Freud, Sigmund: A humor (tanulmány)

A vicc és viszonya a tudattalanhoz (1905c) című írásomban a humort tulajdonképpen csak ökonómiai szempontból tárgyaltam. Az volt számomra a fontos, hogy megtaláljam a humorban rejlő öröm forrását, és úgy vélem, sikerült megmutatnom, hogy a humoros örömnyereség a megtakarított érzelmi energiából származik (lásd fent 219).²

A humoros folyamat kétféle módon mehet végbe: vagy egyetlen személyben, aki maga humoros beállítottságú, míg a második személyre a néző és haszonélvező szerepe jut; vagy két személy között, akik közül az egyik egyáltalán nem vesz részt a humoros folyamatban, a második viszont ezt a személyt teszi humoros szemléletmódja tárgyává. Hogy az egyik legdurvább példánál maradjunk (ibid. 213)3, ha a bűnöző, akit hétfőn az akasztófa elé vezetnek, kijelenti: „Na, ez a hét is jól kezdődik!”, akkor ő lesz az, aki kidolgozza a humort, egy személyben beteljesíti a humoros folyamatot, amely pedig nyilvánvalóan bizonyos elégtétellel is együtt jár. Engem, a kívülálló hallgatót, bizonyos mértékben a bűnöző humoros teljesítménye távolról érint; én, talán hozzá hasonlóan, a humoros örömöt nyereségként érzékelem.

A második eset akkor forog fenn, ha például egy költő vagy narrátor humoros módon írja le valós vagy kitalált személyek viselkedését. Ezeknek a személyeknek maguknak nem kell humorosnak lenniük; a humoros beállítódás csak annak a dolga, aki előbbieket tárgyul választja, az olvasó vagy hallgató pedig – az előző esethez hasonlóan – újra csak a humor élvezetéből részesedik. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a humoros beállítódás – akármiben álljon is ez – az ember saját személye vagy mások ellen irányul; feltehető, hogy annak számára pedig, aki így tesz, örömnyereséggel jár. Egy ehhez hasonló örömnyereség jut a – kívülálló – hallgatónak is.

A humoros örömnyereség genezisét a legjobban akkor ragadjuk meg, ha a figyelmünket a hallgatóra és a benne zajló folyamatokra irányítjuk, arra a személyre, aki számára valaki más idézi elő a humort. Ekkor ő a másikat egy olyan helyzetben látja, amelyben az várhatóan egy affektus jelét produkálja majd: mérges lesz, panaszkodik, fájdalom látszik rajta, megijed, undorodni fog, talán még kétségbe is esik, és a néző/ hallgató kész lesz őt ezekben követni, ugyanezeket az érzelmi rezdüléseket előidézni önmagában is. Ez az érzelmi készenlét azonban tévesnek bizonyul: a másik nem fejez ki érzelmet, hanem tréfálkozik; a megtakarított érzelmi energia ekkor a hallgatóban humoros örömöt idéz elő. Eddig könnyű eljutni, de hamarosan azt is meg kell fontolnunk, hogy a másikban – a „humoristában” – lezajló folyamat az, ami nagyobb figyelmet érdemel. Semmi kétség, a humor lényege, hogy általa az ember azokat az affektusokat takarítja meg, amelyekre a helyzet alkalmat adna, és az ilyen érzelmi megnyilvánulások lehetőségén tréfával teszi túl magát. A humoristában végbe menő folyamatnak ennyiben kell a  hallgatóéval megegyeznie, jobban mondva, a hallgatóban végbe menő folyamatnak le kell másolnia a humoristáét. De hogyan hozza létre a humorista azt a pszichés beállítódást, amely feleslegessé teszi számára az affektus megszületését? Mi megy „humoros beállítódása” során benne dinamikusan végbe? A probléma megoldását szemmel láthatóan a humoristában kell keresni, a hallgatóban ennek az ismeretlen eljárásnak csupán az utózengését, kópiáját feltételezhetjük.

