Csehy Zoltán: A megtestesült logográfia

(Magolcsay Nagy Gábor második ismeretlen című kötetéről)

Magolcsay Nagy Gábor második ismeretlen című, gyönyörű kiállítású, képzőművészeti értékű kötete igazi kalandkönyv: elsősorban arról szól, hogyan olvassuk verssé a lét szimultán megnyilvánulásainak kaotikusságát, arról, hogy miként érdemes, és milyen segéderőkkel lehet eligazodni a textuális káoszban. Nem követi az uralkodó lírai köznyelvet, független marad és kihívóan egyedi.

A kötet első ciklusa a létesülő vagy megbomló vonalszerűség horizontális és vertikális ellenpontozására épül: ráadásul ezekhez a fogalmakhoz konglomerátumokként Menyhay Imre racionális–irracionális, relatív lehetőségek–biológiai potencialitás, logikai–abszolútumszerű fogalompárjai rendelhetők. A hagyományos versszöveg dinamikus vertikalitása így sokszor egy kiugratott kriptogrammaszerű mondat, gondolat, szó vagy szópár tengelyére feszül föl. A Bio Tattoo című szöveg, mely részint az indulást tematizálja (mely ráadásul önmagába zárja a kalandot és a megérkezést is), azonnal sugallja a könyvtest alapmetaforáját is: Magolcsay a könyvtestet bőrfelületként fogja fel, a verset szinte tetoválásként, a testen megjelenő stigmaként. A stigmatizálás azonban nem elsősorban csak költői-alkotói folyamat, hanem olvasói eljárás is, hiszen a kötet számos pontján vagyunk „kénytelenek” beavatkozni, ezt-azt kitölteni, megszámozni, átstrukturálni vagy egyenesen megalkotni. A cselekvés kihívása, a költői aktusban való konkrét részvétel felszólítás is a bőr tetoválására, stigmatizálására, s az eredmény nem pusztán a költői „látvány” lesz, hanem a Menyhai-féle „vertikális dimenzió” legalább részleges meghódítása is, mely „csak képzeletben, érzelmekkel és szimbólumokkal közelíthető meg”. Figyelemreméltó ugyanakkor a versszövegek hagyományos olvasási lehetőségének problémája a klasszikusnak látszó esetekben is: a Magolcsay-szöveg széttartó, és a potenciális jelentésekre vadászik. Tudatosan gerjeszti a jelentéstulajdonítás radikalizmusát, egy olyan fokú szimultán jelenlétet generál, melyben az eligazodást alárendeli a nem kanonikusnak. Ez a szabad vagy felszabadított mozgás olykor apró egysorosok zuhatagjává teszi a költeményt. De költeményről beszélni is problematikus, hiszen itt vagy zömmel versgenerátorokról van szó, vagy partitúraszerű, megvalósítandó javaslatokról. A szöveg felhívja a figyelmet önnön működésére, és e stratégiát szinte fetisizálja is („leskelődő totem”). Ez a versvilág tehát a kihívásé. Az elgondolás, a stratégia jelentős mértékben hasonlít a neoavantgárd és avantgárd szöveggenerálási stratégiákhoz, ám legalább annyira el is szakad azoktól. Ez az elszakadás több dologban is megragadható: Magolcsay Nagy szövegvilága nem tagadja meg az ént sem konstruktív, sem tárgyi szempontból, verseinek a legtöbbször meglepő módon intim személyessége van, szó sincs a meghatározottság grammatikai kikapcsolásáról vagy valamiféle idegenkedésről a vallomásosságot illetően, még erőteljes szerelmi líra is kibontható itt. A montázs-, illetve kollázstechnika kiaknázása ugyan itt is megtörténik, de a szövegek széttartása visszafogottabb, vannak központi vagy gócpontszerű motívumszerveződések, s a szövegek felfűződnek egy-egy központi (vagy határozott, vagy elmosódó) tengely köré. Felfokozódik az enigmatikusság mellett a megfejthetőség lehetősége is: a vers rejtvényként való megszólaltatása nem új keletű metafora, az viszont kivált érdekes, hogy egy kötetet lényegében felnőtteknek írt „foglalkoztató könyvként”, „rejtvényfejtő” ceruzával együtt is olvashassunk. A könyvtest és a versben megjelenő test enigmatikussága többször is megfogalmazódik, például: „elejtett mosolyból megfejtendŐ hieroglifákból faraglak”. A kapcsolati dinamikára rájátszó fogalomtár is minimum kétértelmű lesz („a változás öröme”). A megbélyegzés a sajáttá válás mechanizmusává válik („volnék arcodon pecsét”), a verbális univerzum megregulázása pedig itt nem eltörlendő, szabadságharcos gesztus, hanem lehetőség és a teremtő akarat megnyilvánulása lesz („istráng a megbokrosodó betűk nyakán”).

