Hajtman Kornél: Közköltészeti panoráma (A Doromb: Közköltészeti tanulmányok 4. című kötetről)

A Doromb közköltészeti tanulmányok önálló fórumot biztosít a kora újkori közköltészettel foglalkozó kutatóknak. A sorozat első kötete 2012-ben jelent meg, azóta folyamatosan, évente kiadják, 2015-ben jött ki a legújabb, a negyedik könyv. A kiadványok profilját így határozza meg a sorozatszerkesztő, Csörsz Rumen István: „A sorozat fő profilja a XVII-XVIII. századi magyar világi populáris verskultúra, de nemcsak az anonim közköltészet, hanem a költői életművek fol- klorizálódása, pl. Amade László, Faludi Ferenc, Csokonai, Pálóczi Horváth Ádám, Mátyási József stb. közköltészeti kapcsolatai, a kalendáriumi és ponyvakultúra, valamint a paraszti szájhagyomány („népköltészet”) egykori felfedezésének és ismeretének dokumentumai.”[1] Valamint ezen források módszertani, textológiai, retorika- és poétikatörténeti, irodalomszociológiai vizsgálatai, amennyiben szükséges, a társtudományok (néprajz, zenetudomány, könyvtártudomány) bevo- násával.[2] A negyedik kötetben tizenkilenc tanulmány van, melyek nagyon sokrétűek, kezdve Szigeti Csaba Étienne Tabourot Bigarrures című poétikai kézikönyvéről szóló második, befejező tanulmányától, Küllős Imola Mikes Kelemen Törökországi leveleinek folklorikus vizsgálatán keresztül, Arany János betyárverseinek keletkezésén és továbbélésén át egészen a kígyószülő asz- szony hiedelemköréig.

A szerkesztő bevezetője kifejezetten izgalmas volt számomra. Végigolvasva az előző évek kiadványainak előhangját az tapasztalható, hogy az első két kötetben számos tanulmány foglalkozik csupán egy-egy szöveggel, amelyek reprezentálják a műfajt, azonban egy összefoglaló, magát a közköltészetet vizsgáló és rendszerező tanulmány csak a harmadik kötetben jelent meg.[3] Ez utolsó kötetben pedig Csörsz Rumen István megadja a közköltészet definícóját is: „A közköltészet láthatólag már nem azt jelenti, mint a 2000-es évek elején. Nem korlátozódik a verses írottfolklór történeti rétegeire, de még csak a tágabb közköltészetre, tehát a műköltői termés variáló- dásának, szétterjedésének tanulságaira sem. Voltaképp megérkeztünk ahhoz az(!) ponthoz, hogy a népköltészet analógiájára a folklór jellegű írott populáris műfajok összességét jelentse – tehát éppúgy beleértendő a prózai hagyomány, mint a versek és dalok. Így a vizsgált repertoár szélesíthető, a módszertan kölcsönösen csiszolódhat, s egyre többet tudhatunk meg a magyar prózatörténet hézagosan ismert jelenségeiről is.”[4]

Az előhang után következő tanulmány befejezése az előző kötetben megjelentnek: Szigeti Csaba ott folytatja Étienne Tabourot Bigarrures munkájának bemutatását, ahol abbahagyta. A tanulmánysorozat érdekes pontja, ahogy a „megkötések” működésére mutat rá a magyar irodalomban, és nemcsak a régi vagy a XIX. századi literatúrából hoz példát, hanem Weöres Sándortól is.[5] A szerzőnek a kötetben még egy tanulmánya olvasható, melyben egy francia műfajjal (vau- deville) foglalkozik. Igyekszik bemutatni jellemzőit, kialakulásának történetét, illetve magyar vonatkozásait is ismerteti. Hevesi Andrea tanulmányában az unitárius gyülekezeti énekek és a rímbokrok kapcsolatáról olvashatunk, többek között az is kiderül belőle, hogy miként használta Thordai János Rimay egyes szövegeit (rímbokrait) zsoltárfordításai során. Csörsz Rumen István a régi szerelmi költészet madárszimbolikáját mutatja be, kiemelve és rámutatva az egyes madárfajok metaforikus jelentésére, és arra, hogy ez a költői kép hogy fejlődött tovább, milyen újabb, nem megszokott jelentésrétegek társultak idővel az adott madár jelentéséhez. Újdonság például a páva szimbóluma, amely nem a büszkeség, hanem a megalázkodás megtestesítőjeként jelent meg egy szövegben.[6]