Ideje,  hogy  megismerkedjünk a  humor  néhány jellemzőjével. A vicchez és a komikumhoz képest a humorban nemcsak valami felszabadító, hanem nagyszerű és felemelő dolog is van, amely vonásokat nem találjuk meg az intellektuális tevékenységből adódó örömnyereség másik két fajtájánál. A humor nagyszerűsége nyilvánvalóan a nárcizmus diadalában, az én diadalmasan hangoztatott sérthetetlenségében áll. Az én megtagadja azt, hogy a valóság rendelkezései sértsék, és erőszakkal szenvedést okozzanak neki, kitart amellett, hogy nem érinthetik közelről a külvilág traumái, ténylegesen megmutatja, hogy számára ezek csak az örömnyereséghez jutás alkalmai. Ez utóbbi mindenképpen a humor lényegi vonása. Tegyük fel, hogy a hétfőn az akasztófa elé vezetett bűnöző azt mondta volna: „Nem érdekel! Mit nekem, ha egy olyan fickót, mint amilyen én vagyok, felakasztanak, a világ ebbe még nem fog belepusztulni!” Ekkor úgy kéne megítélnünk, hogy ez a beszéd nagyszerű módon a valós helyzet fölé emelkedik, bölcs és jogos, de nyoma sincs benne humornak, a valóság felmérésén alapszik, amely éppen, hogy ellenkezik a humorral. A humor nem rezignált, hanem dacos, nem csak az én diadalát jelenti, de az örömelvét is, amely itt a valós viszonyok bosszúsága ellenére is igazolja magát.

Ez utóbbi két vonás – a valóság követelményének elutasítása és az örömelv érvényesítése – által a humor közelít a regresszív és reakciós eljárásokhoz, amelyek minket a pszichopatológiában oly alaposan foglalkoztatnak. A szenvedés lehetőségének elhárításával illeszkedik azoknak a módszereknek a hosszú sorába, amelyeket az ember lelki élete annak érdekében fejlesztett ki, hogy kivonhassa magát a szenvedés kényszere alól; egy olyan sorba, amely a neurózissal kezdődik, az őrületben tetőzik, és amelyhez hozzászámítják a mámort, az önmagunkba való belemerülést (Selbstversenkung [a ford.]) és az eksztázist is.4  A humor ennek az öszszefüggésnek köszönheti méltóságát, amely például a vicctől teljesen idegen, mert utóbbi vagy csak az örömnyereséget szolgálja, vagy az örömnyereséget az agreszszió szolgálatába állítja. Miben áll tehát az a humoros beállítódás, amely által a szenvedést önmagunktól megtagadjuk, az én valóságos világ általi leküzdhetetlenségét hangsúlyozzuk, az örömelvet diadalmasan hangoztatjuk, mindezt azonban anélkül tesszük, hogy más, azonos szándékkal fogant eljárásoktól eltérően, a lelki egészség talaját elhagynánk? Hiszen a két teljesítmény összeegyeztethetetlennek tűnik.

Ha figyelmünket arra a helyzetre irányítjuk, amelyben valaki másokhoz humorosan viszonyul, akkor magától értetődő az a nézet, amelyre a viccről írt könyvben már bátortalanul utaltam: eszerint ilyen esetben ez a valaki úgy viselkedik másokkal, mint ahogy a felnőtt teszi a gyermekkel, amennyiben a gyermek jelentősnek látszó érdeklődéseit és szenvedéseit semmisségként ismerve fel, mosolyog rajtuk (ibid. 217)5. A humorista tehát abból nyerné fölényét, hogy magára osztaná – bizonyos mértékben az apával azonosulva – a felnőtt szerepét, és a többieket gyermekké fokozná le. Ez a feltevés alighanem megfelel a tényállásnak, de nem tűnik kényszerítő erejűnek. Csak találgathatunk, hogy a humorista ezt a szerepet hogyan meri magára vállalni.

De emlékezzünk csak a humor másik, valószínűleg eredendőbb és jelentősebb esetére, amikor humoros beállítódásában az ember saját személyéhez viszonyul humorosan, hogy ilyen módon hárítsa el magától a szenvedés lehetőségét. Van-e értelme azt mondani, hogy valaki saját magát gyerekként kezeli, és ezzel egy időben eljátssza vele szemben a fölényes felnőtt szerepét is?

Úgy vélem, hogy e kevéssé plauzibilis elképzelésnek erős támasszal akkor szolgálhatunk, ha mindazt figyelembe vesszük, amit az énünk szerkezetéről a patológiai tapasztalatainkból tanultunk. Ez az én nem egy egyszerű, hanem egy különös instanciát, a felettes-ént mint az én magvát fogadja magába. Az én a felettes-énnel néha egybefolyik úgy, hogy a kettőt nem vagyunk képesek megkülönböztetni, míg más körülmények között élesen elhatárolódik tőle. A felettes-én genetikusan a szülői instancia öröksége. Az ént gyakran szigorú alárendeltségi viszonyban tartja, és őt még valóban ahhoz hasonlóan kezeli, ahogyan tették azt a szülők – vagy az apa – a gyermekkel valaha a korai években. A humoros beállítódásról akkor kapunk tehát dinamikus képet, ha feltételezzük, hogy a humorista személye elvonja pszichikus hangsúlyát énjéről, és felettes-énjére helyezi át. Az ilyen mértékben felfuvalkodott felettes-én számára az én most már aprónak, érdekeltségei pedig jelentéktelennek tűnhetnek. Ebben az új energia-eloszlásban pedig könnyű lehet a felettes-én számára elnyomni az én reakcióinak lehetőségeit.