A kötetben jelentős szerephez jut az erotika is, mely a sorok szabad kopulációs kényszere mellé emeli a gyöngédséget vagy a radikalizmust: „és ha mégis kigombolnám / ezt az ógörög nyarat”, vagy: „világ hátába áll az ősz úgy várlak a klitorisz falán / ideges fény”. A vonal elmosódása, a tengely megtörése és a kriptogramma mozgása (mely a kiugratás révén válik érzékelhetővé) lehetőséget teremt egy-egy privát tengely vagy tengelyelmosódás megalkotására is, így a vers materialitása, anyagisága is kiemelt szerephez jut. A kriptogrammaszerű szerkesztésmód ősvariánsait a császárkori latin költészetben találjuk meg: a technopaegnionok világában, például Ausoniusnál vagy Publius Porfyrius Optatianusnál.

A Miyazaki-váz egy latin Seneca-mondat szentenciájával indul (Vita nihil aliud quam ad mortem iter est), és ez adja egy speciális mágikus négyzet vízszintes oldalhosszát. Az élet nem más, mint a halálhoz vezető út: az út metaforizálódása az olvasás útja mellett a kötet dimenzióit is az emberi létszorongatottság költői térképészete felé tágítja. Miyazaki Hajao japán cross-over (azaz a felnőtt és a gyermek világa közti azonosságokra építő) rajzfilmkészítő megidézése ezt a kijelölt szabályos teret hatványozottan orientális-meditatív elemekkel rendezi be: a vers így egy kis területű japán varázskertté alakul át, melynek minden eleme tudatos kompozíció emlékét őrzi, így jelentőségteljes jelentéshordozó is egyben. Ez a térarchitektúra a mese mint potenciális elbeszélés lélektani-asszociatív háttérmintázataira kíváncsi. A megidézés erejében újrakonstruálható egész potencialitása azonnal behozza a képbe a privátot is, és újra a kreatív részvételnél vagyunk. Az emlékezés materiális fogódzóira figyelmeztet mindez: szó és kép összjátékára egy egyszerre rekonstruáló és ugyanakkor újrateremtő folyamatban. A mese-szekció fontos motívuma lesz a fonál vagy a szétszálazódás: a tengelyek görbülni kezdenek a térben, a szilárdság elvesztése gyöngyfüzérek sorozatára kezd emlékeztetni.

A kiemelt én-pozíció hangsúlyossága az arckép-játék témáját Alessandro Baricco nyomán kibontó sorozatban is erős marad: az első szöveg azonnal a Selfie 1 címet viseli, melynek kiemelt vezérsora a demoncleaner szót adja ki; ez egy konkrét Kyuss-dalt is megidéz, amire már a John Garcia-mottó is utal. A „kazuális káosz” szövegtere megalkotásának indoklása annak a belátásában történik meg, hogy a költő azt az emberi létesszencia azonosító jegyévé teszi. Kép, zene és szöveg speciális hármassága hozza létre azt a verstestet, mely ismét konkrét fiziológiai megalkotottságot is sejtet, amikor a szöveg genezisét erős testi dimenziókkal látja el, mintegy szexualizálva mind az alkotói, mind a befogadói folyamat elemeit: „álmodban valaki magokkal altat el / ébredés előtt reménytelen arccal beleélvez a versbe”.

