Rőhrig Eszter regényrészlete

pinkbutterfly felvétele

Porcelánpalota

Johannes föl-alá járkált az utcákon, a belvárosból ki, egészen a városfalig és vissza. Nem talált megnyugvást, folyton visszatért a lőporraktárhoz, arra a helyre, ahol a szerencsétlenség történt. A Het Secret, Hollandia Titka nevű torony pincéjében egész Hollandia lőporraktára rejlett. Ott, ahol mintegy negyvenezer kilogramm lőpor robbant fel, ma vízzel teli, mély gödör tátong. Kétszáz ház dőlt romba, egyesek szerint ötven ember veszítette életét, mások százat emlegetnek. Az óváros északkeleti, legrégebbi része elpusztult. De még ha csak ennyi veszteség érte volna Delftet! Lisbeth, az ő Lisbethje is az áldozatok között volt. A hajdani Szent Ágota rendet a spanyolok kiűzése után feloszlatták, majd a zárdában helyezték el a város lőporraktárát. A rend, a tisztaságmánia és a pillanatnyi óvatlanság okozta a tragédiát. Évente leküldték a torony alagsorába a városi ellenőrt, Cornelis Soetenset, hogy vegyen mintát, aztán mutassa be a városházán. Állítólag a csőrmécsest letette a földre, de véletlenül meglökte, az meg feldőlt, és előbb a kezében tartott minta, majd a teljes lőporraktár felrobbant. Johannes valószínűsítette, hogy a tisztviselő a szomszédos Fehér hattyú sörfőzdében járt előtte, ahol kissé felöntött a garatra. A Szent Ágota rend annak idején főleg az árvák felkarolásával és tanításával foglalkozott, s a zárda körül egy kisebb negyedet építettek, ahová védenceiket költöztették. Az egyik apró házban élt Lisbeth, aki a csipkeverő mesterséget tanulta ki. A spanyol körgallér kiment a divatból, a patríciusok vertcsipke-gallért és -kézelőt kezdtek hordani. Lisbeth kevés megrendelést kapott, mert nem mintakönyvből dolgozott, a polgárok nem szerették az egyéni elgondolásokat, a megszokott motívumokat keresték. Lisbeth egészen apró delfti kék porcelánlemezkéket varrt a csipkére az egzotikus virágok, indák közé. Nem tetszett a megrendelőnek. Ha akadt is munkája, inkább csecsemőknek kértek gallért, néha keresztelőre vagy temetésre mívesen kimunkált szemfedőtakarót.

Johannes a Beestenmarkton, a Marhavásár téren, a Repülő Róka fogadóban született. A fogadó mellett volt a pékség, ahová éppúgy betértek nap mint nap a delftiek, mint a kocsmába. Édesapja vidám tekintetű, szapora beszédű ember volt, aki mindenkivel megtalálta a hangot, híres volt éles eszéről, jó modoráról. Még tanonckorából ismerte Lisbeth szüleit, együtt tanulták a selyemszövést Amszterdamban. A selyem, amivel nap mint nap dolgoztak, az étkezés, a kvártély, a mester díja sok pénzbe került, ennek fejében éveken át tanultak, dolgoztak a mesterlevélig. A tanoncok között véd- és dacszövetség alakult ki, segítették egymást, s ha valamelyiküknek megsérült a keze, elvágta egy éles szál, akkor a másik elvégezte helyette az arra a napra kiszabott munkát. Lassan készült el egy-egy szövetvég, de mivel drága volt, a vevőkör kialakítása nagy feladatot jelentett, ráadásul szerencse is kellett hozzá. Reynernek, Johannes apjának sem egyik, sem másik nem sikerült Delftben. A hosszú tanulóévek alatt a festészettel is behatóan foglalkoztak, hiszen eleinte az itáliai mesterek képeit nézegetve készítették el a selyemszövetet, ellesték a mintákat, a szabásvonalakat is. Reyner a velencei luxusöltözetek bolondja volt, ám ezzel, ahogy mondják, nem csinálta meg Delftben a szerencséjét. Legközelebbi barátja Lisbeth jövendő édesapja, Wotan volt. Hogy ne kopjon fel az álluk, Wotan pék, Reyner fogadós lett. Lisbeth születése után Wotan és a felesége valami ragályban egyik napról a másikra meghaltak,ezután a kislány a Szent Ágota apácáihoz került.