Megszokott kifejezésmódunkhoz hűen a pszichikai hangsúly áthelyezése (Verlegung [a ford.]) helyett majd a nagy megszállási energia mennyiségének eltolásáról (Verschiebung [a ford.]) kell beszélnünk. A kérdés ekkor az: vajon elképzelhetünk-e a lelki apparátus egyik instanciájáról a másikra ilyen mérvű eltolásokat? Ez újabb ad hoc feltevésnek tűnhet, de emlékezzünk csak arra, hogy a lelki történések metapszichológiai leírásával próbálkozva újra és újra, ha nem is elégszer, de számoltunk egy ilyen tényezővel. Így feltételeztük például azt, hogy abban állna egy megszokott erotikus tárgymegszállás és a szerelem közti különbség, hogy utóbbi esetben a tárgy sokkal erősebb megszállás alá kerül, az én ennek megfelelően mintegy kiürül.6 A paranoia tanulmányozásának néhány esetében megállapíthattam, hogy az üldözési téveszmék korán megképződnek és hosszú ideig fennállnak anélkül, hogy észrevehető hatásuk lenne, amíg aztán egy meghatározott alkalommal meg nem kapják a megszállási energiának azt a nagyságát, ami dominánssá teszi őket.7  Az ilyen paranoiás rohamok gyógyítása ezek szerint kevésbé a téveszmék feloldásában és korrektúrájában állna, mint inkább a nekik kölcsönzött megszállási energia megvonásában. A melankólia és mánia – úgy, mint az én felettes-én általi kegyetlen elnyomása és az én ilyen nyomás alóli felszabadulásának váltakozása – bennünk a megszállás átalakulásának benyomását keltette,8   amelyet egyébként be kéne vonni azon magyarázatokba is, amelyek a normális lelki élet jelenségei egész sorára vonatkoznak.

Azt, hogy ez eddig ennyire kis mértékben történt meg, csak az általunk gyakorolt – inkább dicséretre méltó – visszafogottság magyarázza. A lelki élet pszichopatológiája az a terület, ahol biztonságosan mozgunk. Ezen a területen végezzük megfigyeléseinket, itt teszünk szert meggyőződéseinkre. A normálisról csak úgy engedhetünk meg ideiglenes ítéleteket, amennyiben arra a beteges jelenségek elkülönítéséből és torzulásaiból következtethetünk. Ha ezen a félénkségen egyszer felülemelkedünk, fel fogjuk ismerni, milyen nagy szerepet játszanak a lelki folyamatok megértésében a megszálláskor használt energia mennyiségének statikus viszonyai és dinamikus mennyiségi változásai.

Úgy vélem tehát, hogy érdemes észben tartani azt az itt javasolt lehetőséget, miszerint egy bizonyos helyzetben a személy hirtelen maga szállja meg az eddig őt megszálló felettes-énjét (ihr Über-Ich überbesetzt [a ford.]), és most ebből a pozícióból módosítja az én reakcióját. A humorral kapcsolatos sejtéseim figyelemre méltó analógiáját megtalálhatjuk a vicc ezzel rokon területén is. A vicc keletkezésekor fel kellett tételeznem, hogy a tudatelőttes gondolat egyetlen pillanatra a tudattalanban lejátszódó folyamatok hatása alá került (ibid. 155)9; a vicc tehát a tudattalan hozzájárulása a komikumhoz (ibid. 193)10. Ehhez egészen hasonlóan: a humor a komikumhoz való hozzájárulás lenne a felettes-én közvetítése által.

