Káli Anita: Vázlat a szegénységirodalomhoz (tanulmány)

„Valaha történeteket írtunk,
aztán a nemrég múltban „szövegeket”,
de ezek sem bizonyultak elég tisztáknak,
túlságosan emlékeztettek a valóságra”1

A huszadik század utolsó és a huszonegyedik század első évtizedeiben a szegénység irodalmi reprezentációja ismét előtérbe került, a kortárs próza a szegénységet számos változatban emelte témává, ezzel újabb szegénységábrázolási poétikát foglalva magában. E művek közé sorolhatjuk például Borbély Szilárd önéletrajzi fikcióját, a Nincsteleneket, 2 valamint Barnás Ferenc A kilencedik3 című regényét, Závada Pál 2006-ban újból publikált Kulákprés4 című történeti-szociográfiáját és Kiss Tibor Noé Aludnod kellene című művét is.5

A felsorolt szövegek mind a szegénység fogalmának többféle értelmezési lehetőségét, a szövegekben jelenlévő különféle variánsait mutatják meg. Úgy vélem azonban, nem pusztán a meglévő tematikai rokonság (a nincstelenség és a megfosztottság), a szegénység elbeszélhetőségének kérdése, valamint az ehhez kapcsolódó narratológiai megoldások (a nyelvi rétegek sokfélesége és összjátéka, a beszélt nyelvhez való közelítés), valamint a hasonló prózapoétika alapján lehet közös elemzési szempontokat felfedezni. A fenti nézőpontok kijelölik egy műfajtörténeti vizsgálat vázát, mindazonáltal a hagyományos műfaji besorolás ezen szövegkorpusz esetében problematikus, a tradicionális tipologizáló kategóriák elégtelennek látszanak. A művek felsorolásából is kitűnik a szövegtípusok heterogeneitása, így amennyiben közös jellemzőjüket szeretnénk megkeresni műfajtörténeti értelemben, érdemes egy tágabb kontextusban vizsgálni őket. Írásomban azt a kérdést vizsgálom tehát, hogy a felsorolt szövegeket miként lehet műfajtörténeti keretbe foglalni.

Műfaj és koncepció

Az elmúlt évtizedekben az elméleti diskurzusban a műfajfogalom háttérbe szorulása észlelhető, ennek ellenére a fogalom nem számolódott fel teljesen. Az irodalomról való beszédnek, a műelemzéseknek folytonosan átalakulva, módosulva ugyan, és különféle, akár elméleti kontextusban elhelyezve, de összetevője az irodalmi műfaj fogalma.6 Nem célom a műfajelméletek összehasonlító vizsgálatának elvégzése, pusztán a vizsgált szövegek fogalmi kereteihez kívánok a műfajjal foglalkozó néhány állítást az általam elemzett művek kontextusában újraértelmezni, a szövegek vizsgálati irányának kijelöléséhez segítségül hívni. Jeney Éva Műfajtalan-e az elmélet? című tanulmányában az irodalomelmélet és műfajfogalmak viszonyait, ellentéteit tárgyalja. Írásában sorra veszi azokat a koncepciókat, amelyek a műfajfogalmak és az irodalomelmélet átfedéseiben érvényes kapcsolódási pontok lehetnek. Az általa felsorolt elméletekből kettőt idéznék. A recepcióesztétikával kapcsolatban azt jegyzi meg, hogy az elmélet olvasásközpontúsága miatt a műfajfogalom megújulhatott, és az elvárási horizont műfajként képes funkcionálni.7 Ricoeur műfajfelfogását az alkotási folyamat szempontjából illeszti felsorolásába, miszerint „az irodalmi műfaj mint olyan nem osztályozásra szolgál, hanem létrehozó, teremtő (generatív) szerepe van: nyelvi- irodalmi kódok, konvenciók használata szövegeket hoz létre.”8 A felsorolt irányokon túl a Thomka Beátától kölcsönzött – a Jeney-tanulmányban szintén felvetett – meghatározást gondolom termékenynek, amely szerint „a kultúrának vannak emlékezettartományai és létezik műfaji emlékezet. Ez a folyamatszerűség egyik aspektusa. Átörökített prózaformák szövegközi és műfajközi energiaforrások lehetnek akkor is, ha ideiglenesen vagy tartósan nem állnak az elbeszélői érdeklődés előterében.”9

