Csanda Gábor kritikája Lukáš Cabala Emlékszel majd Trencsénre? című kötetéről
FÁJDALMASAN SZÉP MESÉS VILÁG
Kezdem az elején a legfontosabbal, nehogy a végén elfelejtsem említeni: Lukáš Cabala regénye (az eredeti és Böszörményi Péter fordítása) igen jó olvasmány: az Emlékszel majd Trencsénre? című könyvről van szó, így, kérdőjellel a végén. S egy apró adalék a fordítás erejéhez: az eredeti cím (Spomenieš si na Trenčín?) önmagában nyelvileg nem tartalmazza a jövő időt, s persze a magyarban is szokványosabbnak hatnának az efféle szintagmák: „emlékszel Trencsénre” vagy „emlékszel még Trencsénre”, esetleg így: „Eszedbe jut-e Trencsén”, de ezek logikailag és nyelvtanilag is jelen idejűek, márpedig az Emlékszel majd Trencsénre? cím egy jövőbe helyezett múltat feltételez. S ez nagyon jól van így. Nem mintha a Cabala-mű fantasy volna, s ellentétben szlovák recepciójával, mágikus realizmusnak sem mondanám.
A nem túl terjedelmes (144 oldalas) magyar könyvtárgy külön érdeme, hogy megtartotta az eredetinek az illusztrációit is (Juraj Toman). Ezek a festmények a szöveghez hasonlóan kellően realisták és rejtélyesek, tehát ilyen értelemben akár mágikusak is, annyira legalább, mint mondjuk Edward Hopper vásznai. Van bennük ugyanis valami, ami elengedhetetlen a realizmushoz és a feszültséghez: kellő, megfelelően megvilágított sötétség, vagy fordítva: árnyalt, árnyékolt világosság. Már a mű felütése is több mint jelzésértékű, szinte emblematikus: „A széles folyó éjszakai felszínén szánkáznak a város fényei…” (11.)
Az intonáció, a beszédmód visszafogott, s bár a regény nem kevesebb, mint harmincnyolc epizódból áll, ezek többsége önálló mozaik, saját, általában lekerekített történettel. A történet is erősen redukált, ezzel szemben az elbeszélése felpörgetetten cselekményes, alighanem célszerűbb volna cselekmények hálózatáról beszélni. Cselekményessége mellett az elbeszélés módja filmszerűen részletező – ehhez is idézek: „Otthon kinyitotta kulcsával a kaput, fellépdelt az ajtóhoz vezető néhány lépcsőfokon, ott is kinyitotta a zárat, belépett, majd még egyszer visszanézett.” (26.) Azt kell gondolnom, hogy Cabala ezzel az epikai eljárással a teljességében akarja megragadni szülővárosát, a címében is jelölt, de történelmében sem steril várost, Trencsént. Nem jól mondom, nem azt kell gondolnom, a Lét és idő Heideggere jutott eszembe, aki szerint „az időbeliség végessége a jelenvalólét történetiségének rejtett alapja” (74. §), és Cabala mintha épp abban volna érdekelt, hogy ennek a tételnek az egzisztencialista igazát úgy tartsa meg, hogy benne a halált mint a végesség sarokpontját a szépirodalom eszközeivel kibillentse, elbizonytalanítsa, elhomályosítsa, leplezze. Konkrét példát említve: a regénynek az az epizódja, amely a város zsidóságának elhurcolását is felvillantja (két mondatban!), az árjásítást, a bevagonírozást és a koncentrációs tábort, a következő kérdő mondattal zárul: „Véget érhet-e egy ilyen dolog valamikor, ha csak egyszer is megtörtént?” (23.) Innen nézve talán még érthetőbb a regény címében szereplő kérdőjel, valamint a jövő idejűnek kitett emlékezés megragadása.
Trencsén teljessége, már úgy értve, ha ez volt a szerző célja, olvasatomban igen, a regényben sokféle módon artikulálódik: ezek egyike a helyrajz és a cselekményszál diszharmonikus viszonya: nem feltétlen ott pereg az esemény, ahol a szereplők épp vannak, mozognak, megszólalnak. A másik az idő: ugyanabban az időpontban ugyanannak a Trencsénnek két különböző városrészében más más a napszaka, az időjárása, de még az évszak sem egyezik, s ekként nem meglepő a történeti egyidejűsége sem. Ehhez társulnak azok a cselekményszálak, melyek a reálist a szürreálissal vegyítik: a betonterasz, mely a rajta állókkal együtt leszakad, nem lefelé, a gravitációtól (más szóval: a földhözragadtság realizmusától) elvárhatóan válik el a háztól, hanem felszáll, a rajta állók haja és ruhája leng a szélben, az utcáról felpillantó járókelők pedig látják, amint ez a különös repülő objektum, néhány fővel a fedélzetén, eltakarja a holdat. Egyébként a tárcaíró szereplő, aki az emberzajtól lüktető Trencsénről a távoli idegen, neki viszont a hazai sajtóba a helyről és a helyiekről ír kis színeseket, a tömegközlekedési eszközön hallottakról referálva egy elkapott telefonbeszélgetést idéz, mely azért szakad meg, mert a szerelvényben telefonáló személy hirtelen leszáll, mégpedig ezekkel a szavakkal: „– Majd hívlak, most repülök!”
