcsiék is küldtek nekünk pakkot. Anyád első magassarkúja egy jutatalpú szandál lett volna, sárga pántokkal, de azt kivették a csomagból a vámon. Viszont a zsebes farmernadrágot, amit Karcsi foltosan adott postára, megkaptuk. Boldogan lengedezett a szárítókötélen, ami a platán legalsó ága és a veranda között feszült. Széles taglejtéssel mutogatom, merre szálltak a mosott ruhák a szélben, de téged csak az érdekel, hogy fogd a kezem, nehogy elessek. Összekulcsolt ujjainkat felemelem az orromhoz – vaníliaillatunk van. Régen illatos szappant is Karcsiéktól kaptunk, egy kis falat Fa szappan még most is ott lehet a varródobozomban. Azzal másoltam szabásmintákat a szövetre.

Nemcsak mi voltunk odakint, Karcsiék is jöttek hazalátogatni. Mennyi ház, mondta, és vakargatta a tarkóját. Aszfaltos utca. Tiszta Deutschland. A régi iskola épülete eltűnt, a városháza áll a helyén azóta is. Megcsókoltak mindannyiunkat, Karcsi felkapta anyádat, aki üvöltött, mert akkor találkozott vele először, és félt. Aztán bejöttünk a kapun a fához. Ez csak ekkora, nézett fel rá. Három felől mondtuk neki, milyen szép szál lett belőle, de ő csak nézte. Sokkal magasabbnak képzelte.

Érdekes, hogy a nővéred kint él külföldön, pont Grazban. Ne szakíts félbe. Nagyon jól tudom, hogy Graz nem Németországban van. Lili olyan szépen beszél németül, a nyelvkészségét biztos apádtól örökölte. A makacsságát meg az anyádtól. Az is olyan volt, hogyha valamit a fejébe vett, nem tágított mellőle. Alig bírtam rábeszélni, hogy a válás után ideköltözzetek, hozzám. Bécsbe akart menni, egy gyárban szereztek neki állást.

Hát, a Lili gyerekei már nem itt fognak felnőni.

Milyen furcsa, régen elhurcolni kellett innen az embereket, most meg szélnek eresztjük egymást. Mama, ne kezdd újra. Újrakezdeni… Abba sem hagytam. Emlékszem, mennyire szeretett a húgom az udvaron olvasni. Ott ült le a hokedlivel, ahová mi a nagyapáddal az asztalt tettük, nektek meg a csíkos plédet. Kiterítettük az árnyékba, te még alig másztál, Lili már fel-alá szaladgált a kertben, megkergette a szomszéd macskáját. A fa törzsének támaszkodva álltál fel először, akármit is mond anyátok. Lila kezeslábasban voltál, lomha, szeptemberi nap sütött át a lombokon. A karimás kalapkád hátracsúszott a tarkódra, és a törzsre támaszkodva feltérdeltél.

A sárga levelek ragyognak az őszi fényben. Ennek a fának tartása van. Nem lógatja az ágait, mint a fenyő és a fűz. Büszkén viseli még azt is, hogy a fagy megfosztja a leveleitől. Először anyátok akarta itt hagyni, most Lili és talán még te is… Nem látjátok, milyen szép? Miért nem látjátok?

De látom, mama, nagyon szép. Terelnél befelé, be a meleg szobába, ahol szobavécé van a régi varrógépasztal helyén, és örökké állott, nyári meleg. Az ablakomból nem látszik egy ág sem, csak az árnyék, amit az utca aszfaltjára vet. Kirántom a kezem a kezedből. Látom az arcodon, már megbántad, hogy kijöttünk.

Óvatosabban, könyörögsz, göröngyös a talaj a gyökerektől. Nem éri meg a combnyaktörést. Hagyjál már, mondom, olyan régen voltam utoljára a szabadban. Nem akarsz odaengedni a fához, mégis közelebb lépek. Kicsit szédülök, ahogy ráteszem a tenyerem a hűvös kéregre. Nekidőlök, megölelem. Épp nem érem át a karjaimmal a törzsét. Már Karcsi sem csodálkozhatna rajta, hogy ez csak ennyi. Ilyen vékony, ilyen alacsony. Most nagy és terebélyes. Vagy csak én lettem egészen kicsi.

Triebl Zsuzsanna (Budapest, 1997)

Fogorvos, Budapesten él. Szövegei többek között a Literán, a SZIFONline-on, a kolozsvári Helikonban és a Forrás folyóiratban jelentek meg. Jelenleg első regényén dolgozik.