R. Nagy Krisztián prózája

Natasha Barova felvétele

Kötél

(részlet)

A zarándokok gyakran csoportokba verődtek, egymásba futva az ösvényen. Voltak, akik meggondolatlanul vágtak neki a hegycsúcsra vezető lépcsőzetnek, alulbecsülve, mennyi élelemre lesz szükségük, míg mások túl sok málhát cipeltek a hátukon. Amikor találkoztak, együtt folytatták az útjukat, megosztva a terhet és az ételt. A hegy tetején egy öregember élt, kinek csodás fejszéje bármit átvág. Mindenki, aki a hosszú mászásra vállalkozott, sajátságos céllal tette:

– Az én vágyam, hogy az öregember elvágja béklyóimat. – Bokamoso megtermett, erős férfi volt egyszerű ruhákban. A tábortüzet piszkálta, miközben beszélt. Nagyon ritkán nézett társai szemébe.

– A családom generációk óta egy déli kereskedő tulajdona. Az én országomban egy rabszolga sosem válhat szabad emberré. Én leszek az első!

– Hasonló okból jöttem – Milqiaab, egy magas, szálkás férfi vette át a szót Bokamosotól. – Arra kérem majd az öreget, vágja el esküm kötelékét. Fiatalon csatlakoztam egy neves hadvezérhez. Rendkívüli ember volt, háborúba vezetett minket elnyomóink ellen, és felszabadította népemet. Egy csata során azonban lezuhant lováról, és bezúzta a fejét. Ezután megváltozott. Zsarnokká lett. Manapság védtelenek nyomorúságában leli örömét, kiveszett a kegyelem a lelkéből. Szabad akarok lenni, új esküt fogadni, megszabadítani népemet a szörnytől, akit én segítettem trónra.

Öblös hangja és valószínűtlenül tökéletes testtartása miatt a csoport tagjai vezetőként tekintettek Milqiaabra. Azzal, hogy Bokamoso után maga is mesélt a céljáról, a többieket is ösztönözte a megnyílásra.

– A feleségemmel azt szeretnénk, hogy az öregember elszakítsa a házasságunk kötelékét – Georg folytatta a bemutatkozást. Feleségével, Tildával utazott, aki átvette a szót:– Sok együtt töltött év után rádöbbentünk, mindketten boldogabbak lennénk saját utunkat járva. Itt vagyunk hát, hogy közösen zárjuk le életünk eme fejezetét.– Szemben veletek, én abban reménykedem, az öregember nem tudja majd végrehajtani a kérésem – Fausto, egy napcserzett bőrű férfi folytatta a sort. Előhúzott egy fekete kötelet a szütyőjéből, melyet mindig a keze ügyében tartott. – Magam készítettem, és a legerősebb a világon.Tengerész vagyok. Ha az öreg nem tudja elvágni a kötelem, olyan erős vitorlást építek, amellyel nyugatra hajózhatok, át az Ördögi Ködön, egészen a világ végéig, ahol még sosem járt felfedező.

Fausto körbeadta a kötelet, hogy mindenki megcsodálhassa. Mindeközben Daod, egy hajlott hátú szakállas férfi vette át a szót. Mindannyiuknak feltűnt már, hogy Daod csaknem teljesen vak, így a kívánsága senkit nem lepett meg:

– Szomorú szürke köd ereszkedett szememre, mely évről évre vastagodik. Sok országot bejártam, orvosokat, csodatévőket, javasasszonyokat látogattam. Egyikük sem tudott segíteni. Úgy remélem, a nemes öregember a hegycsúcson le tudja vágni a hályogot szemem világáról.