A materialitás felfokozott tudatosítása a szöveg konkrét alakulásán túli dimenziókba is elvezet, melyet a véletlen és a kiszámíthatatlanság, ha tetszik, a kiolvasható káosz generál. „Nyomomból a nyelv ráncos bohóca iszik” – olvashatjuk egy Tarkovszkij-hommage-ban. A nyelvet mégsem foghatjuk fel bohócként, ahogy az alkotó nyelvi bohóckodását is kisajátította a posztmodern. A kiöregedett, lestrapált bohóc nem virgonc szórakoztató többé, sokkal inkább sérült és szánalmas figura, aki az egzaktnak látszó, célirányos nyomokra hagyatkozik.
A műtárgyszerűen megalkotott kötet fontos grafikai eleme a fekete-fehér ellentéte, mely természetesen itt is túllép a szokásos materialitás (fehér lapon fekete írás) dimenzióin. A fekete oldalak a leginkább interaktívak és provokatívak: itt valóban van konkrét megfejtés, ha úgy tetszik, poén is (A valódi képzelőerő, Mária dala stb.), ugyanakkor azt sem szabad feledni, hogy a szöveg további műveletekre is nyitott marad, azaz végeredményben szerencsésen „megfejthetetlen”.

A zene mint dimenzió lappangva folyamatosan jelen van, de a postludium ciklusban dominánssá válik: a Trois preludes Debussy három prelűdjét állítja fókuszba, először a Preludes 7. darabját (Ce qu’a vu le vent d’ouest), mely (stílszerűen, hiszen a nyugati szél mesés, konkrétan anderseni karakterét tematizálja) a borzoló arpeggiótól halad a disszonanciák felé. Magolcsy megszövegesíti a lírai-impresszionista hangulatot („majd az a szél a gesztenyés felől idehord / vándorkövek fürdése a hajnal”), miközben leképezi ugyanezt a zenei mozgást. A La sérénade interrompue, a Preludes első könyvének 9. darabja egy megszakított szerenád pszichogrammája lesz, miközben a szerelmi szókincs zavarig kiélezett terheléspróbája és kifigurázása is lezajlik („polipjárásodba bolondul a szerelem igehordája / és émelyeg”), a La terrasse des audiences du clair de lune holdfényromantikája is megkapja a magáét: a kozmikus dimenzióba ágyazott lét mintha önnön koporsójába kényszerülne, akárcsak a szó, mely nem más, mint „szarkofág”. A holdfény ebben az értelemben transzformálódik át kozmikus hangulattá és a szöveg is a csillagok független, kaotikus, átláthatatlan, de fantáziával képpé kiegészíthető létmódját veszi fel: „mint önmaga újholdlebenyén az ember s a csillagok / lítium napfogdák nemezise”. A két madrigál alcímű Ikrek a jászolban a kanonikus történet megkettőzésével, tükörpozíciójával kísérletezik (és finoman rájátszik a kötet címére is): a megváltó ikerítése egy reneszánsz világi műfajban valósul meg. A Fibona-
cci-szekvenciák szerepe és jelentősége a zenei harmonisztikában és szerkesztésmódban népszerű téma: Lendvai Ernő például Bartóknál dekódolja hatékony organikus szerkesztésmódként a természetes növekedés törvényeit. Magolcsay Nagy Fibonacci szekvenciák című költeménye mintha ezt a bartóki kozmoszgenezist imitálná. A Postludium zenei fogalmak szóródása (rekviem, vemhes oktáv, gregorián, gospel) és a párkapcsolati dinamika mentén szerveződő iránykijelölő szimultán költemény. A kiemelt sorok egybeolvasása Cselényi László szólamszálazós technikáit idézheti, s lényegében a vezérfonal, illetve a vezérvonal szerepét immár a vezérszólammá összesűrűsödő szövegtömb veszi át. Az „én vagyok a megtestesült logográfia” eszkatologikus túldimenzionáltságát a köznyelvi társalgás banális elemeinek beemelése ellenpontozza.

A második ismeretlen eleven kihívás marad minden olvasó számára. Olyan kötet, melyet mindenkinek a lehető legszemélyesebbre kell formálnia ahhoz, hogy a szövegpotenciál materialitásából megalkossa azt a költészetet, melyre éppen igénye van.

(Magolcsay Nagy Gábor: második ismeretlen. AmbrooBook Kiadó, Budapest, 2015, 72 oldal)