S mivel a szereplők olvasók is (egy antikvárius, mellesleg a mágikus realizmus szerelmese, az alkalmazottja, egy idegenből érkezett alkalmi látogató, akinek valaha ebben a városban éltek a felmenői, s egy festő), nem könnyű az általuk valóban megéltek és az általuk olvasottak közti cselekményeket szétszálazni. Ebből az elrajzolt ábrázolásmódból aztán mindenféle mókás és derűs jelenetek származnak, s miközben az olvasó humorérzéke kielégül, valahol a háttérben, ezeknek a vicces dolgoknak a hátterében azért benne motoszkál a nyugtalanság, mert a sejtjeiben érzi (továbbra is az olvasó), hogy ezek az akrobatikus bohócságok valójában metafizikus vigaszok: halálgyakorlatok1 a heideggeri végesség elodázásához. Idéztem a holokausztszálat záró narrátori kérdőmondatot, melyben az egyszer megtörténtet profán mód „dolog”-nak nevezi, de említhető példa vicces „dolgokra” is, melyek szintén addig dolgok, míg kellően el tudjuk őket magunktól, a személyünktől és életünktől vonatkoztatni. Nem „nagy ügy” egyik sem, mindegyikről elmondhatni, hogy kis lépés az embernek, nagy lépés az emberiségnek, s valójában korunk abszurditásait villantják fel egy-egy nagyon is jelentéses pillanatra. Számos példa hozható az ilyen vicces abszurdumra, mely a múlttól való elszakadásunk lakmuszpapírja, másképp fogalmazva: melyek némán finoman jelzik az emlékezet totális elválását, leszakadását a ma emberéről. Amikor az iskolás kisfiúval közlik, hogy valaha a porszívó nem ilyen önjáró korong volt, hanem ormányszerű csővel ellátott, s az ember maga után húzva vagy maga előtt tolva ezzel porszívózott, a gyerek nem hiszi el. De ilyen az a (idegen szavakat fogok használni!) retrófílinggel megbuherált komfortzóna is, az a városi éjszakai lokál, amely minden porcikájában a szocialista érát re- és prezentálja: a szaga, a felszolgált ital, az, hogy csak egykori csehszlovák koronával lehet fizetni, hogy ez a pénznem eleve suba alatt, kézen-közön szerezhető csak be, hogy titkos, tehát lényegében tiltott, de tűrt szürke zóna. (A fejezet beszédes címe: Rendszernosztalgia. Adalék a nosztalgiához: amikor Albert és Tamara távoznak a lebujból, a falon megremeg Gustáv Husák bekeretezett portréja, kilépve pedig a Vág két partját összekötő hídon tankokat látnak közeledni.) És ilyen az is, mikor a webshopon könyvet rendelő olvasó felháborodottan betelefonál, hogy tőle egy web ne kérje annak igazolását, hogy ő ember, nem pedig gép – mire a könyváruház üzemeltetőjében óhatatlanul felmerül, hogy vélhetően nem ember hívta fel, hanem gép.
A főbb hús-vér szereplők, Vincent, Laura, Laura fia, Oliver, valamint Tamara, aki közös ismerősükké válik, meg az ő új ismeretsége, a festő Albert bizonyos értelemben mellékszereplők, epikai rezonőrök, a regény igazi szereplői könyvek, konkrét és ismert irodalmi művek. Mely klasszikusok a cselekményükkel és a már nem élő szerzőjükkel spontán lépnek a reálisnak tartható cselekményszálakba s létesítenek velük egészen elképesztő viszonyt. Bravúr az is, hogy a regényben a történet nem egynemű cselekményszálai összeérnek. A hús-vér szereplők és az irodalmiak együttélése olyan fájdalmasan szép mesés világot teremt, amely kompakt olvasóteremnek2 tűnik.
Szándékosan fogtam rövidre, hogy a Lukáš Cabala-könyv magyar fordításához kedvet kapó olvasó előtt ne rántsam le a leplet semmi lényegesről, vagy hogy a regény mondja egy helyütt: „Jólesik a jövőben élni.” (37.) De hát mi az, ami lényeges a regényben? Az olyan détailokban pl., mint hogy a város első kebabozóját a sziklavárban a 15. században kutat ásó Omar pasa nyitotta meg, vagy hogy a trencséni Gastrocentrum előtt álló Ľudovít Štúr-szobor valójában Abraham Lincolnt ábrázolja.
1 Inspirációforrás: Orcsik Roland 2025. október 9-i elemzése a Kmpc c. Tőzsér Árpád-kötetről
a pozsonyi magyar tanszék Europé földjén c. konferenciáján.
2 „Léteznie kell valahol egy helynek, egy időn és téren kívüli olvasóteremnek, ahol egyszerűen
nem kerülhették el egymást.” (Cabala 32.)
(LUKÁŠ CABALA: EMLÉKSZEL MAJD TRENCSÉNRE?, ABACUS+, 2025, BÖSZÖRMÉNYI PÉTER FORDÍTÁSA)
Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető az Irodalmi Szemle és a Madách Egyesület honlapján, ugyanitt megvásárolható az egyes lapszámok nyomtatott és pdf-változata is.
Megjelent az Irodalmi Szemle 2026/3-as lapszámában
Csanda Gábor (1963, Pozsony)
Szerkesztő, irodalomkritikus