Evgeniosz, a csoport legfiatalabbja volt az utolsó a tábortűznél:

– A sors fonalát kívánom, hogy az öregember elvágja. Csecsemőkoromban megjósolták, hogy a huszonegyedik születésnapomon meggyilkolom édesapámat, aki egy apró városállam királya. Hetek választanak csupán el a rettegett dátumtól. Szeretem apámat, amennyire egy gyermek csak szerethet, így mindent megteszek, hogy a borzalmas jóslat ne váljon valóra. A Szolga, a Katona, a Férj és Feleség, a Tengerész, a Világtalan és a Trónörökös együtt utaztak a hegyoldalba faragott lépcsősoron. Gyorsan kialakult közöttük egy működő dinamika. Evgeniosz rengeteg hasznos holmit és ételt hozott magával, amin meg tudtak osztozni. Daod, a vak férfi segítségre szorult a napközbeni mászás során, de kiváló őrszem volt a legsötétebb éjjelek során is, hiszen hallása felülmúlta a fiatalok szemét a tábortűz pislákoló fényénél. Milqiaab, a katona és Fausto, a tengerész nagy tapasztalattal rendelkeztek ismeretlen terepek felfedezésében, így általában előrementek, hogy megtalálják a legbiztonságosabb utat felfelé az éónok során elkopott lépcsőzeten.

 

(…)

 

Az időjárás nem kedvezett a vándoroknak. Hideg szelek fújtak, és vastag, szürke felhőtakaró vette körbe a hegygerincet, az a fajta, ami eldönthetetlenné teszi, hol ér véget a föld és kezdődik az ég, mintha egy hatalmas, piszkos hógömb közepén állna az ember.
– Oly szokatlan számomra – mondta a fiatal tengerész. – A tengerparton mérföldekre ellátni, itt pedig úgy érzem, elég volna kinyújtóznom, hogy megérintsem a szomszédos ormokat.
– Réges-rég már, hogy mérföldekre el tudtam volna látni. – merengett Daod, a Világtalan.
– Amikor lemenőben a nap, és a távoli esők még jobban összemossák a tájat a szemedben – képzeld azt, hogy ennyit látsz már-már karnyújtásnyi távolságra is. Ez az én a világom.
– Remélhetőleg nem sokáig már, barátom. Aztán, ha kedved tartja, csatlakozhatsz hozzám a tengeren, hogy oly messzire nézhess, mint még soha. A világtalan csak nevetett.
– Néztem már az égre, tiszta szemmel, fiatal koromban. Kétlem, hogy volna olyan tenger
vagy óceán, ami messzebb nyúlna, mint a mennyek maguk.

 

(…)

 

A csúcshoz közeledve a lépcső egyre megbízhatatlanabbá vált. Már az örök hó birodalmában járt a társaság – a fagyos víz évszázadok óta dolgozott azon, hogy az emberi talpakhoz faragott fokokat újra kőfallá csiszolja. Egy különösen meredek szakasznál kénytelenek voltak kitérőt tenni. Milqiaab és Fausto felfedeztek egy csapást, ami kötelek segítségével megmászva visszajuttatja majd őket a lépcsőzetre. Ehhez azonban át kellett sétálnia a csapatnak egy befagyott gleccsertavon. Az átkelés a sikamlós jégen lassú és idegőrlő megpróbáltatásnak bizonyult. Georg, az északi farmer, Tilda férje volt az egyetlen, aki megcsúszott.

– Valaki van a tóban! – sikoltotta, ahogy elhasalva egy emberi koponya üres szemgödrei bámultak rá a jég alól.

Pánik lett úrrá a csoporton, de senki nem tett hirtelen mozdulatot. Tovább araszoltak. Tekintetüket a jégre szegezve tucatnyi koponyát fedeztek fel lépteik alatt, az örökkévalóságba fagyva.A tavon túl még több csontra leltek a hóban, a sziklához fagyva. Milqiaab megőrizte a hidegvérét, és a csapáshoz terelte a csoportot. Ő mászott fel utoljára.