Az ún. szegénységirodalom esetében a szövegek specifikumánál fogva az elvárási horizont a meglévő referenciális olvasás, a szociográfiai irányultság és a prózai technikák értelmezésében érhető tetten. Az elvárási horizont alapján az olvasói-kritikusi attitűdben a szöveget fiktívnek vagy dokumentumszerűnek tartó értelmezés két iránya több esetben elkülönül egymástól, összhangban a kortárs szegénységirodalom recepciójában elterjedt vélekedéssel, amely ennek a szövegkorpusznak az anyagát a szövegirodalom–valóságirodalom mentén osztja ketté. Mivel a szegénység, a nincstelenség kérdése vagy jelensége nem elsősorban az irodalom terében létezik, ezek tárgyalása is mintegy felkínálja a realizmus kategóriájához való hozzákapcsolást. A műfaji emlékezet ehhez csatlakozva a befogadás és az újraírás kapcsán biztosít egyfajta folytonosságot, miszerint a szegénységirodalom különböző „generációinak” bizonyos jellemzői tovább hagyományozódnak, azonban azt meg kell jegyezni, hogy a prózafolyamatok változásaira reagálva újra is írják azokat, és így az értelmezési módoknak is hasonló kihívásoknak kell megfelelniük.

E három megközelítés – az elvárási horizont, a műfaji emlékezet és a hagyomány, valamint a műfajiság mint generatív funkció – összjátékának vizsgálatához eredményes terepnek mutatkoznak a szegénységirodalom egyes műveire vonatkozó kritikák olvasatai. A bírálatokban megfogalmazottak továbbhagyományozódása felrajzolhatja a kortárs szegénységirodalom néhány jellegzetességét, elsősorban a „fikció és valóság pólusai közt folytatott diszkurzív játék”10 természetét.

Címadás

A vizsgált kritikai szövegek általában a meglévő irodalmi irányzatok, hagyományok valamelyikéhez kapcsolódnak, azaz – ahogy Bengi László fogalmaz a Sinistra-körzet kritikai fogadtatása kapcsán – „a maga választotta irodalomértői hagyomány örvendetes folytatásaként” 11 igyekeznek értelmezni az egyes műveket. Ennek alapján a szegénységirodalom recepciójában alapvetően két koncepció köré szerveződnek a kritikák: az írások egyik része elsősorban a szociografikusság és a realizmus szempontjai köré épül, az értelmezések másik típusában sokkal inkább a poétikai, narratológiai nézőpontok érvényesülnek. A két koncepció létrejötte és meghonosodása nem független a kritika megállapításainak továbbhagyományozódásától, valamint attól a jelenségtől, hogy egyes kritikák állításai a későbbiekben előfeltevésekké válva meghatározzák a novellák olvasását. Alábbiakban a két elképzelést részletezem, előbb a szociografikus vagy realista jellegű, majd a szövegközpontú olvasás megállapításait.

„[Ú]gy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsúfolt könyvet, mintha valami izgalmas útleírást olvasnék egy ismeretlen földrészről és lakóiról. Mintha felfedezőutat tennék, amely annál inkább tele számomra szenzációkkal és izgalmakkal, mert ez az ismeretlen földrész véletlenül a saját szülőföldem. […] A pusztát csak az ismerheti belülről, aki maga is a puszta gyermeke.”12 Babitsnak a Puszták népéről írott esszéjében a tudósító és a képviseleti jelleg az egyik legmarkánsabban kijelölt olvasói pozíció. A huszadik század első felének irodalmi kritikájának ez a megállapítása, különféle változtatásokkal az ezredvégi és a kortárs regények recepciójában is visszatérő elem.