Az árvaság fájdalma, magánya ült a szemében, minden mozdulatában, még a ruhája ráncaiban is. Nem szeretett beszélni, hiába volt ő a legígéretesebb csipkekészítő, nehezen kapott megrendelést, mert nem volt kedves a kliensekkel, nem volt képes elmosolyodni. Johannes a barátaival gyakran járt a városkapun kívülre, a kikötőbe,  nézni a furulyákat, hivatalos szóval a heringhajókat.

Lisbethtel a kikötőben találkozott először. A fiatal lány kerekes kocsival várta a Kelet-indiai Társaság hajóját, amelynek egyik rakománya a csipkeveréshez legalkalmasabb selyemfonalat szállította Delftbe. Kezében szorongatta a bőrerszényt, benne az apácák pénzével, hogy aztán hazatolja a különböző árukat, köztük a selyemgombolyagokat. Johannes megsajnálta, amiért ez a teremtés hagyta, hogy egyedül küldjék erre a nehéz fizikai munkára. Talán eszébe sem jutott, hogy tiltakozzon, vagy kiharcolja magának, hogy ha már őt szemelték ki erre a feladatra, legalább még három-négy kísérője legyen. Szerencse, hogy így történt, gondolta Johannes, mert odaléphetett hozzá, és felajánlhatta a segítségét.

A lány zavartan nézett rá, ki is ejtette a kezéből az egyik dobozt, nem tudta eldönteni, hogy igent vagy nemet mondjon-e, hát nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét, amikor a rosszul megkötött pikéfejkötője lecsúszott a hátára. A haját nem viselte kontyban, sem fonatban, így az ide-oda kunkorodó, göndör hajzuhatag kiszabadult a fejfedő alól, szétterült a lány arca körül, a nyakán, a vállán. Ez a látvány a leghevesebb érzelmeket váltotta ki Johannesből, hirtelen, váratlanul. A fénylő, barna, göndör haj, mint valami eleven, létező lény, mozgott, kígyózott a lány feje körül. Mivel közel volt a zárda, s Lisbeth háza, már ott is álltak a kapu előtt, amit előre kinyitottak, várták a szállítmányt. Johannes azon kívül, hogy Lisbethnek hívják, többet nem tudott meg erről a különös teremtésről.

Hazatért, de az eddigi életéhez már nem térhetett vissza, valami megmozdult benne. Kiment a Beestenmarktra, a Marhavásár térre és körbe-körbe járkálgatott napokon át. Ha az tele volt vágóállatokkal, ürülékkel, húggyal, hangoskodással, akkor a falhoz lapulva járt körbe. Egy napon megkérdezte az apját, kik voltak van Heutenék.
– Régi delfti család, fájlalták, hogy nem születtek gyerekeik – mondta, miközben a hordót görgette a söntésben. Johannes tovább faggatta.
– Akkor Lisbeth hogyan született?
– Örökbe fogadták – válaszolt az apja, de előtte jól körülnézett, hogy senki meg ne hallja. – A kislánynak nem mondták el, hogy nem ők az édesszüleik. Most másodszor is árvaságra jutott. Én soha nem kérdeztem, honnan került ide a kislány, így neked sem tudok többet mondani. –  Johannes megpróbált visszaemlékezni az elmúlt évekre, de egyetlen emléket sem talált arról az időről, amikor Lisbeth még a szomszédban lakott. Lehet, hogy a jelentős korkülönbség miatt, vagy mert Johannes éveket töltött távol tanulmányai és utazásai okán, nem ismerte meg a vonzó fiatal lányt. A Szent Ágota negyed felrobbanását követően ez az egyébként csendes és szorgos városrész mozgásba lendült. A felújítási munkálatokra készülődtek, ami majd zajjal jár, szakadatlanul érkeztek a mesterek, munkások, töltötték meg a szűk utcákat, takarították el a romokat. A polgármester mindennap kidoboltatta, hogy aki csak teheti, jelentkezzen az itteni építkezésre vagy pénzadománnyal járuljon hozzá a város újjászületéséhez.