– Ezek az emberek hirtelen lelték halálukat – mondta, miután csatlakozott a többiekhez. – Volt alkalmam közelebbről szemügyre venni néhány maradványt, amíg ti felmásztatok. A koponyák tele vannak zúzódásokkal. Úgy vélem, valamiféle rettenetes jégverés érte őket.

– Hallottam már hasonlóról – mondta a Bokamoso. – Az én országomban is van egy mennyekig érő hegycsúcs, melynek tetején az Istennőnk él. A gazdám egy távoli kuzinja és annak felesége megsértették az Istennőnket. Haragjában az megkeserítette a provincia tejét, enyészettétette a gabonát, megbetegítette a jószágokat. Hét teljes évig tartott az éhezés. Végül az úr és felesége bűnbánó zarándoklatra indultak, fel az Istennő hegyére – azonban magukkal vittek száz szolgát is, hogy az igényeiket kielégítsék, és az útjuk könnyű legyen. Félúton az Istennő jégzáporral sújtotta a zarándokokat, megölve az összes szolgát. A nemeseknek dönteniük kellett, folytatják-e az utat.

– És így tettek?

– Ha a történet igaz, többé nem tértek haza. A gazdám szerint felértek a hegyre, ahol az Istennő megbocsájtott nekik, és azóta is vele élnek halhatatlanként. Persze senki sem tudja mindezt megerősíteni. Könnyen lehet, hogy a holttestük a mai napig ott van száz szolgájuk csontjai alátemetve. A borús hangulatban elköltött vacsora után Milqiaab ragaszkodott hozzá, hogy őrt álljon, arra hivatkozva, hogy Daod kipihenhesse magát a rájuk váró meredek, csúszós szakaszon való átkelés előtt. Órákba telt, míg mindenki elaludt. Erre nem volt példa már hetek óta, hiszen a mászás az utazók minden erejét felemésztette. A csontvázak emléke azonban ott ólálkodott körülöttük, épphogy a pislákoló tábortűz fénykörén kívül. Milqiaab türelmesen kivárta, hogy útitársai elszunnyadjanak, mielőtt csendben felköltötte a tengerészt.

– Legyünk halkak, mert nem akarom, hogy a többiek hallják, amit most meg kell vitatnunk – mondta a katona. – Egyelőre nem. Hazudtam korábban a koponyákról. Kérlek, ne vesd szememre a megtévesztést, katonakoromból tudom, mennyire veszélyes egy ilyen helyzetben a kétségbeesés – a legerősebb karú vitéz végtagjait is elgyengíti a reményvesztettség. Azt mondtam, volt alkalmam alaposabban megnézni a maradványokat. Ez igaz volt. Viszont az nem, hogy jégeső verte volna őket halálra. Bokamoso csaknem leleplezett: én is hallottam a mesét a nemesekről, akikre egy haragos isten rázúdította a mennyeket – innen támadt az ötlet, hogy egyszerű természeti szerencsétlenséget okoljak. Nem gondoltam volna, hogy barátunk országában is ismert volna ez a történet. Az igazság az, hogy közelebbről megnézve a csontokat valami sokkal szörnyűbb következtetésre jutottam: az összes koponya külön volt választva a testektől.

– Lefejezték őket? – kérdezte döbbenten a tengerész.
– Minden jel erre utal. A nap hátralévő óráiban igyekeztem alaposabban megfigyelni a fölénk magasodó sziklafalakat. Valószínűnek vélem azt, hogy a hegycsúcson felhalmozódó aprólék a tavaszi olvadással az általunk oly szerencsétlenül felfedezett gleccsertóba sodródik le.

– Értelek. A lefejezettek eredeti nyughelye tehát nem idelent volt, hanem fent a hegytetőn. Ahová tartunk, hogy felkeressünk egy halhatatlan, fejszés öregembert.

– Pontosan így van.