Mikes Kelemen Törökországi levelek című munkájának anyanyelvi folklorisztikus elemeire mutat rá Küllős Imola. Pontosabban szemügyre veszi a szöveg azon nyelvi rétegeit, amelyet Mikes otthonról (Erdélyből) hozott, valamint azokat, amelyeket a jezsuita nevelés során kapott. Elemzését a különböző levélzáró formuláktól kezdi, és vizsgálatai kiterjednek a köszönésekre, a hasonlatokra, valamint a metaforákon keresztül a kalendáriumi szokásokig és a kisebb általa írt versikékig. A tanulmány rengeteg példát hoz, és nemcsak megemlíti, hogy Rákóczi hű szolgája mit használ művében, hanem meg is magyarázza azokat, de még arra is találunk példát, hogy az adott proverbiumról elmondja, miként használják azt más tájegységeken.

Voight Vilmos egy feledésbe merült frazeológiai szótár 1775-ös nagyszombati kiadását vizsgálja. A szerző nemcsak bemutatja a kötetet, hanem számos kutatási lehetőséget is felvázol ezen könyv kapcsán. Perger Gyula a Sztankovits János győri püspök hagyatékában található világi énekeket mutatja be, az előtte lévő Kerti József-tanulmány pedig Aranka György kéziratos versgyűjteményét ismerteti. Szilágyi Márton munkája egy jól ismert, és hamar a liturgiába került Faludi-vers parodisztikus változatát és annak szerzőségét vizsgálja. Tari Lujza tollából született a kötet egyetlen zenével foglalkozó szövege, pontosabban Gaal Miklós 1810-ből származó Holmi

Világi Énekek című kötetében mutat rá a gyűjtemény mögötti dallamvilágra. Az írásból megtudható, hogy Csokonai a kortársak szerint már egy létező dallamra írta meg A Reményhez című versét, amely dallam a későbbiekben is igen népszerű volt.

Buda Attila Dudok Pál kéziratos gyűjteményéről számol be, Vaderna Gábor pedig Sebestyén Gábor nagyon sokrétű életével és munkásságával ismertet meg, továbbá kiemelten foglalkozik a szerző közköltészeti gyűjteményeivel és verseivel. Tóth Arnold tanulmánya nemcsak irodalomtörténeti, hanem kultúrtörténeti szempontból is nagyon érdekes. Egyrészt megtudható, hogy a különböző csúfolódók hogyan épültek a vőfélyversekbe, majd az évek folyamán hogyan és mi okból koptak ki onnan, és kiderül az is, kik voltak ezekben a versekben azok a célpontok, akiket előszeretettel csúfoltak. Állításait bőséges szöveganyaggal igazolja. A kígyószülő asszony hiedelemvilágával, és annak magyar vonatkozásaival ismertet meg Steinmacher Kornélia szövege. Pontosabban arra keresi a választ, hogy ez a hiedelem miként kapcsolódik a Mátyás-hagyományhoz, azaz Beatrix királyné és Mátyás király kapcsolatához.

Seres István Kondorosi csárdáról, illetve Arany János betyárverseiről szóló tanulmánya nemcsak irodalmi szempontból vizsgálja ezeket a szövegeket. Írásában beszél az előbb említett vendéglátó-ipari egység történetéről, az ezt ért támadásokról (kifosztásokról), valamint a bűncselekmények megoldásáról, és arról, hogy ebbe a kontextusba miként kapcsolható Arany János. Nemcsak Arany neve hozható összefüggésbe a közköltészettel, hanem Berzsenyié is. Ezt bizonyítja Knapp Éva Niklai hamvak (1860) című szövege, melyben arra mutat rá, hogy a Berzsenyi-szövegeket miként használták forrásként egyes szerzők. Mikos Éva Tatár Péter művén, művein keresztül vezet be a rege műfajába. Bevezetőjében megemlíti a ponyva szerepét a korszak művelődéstörténetében, valamint azt, hogy napjainkban hogy áll ez a kutatás, kezdve Rejtő kanonizációjától egészen a Be- nyovszky Krisztián és H. Nagy Péter által képviselt vonalig. Dolgozatában azt vizsgálja, hogy a fent említett szerző Rege kunyhója című füzetes sorozatára – amely 33 sorozatot is megért – miként hatottak a különböző folklorikus, közköltészeti és középosztálybeli hagyományok.