Johannes csatlakozott az önkéntesekhez, hogy támogassa a szerencsétlenül jártakat, de főleg azért, hogy találkozhasson Lisbeth emlékével. Felidézte magában, ahogyan a lány nap mint nap a nyitott ólomüveg ablak előtt ült és minden reggel csipkeveréssel töltötte az időt. Túl közel hajolt a csipkeverő párnához, mintha rövidlátó lenne. Egy napon bátorságot gyűjtött, bekopogtatott a házba. Lisbeth kinézett az ablakon, s félénken elmosolyodott. Nem látszott rajta, hogy örül-e a látogatásnak. Tartózkodása tovább fokozta Johannes érdeklődését. Amikor felértek az emeleti kis szobába, Lisbeth visszaült a helyére, forgatta tovább a verőkéket. Ujjai szinte eggyé olvadtak a faorsókkal, amelyek koppanó hangot hallattak, amikor egymáshoz ütődtek. Johannes megfigyelte, ahogy Lisbeth félretette maga mellé a csipkeverő párnát, a kilyuggatott minta meg a földre csúszott. Nézte tovább, hogyan dolgozik a lány. Ósárga, hajszálvékony selyemszálakkal hurkolta a gombostűkkel jelölt mintákat, amelyek ismeretlen virágokból és indákból álltak. Egy kis asztalkán, faragott fadobozban egyenként becsomagolt vékony porcelánlemezkék halmozódtak. Szertartásosan, egyenként bontogatta ki őket, amikor az alkotásban ott tartott, hogy az enciánkék mintákkal díszített delfti majolika lemezkéket belehorgolja a készülő csipkegallérba vagy főkötőbe. A kompozíció színvilágában a nap sárgáját s a tenger kékjét ötvözte, majd a kész darabokat földbarna selyempapírral bélelt dobozokba tette. Johannes nem szerette volna megzavarni elmélyült tevékenységében. Aztán nem bírta tovább.

– Lisbeth, szeretném megkérdezni tőled, hogy lefesthetlek-e? Jobban mondva, a hajadat szeretném lefesteni, ha engedélyt kapok rá.
A lány még erősebben görbítette meg a derekát, olyan közel hajolt a csipkéhez, hogy szinte már orrával súrolta a gombostűket. Hosszú csönd támadt. Nem válaszolt, dacosan összeszorította a száját, mint akit megzavartak. Magában azt gondolta, hogy minek is engedte be ezt a tolakodó, önző embert.
– Ha azt szeretné megtudni, hogyan segíthet, akkor azt válaszolnám, vevőket keresek a munkáimra. Én úgy emlékszem, hogy magázódunk.
Johannes részben visszakozott, részben még hevesebbé vált.
– Két kérésem is lenne. Az egyik az, hogy szeretném lefesteni csipkeverés közben, és szeretnék egy képet alkotni csak a hajáról. Megígérem, hogy ez utóbbit soha nem fogom eladásra kínálni, csak magának mutatom meg, hová fogom elrejteni.
A lány lassan ingatta a fejét, aztán ismét lehajtotta. Johannes folytatta.
– A haja színe és anyaga, pontosabban selymes anyagtalansága, ugyanakkor bősége, megindított. Azt szeretném lefesteni, hogy a fény mennyire nem tud utat törni benne, csak egyik hullámról siklik a másikra, meg-megcsillanva a homloka körül csavarodó tincseken.
A lány továbbra is hallgatott. Johannes végső támadásba lendült. Johannes most már nem tudott uralkodni magán.
– Azt szeretném, ha a csipkeverő nős festményen paróka alá rejtené a haját. Ki fogok találni egy választékokkal, fonatokkal, keményített gloknikkal ékesített parókát, és csak a mi titkunk lenne az igazság, a világ szeme elől elrejtett haja.
A lány elfojtott magában egy félmosolyt, s most először pillantott fel a festőre, majd röviden, határozottan bólintott. Johannes úgy tett, mintha a jóváhagyást nem vette volna észre.
– Lisbeth, érdekesnek tartom a delfti fajanszlemezkéket. Adna a legszebbekből, és egy vasárnapi főkötőt is, mutatóba?
– Azzal a feltétellel, ha írunk papírost róla! – suttogta a lány összehúzott szemöldökkel.

Johannes megértette és elfogadta a bizalmatlanságot, s örömmel nyugtázta, hogy Lisbeth tud írni-olvasni. Akkor az apácák a kézimunkázás mellett erre is megtanították, miközben gyerekkorától dolgoztathatták, ha alig serdült korára ennyire rövidlátó lett. Néhány év, és a többi csipkeverőnő sorsára jut, megvakul, aztán mehet koldulni.

– Csak a legfelső körökre számíthat. Talán lesz közöttük olyan, akit nem a közvetlen használhatóság érdekel, hanem fogékony a különlegességek iránt. Apám fogadójában sokfajta ember megfordul. A tehetős patríciusok ritkán lépnek be hozzánk, de azért akad egy-kettő. Készenlétben lesznek nálam a dobozba csomagolt különlegességek, és írjuk is meg a papírt, hogy átvettem őket, várható eladás céljából.

