Rácz Boglárka regényrészlete
Marko Slavkovic felvétele
Fölfeslik valami a kéken át
Egymás mellé rakom a gyógyszereket, harminchét darab. Ha megtalálnám azokat, amiket én hoztam magammal, sokkal több lenne. Beállítom a kamerát, remeg a kezem. Pétert évekig elkíséri majd a bűntudat, de nekem most nem szabad erre gondolnom. Nem szabad Péterre, Grétára, Gusztávra és anyámra gondolnom. A hajam összetapad a verejtéktől. Egy kicsit még várni kell, a múzeumban pontban hatkor ül le az első tizenkét látogató az asztalhoz.
Néha kinyitom a szemem, de csak egy kis időre. Anyám és Gréta hozzám beszél, nem értem, mit mondanak. Tudok róla, hogy a padlón a fekszem. Tudok róla, hogy bevettem az összes gyógyszert, és tudok róla, hogy valójában sem anyám, sem Gréta nem beszél hozzám. Amikor nem sikerül kinyitni a szemem, akkor a madáremberekkel vagyok. Olajosan fénylő tollak, szárnysuhogás. A karmaik erősek, bárkit elragadnak. Hallom a szívverésem, hangos, erőteljes lüktetés, dobogás, a végtagjaim elzsibbadtak, most már kár lenne megmozdulni. Olajosan fénylő szárnyak, szárnysuhogás, fölfeslik valami a kéken át, Gréta Kassák-verset szaval, valaki bekapcsolja a neoncsöveket. Csak ne Lotte legyen az. Kék, zöld, lila fények villannak. Anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtől. Most nem hallom a dobogást, semmit sem hallok. Hullámzik alattam a padló, a szemhéjam mögé sötét foltok úsznak. Féltem már ennél sokkal jobban is.
Nem vagyok ott, a saját kiállításomon. Csak elképzelni tudom, ahogyan besétál az első tizenkét ember. Nem ismerik egymást, egy kicsit feszengenek, amikor el kell foglalni a helyeket. Lotte is köztük van, talán ő ül le elsőként. A kurátor ideges, amiért nem ér el telefonon. Mindenki ideges, aki részt vett a szervezésben. Aztán bekapcsolódik a tévé. Sistereg egy kicsit, ahogy kell. Amikor elképzelem a sistergést, röhejesnek, paródiaszerűnek érzem. Akik ott vannak, azok nem érzik annak. A fényképeket csak Lotte nézi meg. A sistergés abbamarad, és akkor végre én látszódom, ahogyan egymás után lenyelem a gyógyszereket.
A hangok lassan elérnek a tudatomig. Cipőkopogás, ajtócsapódás. Valaki kinyit egy flakon vizet, mohón kortyol. Szünetet tart, aztán újra. Kicsit távolabbról zúgás, krákogás. Kávéautomata, két nő hangjának foszlányai, túlságosan fárasztó a szavakra figyelnem, azt akarom, hogy hagyják abba. Cipőkopogás, egy, kettő, három, négy lépés, egy kéz lesimítja a párnámat, megköszörüli a torkát, mintha mondani készülne valamit. Ott áll valaki, nem megy el. Fertőtlenítőszagú, egy pillanatra megnyugtat, hogy minden ennyire steril. Ha akarnám, kinyithatnám a szemem, már lenne hozzá erőm. Tudom, hogy egy kórházszobát látnék. Fehér falak, csövek, nehézkes légzés a takarók alatt. A halál Stuttgartban is ilyen. Talán időben kimosták a gyomromat, ezért maradtam életben. Szinte érzem a szondát, ahogy sietősen átvezetik a nyelőcsövön. Az, aki lesimította a párnámat, ismét tesz négy lépést, és belevegyül a folyosó lármájába. Mióta lehetek itt? Nem akarok ezen gondolkodni. Még nem.
Rácz Boglárka (1986, Losonc)
Író, költő, tanár.