Miklya Zsolt gyerekversei

Hervinsyah Kusumanagara felvétele

Vad cirmok éneke

      J. A. nyomán

Hibrid vagyok. Naná. Az anyám vad volt,
apám félig mau, félig cirmos,
vagy tán egészen az.
Anyám homlokán megvillant a napfolt,
apám szájában vérzett a pimasz.
Lépni sem tudok mozdulatuk nélkül,
légpárna talpam anyámra hajaz,
csíkos bundát kaptam, és menedékül
kipattanó karmot, legyen az vigasz.
Beszélnek hozzám a távol időből,
táncos lépteik játéka vezet.
Mancson a párna sosem lehet kőből,
úgy emelem fel, mint ember kezet.

Hibrid vagyok. A világ, ami hol van,
hol nincs velem, az életemre tör.
De minden izmom megfeszül, míg múltam,
a házimacska-kényelem gyötör.
Mert puha párnák, plédek közt henyéltek
a csillagösvény cirmos fiai,
hadakozni csak unalomból tértek
az udvarra, az árokpartra ki.
Szagmintát is a tyúkok nyomán leltek,
s kutyagumit kerülgettek csupán,
egy egeret, bogarat, ha lenyeltek,
már futottak is a csapvíz után.

Ám egyszer csak egy vándorpatkány tévedt
az udvar felé, ahol élt apám,
s mint ki még sosem kapott ott étket,
úgy indult el a vándor szag nyomán.
S hogyhogy nem, már kívül járt, a réten,
hol szöcske ugrott, fürge gyík futott,
még nem sejtette, hogy ez már az éden,
mi macskáknak az életből jutott.
Még nem sejtette, hogy egy kandúr várja,
kivel hölgyéért meg kell küzdeni,
de jobb egy kandúr, mint a házipárna,
az élet megtanít választani.

Apám akkor, hála legyen, úgy döntött,
anyámért megéri a bősz csata.
És győzött. A holdfény mindent elöntött,
és szerelembe fúlt az éjszaka.
Vad volt anyám, és még vadabb a vágya,
így fogantam egy cirmos éjjelen,
csillagfű közé terült nászi ágya,
és jajongott vele a végtelen.
Hibrid vagyok, és csillag, aki volt, van,
és lesz is, miként cirmokban a jel.
Csak az értheti, ki vagyok, ki voltam,
ki éjszakánként velem énekel.

Ahogy a vénából

Szerelmes szavakat suttogni egy
árokpartnak. Szédülve gurulni le,
siklani fel, fehér virágtányér
közepén keresni borszínű bibét,
neked milyen van, az enyém lilább.

Szeméremvirágnak mondják,
ahol a dombok termékeny öllé hajlanak,
ahol a kék burokból úgy kel föl a nap,
mint egy óriás szem, bíborvörös érem,
borszínű tányér, ha csak egy pillanatra is.
Aztán kifehérül, messze vidékről
királyné horgol csipkét belőle,
de közepén annyit őriz, az emlékezet,
amennyi kell a túléléshez, mert ha az
utolsó bíbor is eltűnik a virág közepéből,
üres csipke, puszta szerkezet marad a világ.

Addig is, szerelmes szavakat
suttogni egy árokpartnak,
vagy domboldalnak épp,
szédülve gurulni le, siklani fel,
keresni középen borszín bibét,
neked milyen van, az enyémben
sűrű vércsepp, ahogy a vénából
kicsordul, egy utolsó életcsepp
a vidék.

Óriásséta

Mért görnyedsz óriás?
Beállt a hátam.
Azért sétálok kinőtt kabátban.
Legalább kilóg, libben az ingem.
Bár a libbenést nem adják ingyen.
Bezzeg, amikor fiatal voltam,
Szegedről Berlinig elgyalogoltam.
Mit nekem Kárpátok zordon sok bérce!
Mit nekem Érchegység csillámló érce!
Óriáslábammal csúcsokat léptem,
egyik völgyből a másikat értem.
Ittam a felhő sűrű tejéből,
darutól kértem tollat fejékül.
Már csak a darvak árnyékát látom,
az is kiszárad, emlék a tájon,
ahol még gyerekként tavakat jártam,
s Tiszából Dunába raktam a lábam.
Azóta libben rajtam az ingem,
mert a libbenést nem adják ingyen,
szél járja ma is, kinőtt kabátban
könnyebb a séta, beállt a hátam.

Iciri város

Iciri-piciri város,
iciri-piciri ember
iciri piaci pékség
piciri teraszán rendel.
Iciri-piciri pincér,
iciri-picirit cingár,
tenyerén iciri tányér
piciri perecet himbál.
Iciri pocaku ember
piciri poharat kér még,
itala iciri ásvány,
perece piciri mérték.
Iciri-picirit éhes,
iciri-picirit álmos,
perece picirit roppan,
ébred az iciri város.

Miklya Zsolt (1960, Csorvás)

Quasimodo-emlékdíjas, HUBBY-díjas magyar költő, pedagógus, szerkesztő, gyermek- és ifjúsági irodalmi szakember, a Parakletos Könyvesház felelős szerkesztője, az Író Cimborák műhely alapító tagja. Portréját Bogdán Krisztina készítette.