– Aggályaim lehet, beigazolódnak. Utazásaim során többször éreztem már, hogy egy-egy mesés szigetországhoz közeledve az otthon hallott mesék fénye lassan megkopik, a csodák egyre hétköznapibbá fakulnak. Az utazók rettentő kimérákról regélnek, toronymagas lófajtákról, amelyeknek a nyaka oly hosszú, hogy az állat a felhőkön termő füvet legeli… Vagy sárkánygyíkokról, melyek egészben nyelnek le egy hosszú csónakot. Ahogy a mérföldek száma csökken közted és az állítólagos szörnyek között, úgy megy össze a felhőkarcoló ló nyaka, és úgy töpörödik a sárkány nagyranőtt gyíkká. Ez az érzés uralkodott el rajtam az elmúlt napokban ismét, ahogy egyre magasabbra hágunk.

– Lehetséges, hogy a hegytetőn mindössze egy őrült mészáros remetét találunk, valóban – bólintott Milqiaab. – Felfedezzük, hogy a mese sosem volt teljes. Netalán az öregember csak akkor teljesíti a kérésünket, ha megválaszolunk egy megválaszolhatatlan találós kérdést, ha pedig elbukunk, a fejünket veszi a fejszével. Hosszasan csendben ültek. Egyértelmű volt, hogy a katona fejében már megfogalmazódott egy terv, de időt akart hagyni a tengerésznek, hogy maga is mérlegelje a lehetőségeiket a tények fényében. Végül, amikor elkapta a fiatal feltaláló tekintetét, elétárta az elképzelését.

– Visszafordulhatnánk akár most – Milqiaab aggódva dörzsölte a tarkóját. – Nem hiszem, hogy könnyű volna meggyőznünk útitársainkat, amikor csak néhány nap mászás választ el min-
ket a csúcstól. Úgy vélem, a legjobb, ha egyik felderítőutunk során mi ketten tovább megyünk. Csaknem a csúcsig. Ekkor kettéválunk, és én előremegyek, hogy találkozzam az öregemberrel. Azt mondom neki, egyedül érkeztem – mint azt most már tudod, nem rettenek vissza a hazugságtól, amikor szükséges. Ha nem térek vissza pár órán belül, el kell fogadnod, hogy az én végze- tem beteljesedett – bárki is az öreg a hegytetőn, nem bízhattok benne. Ez esetben haladéktalanul térj vissza társainkhoz, és forduljatok vissza. Nem lesz egyszerű feladat meggyőzni őket, merő karnyújtásnyira a céltól.

– Sem pedig arról, hogy hátrahagyjuk egy barátunkat – hallottak egy harmadik hangot a tűz mellől. Tilda asszony könyökölt fel, miközben lehámozta magáról vastag takaróit. – Még ha az
egy aljas, hazug kutya is.

– Mióta van ébren?

– Olyan asszonyi ösztönnel rendelkezem, amihez katona uram nincs hozzászokva, lévén felnőtt életét férfiakkal töltötte. Engemet leánykorom óta kegyes hazugságokkal nyugtatnak az engem körülvevő férfiak, megérzem, amikor valaki egy súlyos helyzeten igyekszik finomítani. Miután ragaszkodott ahhoz, hogy őrködjön, biztos voltam, hogy valamire készül, így csupán tettettem az alvást. Mindent hallottam.

– Tilda asszony, rálelt egy olyan gyengeségemre, melyről magam sem tudtam. Talán mégsem vagyok olyan tehetséges hazug, mint gondoltam. Remélem, meg tud nekem bocsátani.

– Hogy megbocsátom-e hazugságát, jelenleg kevésbé égető kérdés, így engedelmével később döntök majd erről. Azonban elfogadhatatlannak tartom, hogy önkényes módon kockáztassa
a fejét anélkül, hogy ezt a többiekkel megvitatná.