Lisbeth felemelkedett a helyéből, és az ágyszekrénye melletti láda fölé hajolt. Johannes észrevette, hogy a szék bőrtámláját bökik a hegyesre esztergált szegecsek. Lisbeth szándékosan átütötte a bőrt a támlához, üléshez rögzített szegecsekkel, hogy a szöghegyek fájdalmat okozzanak. A lány egy pillanat alatt megírta a szerződést és átnyújtotta Johannesnek.
– Ne haragudjon, most mennem kell, az udvarban lévő kemencében elkészültek a fajanszlapok. Vége az égetésnek, ki kell nyitnom a kemencét.
– Segíthetek? – kérdezte Johannes.
És már követte is Lisbethet le a nyikorgó csigalépcsőn. Ebben a házban deszkapadló és deszkalépcső volt, sehol egy díszes tárgy, egy kis haszontalan cicoma.

Most végre megláthatta milyen ábrák díszítik a fajanszlapokat. Lisbeth elmondta, hogy csak arra kapott engedélyt, hogy a vert csipke díszéül készíthet delfti kék fajanszot. Johannes azt ajánlotta, csináljon komód- vagy ruhagombot, hátha jobban fellendül az eladás. Erre csak csóválta, rázta a fejét a büszke lány.

Hamarosan elkezdték a közös munkát. A polgármester népes családja rákapott a kerámialapokkal ékes csipkegallérokra. Lisbeth azért szakított arra is időt, hogy modellt üljön, így elkészült mindkét festmény. A haj a fekete és a vasoxid elegyéből keletkezett kék színt kapta. Lisbeth pedig nem ellenkezett amiatt, hogy a tenger hullámainak képében látta viszont a haját. A portré, a tronie semmiben nem hasonlított őrá, legfeljebb annyiban, hogy a képen látható lány éppoly rövidlátó, mint ő maga. Elcsodálkozott azon, hogy a művész szeme szinte a lány arcáig hatolt, mégsem mutatta meg a vonásait, sőt azt sem lehet látni, mit alkot, pedig éppen a fajanszlemezeket horgolja körül a verőkékkel.

A legnagyobb hangsúlyt a titok, a paróka alatt rejtőzködő haj kapta. A divatos hajköltemény túl rendezett volt a lányt körülvevő rendetlenséghez képest. Mit keresett ott a fatáblás, kapcsos, a dédanyjáról rámaradt recepteskönyv, a sok kusza, színes pamutfonál, amivel soha nem dolgozik egy csipkeverő, na és persze a hímzőpárna, amit nem használ? A legkülönösebbnek azt a faállványt találta, amelyen dolgozott, vajon mi lehetett az? Kihúzott fiókú éjjeliszekrény? Lisbeth azt gondolta, hogy ezen a miniatűr mestermunkán látszólag minden valódi, élethű, de ha jobban megvizsgálja egy hozzáértő, hamar rájön, hogy a festő csak játszott a valósággal, esze ágában sem volt arról hű képet alkotni.

Johannes számára vigaszt nyújtott, hogy legalább egy festmény és a hajáról készített, titkos alkotás őrzi Lisbeth emlékét. Semmi más nem maradt utána, a házat mintha a föld nyelte volna el, a sok felhalmozott doboz a földbarna, zizegő selyempapírba csomagolt finom csipkeholmival, mind-mind a robbanás martaléka lett A polgármester és más tehetős vásárló birtokában lévő gallérok, főkötők értéke előbb a duplájára, majd háromszorosára nőtt. Javarészüket az utrechti országos árverésre bocsátották, majd az angol királyi családhoz kerültek. A bevételt a károsultak, valamint a város újjáépítésére ajánlották fel.

Johannes bánata idővel enyhült. Egyre több munkát adott neki az apja a fogadóban, s fokozatosan ráhárította a műkereskedői feladatokat  a fiánál is jobban látta, hogy a festészet lesz az élete és minden más csak szükséges velejáró, teher a számára, ami gyógyíthatatlan melankóliára ítéli.

Rőhrig Eszter (1954, Budapest)

Író. 2010 óta publikál esszéket, recenziókat és szépprózát. Kötetei: Vízhomok (novellák, 2018, L’Harmattan Kiadó), Nem leszek elérhető, soha többé (regény, 2022, Napkút Kiadó), Ephyra, szerelmem (regény, 2023, Napkút Kiadó), Ne sírj! (novellák, esszék, Napkút Kiadó). Két éve egy 17. századi témájú regényen dolgozik.