Szánthó Erika Emma regényrészlete

Julija Svetlova felvétele

 

Már meg is ijedtem

 

Szerelmes levél lesz. Gyurinak, a pedofilnak, aki a férjem volt. Szerelmes levél, mert én írom. Harmincnyolc évig éltünk együtt. A nevem Tutu. A férjem becézett így.

Süss nekem csörögefánkot, Tutuka, és süss a környékbeli gyerekeknek is. Házi szilvalekvárral, porcukorral. Gyuri jó ember volt, szétosztotta.

Négy hónapja elaludt, és nem ébredt fel. Reggel hatkor felkeltem, ránéztem, és hallottam, hogy nem horkolt a férjem. Meghaltál, te mamlasz? Pedig tudtam. Nem válaszolt. Fogalmam sincs, mire gondolt utoljára, melyik meztelen kisfiúra vagy kislányra, de valami vigyorgásféle volt az arcán, ami még ijesztőbbé tette.

Ráütöttem egyet, nem erősen, csak kicsit mellbe vágtam, mert ezt tartottam helyesnek. Vigyorgott tovább. Olajszagú mócsingnak neveztem, géndefektes fosládának, és közben bámultam, hátha megijed.

Harmincnyolc évvel ezelőtt a legszelídebb képű fiút választottam, vagy inkább ő engem. Most képzeljék el, hogy hirtelen húszéves vagyok, egy piros Ladából épp rám fütyülnek, vékony vagyok, szinte sovány, negyvenkilenc kiló.

A hajam barna, rövid és dauerolt, mint egy göndörhajú hatéves kislánynak. A kedvenc türkiz poliészter ruhámat viselem, sárga virágdíszítéssel, arany gombokkal, a melleim aprók, hegyesek, de ebből nem látszik semmi, mert téli kabát van rajtam, a számon fekete rúzs, fontos alternatív művészeti eseményre sietek.

A Nagymező utcában a zebránál állok, Gyuri is. Felfigyelek rá, szürke hosszú télikabát van rajta, a körmei feketére festve.

És akkor vissza a piros Ladához. Három fiatal srác ül benne, letekerik az ablakot, fütyülnek nekem, mire Gyuri hirtelen lép egyet, és megragadja a kezemet. Ez a megmarkolás olyan, mint egy csöndes kis kert látszata, ami csak a mienk, nyugodalmas pillanat, olyan, mintha már ismernénk egymást.

Ez az egyik történet, amit mindig cifrázok. Van, hogy úgy mesélem, Gyuri odakiabál a fiúknak, hogy a szájbatekert kurva anyátokkal szórakozzatok. Van, hogy a csöndes kis kertet szaporítom, például énekesmadarakkal.

A Xertox csoport Téli szállás című alkotását mentünk megnézni az Ernst Múzeumban. A Stúdió ’88 ház environmentjében gúla alakú sátorban kiállítási tárgyként egy zsáknyi élő veréb is helyet kapott. Az Állatkertben, ahol vették őket, ragadozóeleségek voltak, írta később Tandori Dezső. Van különbség? Ezt én kérdezem. Tandori tépte fel a hálót, persze nem akkor, amikor mi ott jártunk, de ezzel is cifrázhatnám a történetet. Tandori éppen Pipi néni nevű vak madarát gyászolta, feltépte a hálót, pár madár kirepült a kiállítási térbe, a többi bent maradt a sátorban, a szabadba nem lehetett visszaengedni őket, mert „olyan rohadt hidegek voltak, hogy megfáztak volna”.

Mindenesetre azt mindig elmondom, hogy csodálatosan szabad és jókedvű lettem, amikor Gyuri megfogta a kezemet. Pici nirvána. Mint most is, hogy végre meghalt. Azóta káromkodok. Előtte soha. Onnan tudtam, hogy halott, hogy szinte egyből harsogtam a csúnya szavakat. Gyerekkoromban egyetlen csúnya szót sem hallottam a szüleimtől.

Tizenegy évvel ezelőtt tudtam meg Gyuri dolgait. Fél tízkor dörömböltek az ajtón. Rendőrség. Illedelmesek voltak, Gyurival is, csak elvitték a gépét. Nem mondták meg, miért. Gyuri ideges melankóliával állt az ajtóban. És integetett. Szia, gépem. Szia, vírusos gépem. A vírus meztelen kisfiúkat és kislányokat varázsolt a gépemre. Alávaló dolog, hogy mentegetőzöm, mondta. Még alávalóbb, ha a szemüknek hisznek. És ennek sosem lesz vége, egyik alávaló dolog következik a másik után. A férjem izzadt, de szelíd volt, szinte szép, ahogy beszélt.

Utána sem pofozták, szidták. Még a bíró sem. Felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Pedig egy ki-bebaszott gennyszopó.

Megszerkesztettem a gyászjelentést. Hat évvel ezelőtti fotót választottam. Gyuri babakék rövidujjú ingben, előtte egy pohár sör. Fekete-fehérben szinte semmi nem látszik ebből, a nyomtatás sem sikerült, Gyuri szemét elhúzta a nyomtató. Nem örült volna neki. Rasszista volt. A gyászjelentésen az állt, hogy Gyuri tragikus hirtelenséggel elhunyt, hogy pedofil volt és fingszagú.