– Drága Tilda asszony, kérem értse meg, ez az egyetlen biztos módja annak, hogy kiderítsük, biztonságos-e megközelíteni a csúcsot. Ha a mesék az öregről hamisnak bizonyulnak, én vagyok az egyetlen, akinek nincs mit vesztenie, hiszen nem térhetek vissza vérszomjas hadvezérem kötelékébe, hogy még több ártatlan vérét kelljen parancsra ontanom. Ha az öreg nem szabadít meg az eskümtől, boldogan választom a halált alternatívaként.

– Csak magára gondol, és ezt az önzetlenség leplébe burkolja. Nem gondolja, hogy minden társunk elmondhatná ugyanezt? Ha most felébresztenénk Bokamosot, nem azt mondaná-e, in- kább leli halálát az öreg fejszéje által, minthogy visszatérjen szolgasorba?

– Valószínűleg ezt mondaná.

– És ha felköltenénk Georgot, nem mondaná-e, hogy halálával felbontódik házasságunk, így a kívánságunk teljesülne?

– Ön ismeri a legjobban az urát, ha azt mondja, így tenne, igaza kell legyen.

– Ha felköltenénk a herceget, nem vállalná-e inkább a halált, minthogy hazatérjen és beteljesítse a rettentő jóslatot? Ha felköltenénk világtalan barátunkat, nem vállalná az áldozati szerepet arra hivatkozva, hogy nem kíván szeme fénye nélkül élni? Az egyetlen, akiről úgy vélem, áldozata értelmetlen volna, az a fiatal Fausto itt, hisz oly sok felfedeznivaló tenger vár még rá, ostobaság volna fejsze alá raknia a nyakát. Ellenben a tengerészek híresen felelőtlenek, és ostobaságukkal csak bátorságuk vetekedik.

– Sajnos igaza van – mondta a tengerész zavartan, mivel nem igazán tudta eldönteni, az asszony vajon bátornak vagy ostobának titulálta-e éppen.

– Kedves asszonyom! Hosszú évek óta olyan férfi szolgálatában álltam, aki sosem hezitált biztos halálba parancsolni a barátait. Sosem bátorság kérdése volt ez, hanem kötelességé. Bevallom, nem gondoltam bele, hogy jelenleg nem az adott szavunk irányítja cselekedeteinket, hanem a saját becsületünk és bátorságunk. Az pedig, hogy útitársaink mind végtelenül bátrak és becsületesek, nem szerettem volna egy pillanatig sem vitatni. Igaza van, Tilda asszony, az, hogy mit tegyünk, nem kötelesség kérdése, így nem hozhatok döntést róla egyedül.

– Örülök, hogy megértette. Térjenek nyugovóra maguk összeesküvők, ma én állok őrt. Holnap pedig közös döntést hozunk. A férfiak úgy bújtak takaróik alá, mint megrótt gyermekek. A katona perceken belül horkolni kezdett, Fausto azonban sokáig nem bírt elaludni. Tilda asszony hamarosan halk dúdolásba kezdett. A tengerész ismerte a melódiát. A dal egy fiatal lányról szólt, aki eladta az életét a tündérek királyának, hogy megmentse családját és szerelmét. Hét évet tölthetett ezután még a szeretteivel, minekután a tündérkirály palotájába kellett költöznie, ahol gyönyörűséges élő szoborrá változtatták, melynek csodájára járt a tündérnép. Az énektől mintha a pislákoló tűz is melegebbé vált volna. Faustot elnyomta az álom a dal vége előtt; a tündérkirály hosszú évek után megunja a leány szobrát, és a pince sötétjébe rakja, ahol többé senki nem láthatja.

 

(…)

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2026/4-es lapszámában

Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető az Irodalmi Szemle és a Madách Egyesület honlapján, ugyanitt megvásárolható az egyes lapszámok nyomtatott és pdf-változata is.

 

R. Nagy Krisztián (1991, Dunaszerdahely)

Budapesten él, az ELTE bölcsészkarán végzett, prózát ír. 2017-ben jelent meg első novelláskötete Szúnyog a negyedik falon címmel.