A felettes-ént máskülönben szigorú úrként ismerjük. Azt mondhatnánk, ezzel a karakterrel nehezen fér össze az a kegyesség, amely az én számára akár csak egy kis örömnyereséget is lehetővé tesz. Igaz, hogy a humoros öröm sose éri el a komikum vagy vicc felett érzett öröm intenzitását, és sose adja át magát szívből fakadó nevetésnek. Az is igaz, hogy amikor a felettesén előidézi a  humoros beállítódást, tulajdonképpen a valóságot utasítja el és egy illúziót szolgál. De ezt a kevéssé intenzív örömöt – anélkül, hogy tudnánk miért – egy kiváló karakter számlájára írjuk, és különösen felszabadítónak és felemelőnek érezzük. A humor által előidézett tréfa nem lényegi jelentőségű, pusztán egy kísérlettel ér fel; a fő a humor által kifejezett szándék, függetlenül attól, hogy ez az énre vagy egy másik emberre irányul. Azt akarja mondani: „Idenézz, hát ez lenne az a világ, amely olyan veszélyesnek tűnik? Olyan, mint egy gyerekjáték, ami arra jó, hogy tréfát űzzünk belőle!”

Ha valóban a felettes-én az, amelyik a humorban ilyen szeretetteljesen vigasztalóan beszél a megfélemlített énhez, akkor figyelmeztetnünk kell magunkat arra, hogy sok mindent meg kell még tanulnunk a felettes-én mibenlétéről. Egyébiránt humoros beállítódásra nem minden ember képes. Pompás és ritka adomány ez, és sokakból még az a képesség is hiányzik, hogy élvezzék a számukra közvetített humoros örömöt. És végül, amikor a felettes-én a humoron keresztül arra törekszik, hogy az ént vigasztalja és megóvja a szenvedéstől, ezzel még nem tagadta meg a szülői instanciából való származását.

Pál Katalin fordítása

A fordítást ellenőrizte: Dr. Szabó Judit

A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A /2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.

1 Sigmund Freud A humor című írása 1927-ben született, és a szerző helyett lánya, Anna Freud olvasta fel a szeptember 1-jén megrendezett 10. Nemzetközi Pszichoanalitikus   Konferencián; a szöveg 1927 őszén megjelent az Almanach   oldalain   (Almanach 1928. 9–16.). A fordítás Sigmund Freud: Studienausgabe, IV. kötet Psychologische Schriften, 8., javított kiadás (Frankfurt am Main,1994, S. Fischer Verlag GmbH) alapján készült. A német szövegben a szövegközi hivatkozásokat az S. Fischer Verlag GmbH FreudStudienausgabe köteteire vonatkozóan, szögletes zárójelbe foglalt lábjegyzetben adták meg. Ezeket továbbra is e szerint közlöm, kiegészítve a megjelent magyar fordítások adataival, amelyeket (a ford.) jelöléssel láttam el. – A ford.

2  Freud, Sigmund: A vicc és viszonya a tudattalanhoz. Ford.: Bart István.  In  uő:  Esszék. Budapest, 1982, Gondolat Kiadó. 251. (a ford.)

3 Uo. 244. (a ford.)

4 (Vö. ezeknek a szenvedés elkerülésére irányuló különböző módszereknek a későbbi hosszú diszkusszióját a Rossz közérzet a kultúrában II. fejezetében (1930 a). Studienausgabe, 9. kötet, 209. ff.  Freud  mindazonáltal  már  A vicc szövege fentebbi  217. oldalán utalt a humor védekező funkciójára.) Freud, Sigmund: Rossz közérzet a kultúrában. Ford.: Linczényi Adorjánin. In uő: Eszszék. 341. ff. és Freud, Sigmund: A vicc és viszonya a tudattalanhoz. 248 ff. (a ford.)

5  Freud, Sigmund: A vicc és viszonya a tudattalanhoz. 249. (a ford.)

6 (Lásd a Massenpsychologie und Ich-Analyse VIII.  fejezetének egyik helyét (1921 c). In Studienausgabe, 9. kötet, 105. f. Freud, Sigmund: Tömegpszichológia és én-analízis.  Ford.:  Szalai  István. In uő: Tömegpszichológia. Társadalomlélektani  írások.  Budapest, 1995.   Cserépfalvi   Könyvkiadó. 222. f. (a ford.)

7  (Lásd az Über einige neurotische Mechanismen bei Eifersucht, Paranoia und Homosexualität B szakaszát (1922 b), Studienausgabe, 7. kötet, 224.)

8 (Lásd ennek ábrázolását in Trauer und Melancholie (1917 e). In Studienausgabe, 3. kötet, 207-

09.) Freud, Sigmund: Gyász és melankólia. Ford.: Berényi Gábor. In uő: Ösztönök és ösztönsorsok. Metapszichológiai írások. Budapest,  1997,  Filum  Könyvkiadó. 139–141. (a ford.)

9  Freud, Sigmund: A vicc és viszonya a tudattalanhoz. 180. (a ford.)

10 Uo. 223. (a ford.)