A következő tanulmány akár folytatása is lehetne Mikos Éva szövegének, hiszen Chi- kány Judit Tatár Péter Lúdas Matyi élete és kalandja: Tündéres széphistória 12 versben és 12 képpel 1864-ben megjelent, ponyvairodalmi alkotásának hatástörténeti vizsgálatát végzi a Tündéres széphistória és bohózat, avagy mivé lettél, Lúdas Matyi? című értekezésében. Itt kiemelném az alapos recepciótörténeti áttekintést, érdekes továbbá az egyes szereplők jellemfejlődésének bemutatása Tatár Péter művében, illetve a későbbi feldolgozásokban a külső megjelenés változása, amelyet különböző illusztrációk és idézetek segítségével igazol a dolgozat szerzője. Az utolsó tanulmány szerzője Tüskés Anna, aki a Bagó Márton nyomdájában megjelent kiadványok (vallásos ponyvanyomtatványok) képi világát, illetve kép-szöveg viszonyait vizsgálja. Munkájában nemcsak a megjelent nyomtatványok illusztrációját és azok textussal való kapcsolatát veszi sorba és mutatja be, hanem a függelékben három csoda-esetet is megemlít, továbbá egy 170 tételes katalógust közöl, amely a tanulmányban meghatározott összes forrásanyagot tartalmazza.

A kötetben továbbá olvasható két recenzió is. Az első szerzője, Bartók István, egy konferenciakötetet mutat be, pontosabban a Kultúrjav. Írásbeliség és szóbeliség irodalma – újrahasznosítva: Fiatalok Konferenciája 20147 című kötetről ír. A következő könyvismertetőt a jelen kötet szerkesztője, Csörsz Rumen István írta Tóth Arnold monográfiájáról, melynek címe: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században. Kéziratos vőfélykönyvek Északkelet-Magyarországon.8

Összegezve, ha elolvassuk a kötetet, a régi magyar közköltészet egy széles spektrumát ismerjük meg. Bárki, aki a téma iránt érdeklődik, talál számára érdekes szöveget benne, legyen az néprajzkutató, irodalomtörténész, művészettörténész vagy akár zenetörténész. Különös élvezettel olvastam azokat a tanulmányokat, amelyek a felvetett problematika mellett a korszakról, vagy egy-egy műfajról, szerzőről közöltek szélesebb körű információkat. Mindent egybevetve, a Csörsz Rumen István által szerkesztett Doromb negyedik része ugyanúgy fontos mérföldkőnek számít a kutatási területet illetően, akár az azt megelőző három könyv.

(Szerkesztette Csörsz Rumen István, Bp., reciti, 2015)

  • Kultúrjav. Írásbeliség és szóbeliség irodalma – újrahasznosítva: Fiatalok Konferenciája 2014, Bartók Zsófia Ágnes, Fajt Anita, Görög Dániel, Maróthy Szilvia, Bp., reciti, 2015 (Arianna Könyvek, 9), 214.
  • Tóth Arnold, Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században. Kéziratos vőfélykönyvek Északkelet-Magyarországon, Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 2015 (Officina Musei, 22), 591.

[1]     Ld. http://reciti.hu/projektek/doromb

[2]     Ua.

[3]     Vaderna Gábor, A közköltészet kutatása és az irodalomtörténet = Doromb, közköltészeti tanulmányok, szerk. Csörsz Rumen István 3, Bp., reciti, 2014, 13-51.

[4]     Csörsz Rumen István, Előhang a Doromb 4. kötetéhez = Doromb, közköltészeti tanulmányok 4, szerk. Csörsz Rumen István, Bp., reciti, 2015, 8.

[5]     Szigeti Csaba, Francia contrainte-ek és magyar megkötések = Doromb, közköltészeti tanulmányok 4, szerk. Csörsz Rumen István, Bp., reciti, 2015, 74.

[6]     Csörsz Rumen István, „Madári szép szabadságom” (XVII-XVIII. századi szerelmi költészet madárszimbolikájához) = Doromb, közköltészeti tanulmányok 4, szerk. Csörsz Rumen István, Bp., reciti, 2015, 106.