Szabó Rózsa versei

12

Besütött az ablakon és bántotta a szemét
azt mondta, ezért hunyorog
és nem lát
de a függönyt, azt hagyni kell.
Neki a nap olyan, mint az arcon végbemenő diffúzió,
a vonások keverednek össze,
ahogy a meleg lehámoz minden mocskot és épséget a bőrről,
és ez a torz tisztaság lesz a valós.
Minden más, a többi egymásba fonódó véletlen csak a keret
ami kiszáradva
lakkozásra vár.

Ez csak pár perc,
lassan elhalad, bár gyorsan érkezik
és semmit nem vár meg.
Ülni kell ilyenkor, mondta,
ülni és pillát rebegtetni,
madjnem mint a diafilm amin átsüt minden,
ami csak úgy lesz színes
ha nem te nézed meg először.

A gyomlálás feleslegességéről

Reggelente,
ahogy száradnak a ruhák,
a lebbenő törülközők alól felrepülnek fekete hajcsomók is.
Aztán becsukódik egy ablak,
arra figyel az ember,
és a hajszálak visszabújnak oda, ahonnan jöttek.

A nap, a fejbőr alatti motoszkálás és a kényszervakarás,
estére az utcakövek fűcsomói helyére kerülnek.

Ha nem fújja szél, nem botlik meg benne semmi
így, amikor minden mozdulatlan, a hagymák is csak a föld alatt zsibognak.
Nem kell térdre esni
majd csak akkor ha minden meglibben,
és magától kifordul napra.

Ra

Bár senki nem jön haza este,
el kell mosogatni, hogy tisztaság legyen.
Csak egy tányért kint hagyni,
az asztal sarkán
olyan közel a földhöz,
hogy máshonnan távolabb már nem is lehet.
Vállak összedőlése
a mellkas felé,
beszakadt betontömeg,
görbe széklábak a talajon.
Kis esőkopogás, késcsörömpölés,
argumentáció.
Levélviasz a köröm alatt.
Vöröslik,
mint tarkó az ütés után.
 

Szabó Rózsa 1995. január 1-jén született Budapesten, jelenleg az ELTE hallgatója.