A házban, a körfolyóson a szomszédok úgy néztek rám, hogy egyszer a Nagycsarnokból hazaérve pánikrohamot kaptam. Tudtam, hogy tökéletesen igazuk van, ezért vert olyan vészjóslóan a szívem, és úgy képzeltem, mintha érezném megmozdulni lelkemben a lárvákat, amit a szomszédok piszkáltak oda. Akarás az egész élet.

Tíz napig bírtam, hogy úgy bánjanak velem, mint egy húsléggyel, utána kiírtam a homlokomra, hogy nem tudtam róla, egész pontosan azt írtam: NEM TUDTAM!

Innentől performansz voltam, a homlokomra néztek, a homlokomról a korlátra, vagy a földre, attól függ, ki hol látott meg.

A háztömbön kívül páran megállítottak, általában azok, akik tacskót sétáltattak és babakocsit toltak, hogy mit nem tudtam. És én elmondtam nekik.

Nem tudtam, hogy pedofil a férjem. Hogy gyerekpornót néz a számítógépen, hogy a rasszista férjem a kis Józsit, a cigánygyereket fogdosta, mert azt gondolta, egy cigánynak senki sem hisz majd. Igaza volt, nem is hittek. Mondtam nekik, hogy a gennyszopó faszváladék férjemet soha senki nem verte meg emiatt. Hogy vigyorogva halt meg. Ami azt is jelentheti, hogy nincs pokol.

A fentiekből az következne, hogy egy kicsit megbolondultam. De ez nem igaz. Éppen, hogy túl sokáig hallgattam. Az emberek érezhetően zavarban voltak körülöttem. Én pedig nem tudtam bizonyítani semmit. Rendezzek egy bulit, hogy megnézhessék Gyuri gépét? Újra tele van meztelen kisfiúkkal. Tizenegy éve tartó vírus a gépén.

A közgyűlésen szót kértem, láttam, hogy vonakodva bólint a kopaszodó, jámborképű közös képviselő.

Ez egy levél lesz Gyurinak és magamnak, mondtam. És belekezdtem.

 

Drága Gyuri!

 

Reggelente olyan izgatottan pattantál fel, mintha mindjárt valami hatalmas fordulat következne be az életedbe. A gépedhez ültél.

Ha téged egyszer elkezdett érdekelni valami, akkor te a fejed búbjáig belemásztál. Különben egész életeden át bántad volna, hogy nem tapasztalod meg. Meg voltál róla győződve, hogy voltaképpen nem is kell neked ez az egész, mégis megetted a sajtos csuszát, kiittad a tejszínes shake-et, és belebámultál a hóesésbe, valami olyanba, ami után imádkozni kell. Megnézted egyszer, és a Föld forgott tovább. Megnézted még egyszer, a Föld tovább forgott.

Rébuszokban beszélek. Tele a kutya bolhával. Te zsugorított faszú fingfelhő!  

Konkrét dolgokat nem tudtam, de meztelenül járkáltam előtted, a legfesztelenebb pózokat vettem fel, és vártam. Valahogy így mondtad: ne alázd meg magad, Tutuka. Magamra zártam a fürdőszobaajtót, és sírtam. Most hadarva ordítanám, hogy pisiszagú leprafészek vagy!

Te voltál a bátrabb. Én voltam az, aki meghátrál a valóság elől. Erre ment el a fiatalságom? Odaadtam huszonhét évemet egy fasztölcsérnek? Most már harmincnyolc. Bárcsak tele lett volna a hajam tollpihével, bárcsak ne kapnék ki most a hazugságaimért.

Megalázva gondolok vissza a közös életünkre. Ebben a kapcsolatban egyedül én voltam az, aki meghátrált a valóság elől. Valahol tudnom kellett, és én mégis tovább játszottam az életemet, mert nem akartam újra kezdeni. Könnyebb volt. Mennyi szeretetet éreztem. Önbecsülésem nem volt. Mennyi szeretetet érzek még most is. Mert félek.

Ötvennyolc éves vagyok. Nyolcvanhét kiló, csüngőcsöcsű. A testem tele szemölccsel. Répavörös a hajam. Nem direkt, csak így sikerült Szidóniának befestenie. Öregesen rövid. Két fogam lukas, hármat pótolni kellene. Gyerekem nincsen.

Tizenegy évig hazudtam magamnak. A múlt héten, hogy kevesebbet kelljen beszélnem a közös képviselővel, piros rúzst kentem a fogamra. Szegény azt bámulta végig, három mondat után elköszönt. Kedves András, ezért ezúton is elnézést kérek. Háromszázötvenhétezer forint közös költséggel tartozom. Bocsánat.

Szóval most úgy döntöttem, elkezdek utazni, felfedezem a világot. Elmegyek mondjuk Szegedre. Megnézem a Szegedi Dómot. Barangolok. Az életet olyannak kell elfogadni, amilyen, nem pedig olyannak, amilyennek mi képzeljük. És én most elfogadom, hogy kalandor vagyok. Eszem egy halászlevet.

Köszönöm Gyuri, hogy meghaltál, ezért is szeretlek.

Sok puszi neked és magamnak:

 

Tutuka

 

 

Szánthó Erika Emma (1985, Budapest)

 

Dr. Szegő Tamás-díjas újságíró. A kisebbségek életét bemutató irodalmi riportjait az Élet és Irodalom, prózáit az Élet és Irodalom, valamint a Pannon Tükör közölte.