Kálmán C. György a Tar Sándor írásaival foglalkozó kritikáknak szintén két megközelítését különíti el: az egyik szemlélet a novellákban a szegények és elhagyatottak közegének ábrázolását hangsúlyozza, a másik pedig a prózapoétika perspektívájából értelmezi a műveket, vagyis a kritika az ábrázolt tematika – elsősorban irodalmon kívüli –, valamint az ábrázolás módja – tehát szövegközpontú elvek– szerint osztályozza Tar művészetét.13 A szociografikus olvasás lehetőségét a tematikán kívül, Tar pályájának indulása adja14, valamint az az elgondolás, hogy korai írásai meghatározzák későbbi művészetének alakulását is.15 Tar Sándor műveivel kapcsolatban a tudósító jelleghez csatolódik a képviseleti funkcióval ellátott olvasás. Márton László szerint Tar esetében az életutat és a műveket egységben kellene értelmezni,16 Radics Viktória pedig a következőket jegyzi meg: „[a] leromlás, lezüllés, lepusztulás, amiről annyit írt – ez adja novellái dinamikáját –, vele is megtörtént. […] Az írás, a tematikus anyag és a tulajdon sorsa, a saját életének a matériája úgy összeforrt nála is, mint a világirodalom legnagyobb íróinál.”17 Az az állítás, hogy Tar nem pusztán ismerője, hanem szerves része az általa megírt életvalóságnak, táplálhatja azokat a recepcióban megjelenő teóriákat, hogy megjelenített karakterei a „megélt élettapasztalatból származó minták lenyomatai.”18 Emiatt az értelmezők több esetben is helytállónak tekintik Tar Sándor szövegeinek képviseleti jellegét, amit a Tar-kritika sokszor idézett szöveghelye – „[a] kik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud”19 – is alátámaszt. Margócsy István a mű megjelenése után „az új Puszták népe”-ként emlegetett Nincstelenekről szóló kritikájában20 is hangsúlyozza, hogy Borbély művét is többnyire a szociográfia felől értelmezték, azaz a kritika ennek a kortárs regénynek a tényfeltáró és tudósító jellegét hangsúlyozta. A referenciális olvasat lehetőségét a regény szinte szándékosan kínálja fel. A fülszövegben megjelenő GPS-koordináták, a gyermekkori önarckép, a regény színhelye, a Horthy-, Rákosi-, majd Kádár-korszak falujának, társadalmának, szokásainak leírása elsősorban a korlátozottságot, a referenciát jelöli meg elsődleges kiindulópontként. A recepcióban megjelenő szociografikus értelmezés – mint feltáró megközelítés – Radics Viktória A kilencedikkel foglalkozó írásában is kirajzolódni látszik: „Nehézkes, tompa, mint a szocializmus mindennapjai voltak a hatvanas-hetvenes években, amikor nagy erőbevetéssel lehetett csak egy egész kicsinykét előremenni. Barnás ezeket az »ólomidőket« nagyon szépen ábrázolja. […] A munkásember lehasználásának tipikusan szocialista, ezen belül is jellemzően magyar, kompromisszumos változatát. A kilencedik korrajzként is kiemelkedő alkotás.”21

A prózapoétikai kérdéseket tekintve a kortárs szegénységirodalom művelői prózájuk egyik tétjévé tették a megalkotottságot, a retorizáltságot, poetizáltságot. Az elbeszélhetőséggel kapcsolatos fenntartások és elméletek elterjedése, valamint az elbeszélői nyelv megváltozása után ez hatványozottan igaznak minősül. Ezzel párhuzamosan pedig a történelem reprezentációival kapcsolatos írások, valamint az újabb nyelvelméletek, és az emlékezetkutatások tükrében is módosultak az értelmezési stratégiák. Mindezek alapján pedig a művek fikciós és figurális jellemzőinek vizsgálatára is ismételten reflektálnak az irodalomértelmezők. Már a Puszták népe elemzésénél is megjelenik Illyés modalitásának kettőssége: „[c]sodás művészet ez, amely elfelejteti hogy művészet: az egyszerű, kristálytiszta mondatokban maga az emberi tények gazdag sokasága beszél s szinte észrevétlenül vezet, míg egyszercsak fölszisszenünk a megdöbbenéstől, mert megértettük a lelket, a megérthetetlent.”22 Jelen kritikában is megjelenik az a jellemző, amely a látszólagos tényszerű eljárás és az önéletrajzi jellegű, személyes írásmód között feszül. Dobos István szerint a Puszták népe az „idegenség tapasztalatát közvetítő retorikai megalkotottságával” nyújtja újszerűségét, és ezt elemezve a következő megállapításra jut: „az elbeszélt és az elbeszélői én közötti változó távolság szükségszerűen idegenségtapasztalatot hív létre”.23 A kortárs irodalom műveinek értelmezésénél az idegenség ugyanígy központi szerepet kap: „A szavak mássága, a másként mondás hangsúlyozása nemcsak a korszak és a zárt falu, elszigetelt család másságát, idegenségét érzékelteti, hanem szintén a mű műalkotás voltára mint nyelv által alkotott imaginárius világra hívja fel a figyelmet. A nyelv itt, ahelyett, hogy igyekezne elfedni a távolságot, folyamatosan fenntartja e távolság hangsúlyozását, azáltal, hogy úgy beszél erről a távolságról, hogy közben éppen benne mozog”.24 A nyelvvesztés a műben manifesztálódó idegenség kifejezésének egyik sarkalatos pontja. Úgy vélem, a mű egyik tétje, hogy miként képes egy önéletrajzi elbeszélő megoldani a nyelvi transzparencia kérdését, képes-e feloldani azt az ellentétet, amely egy adott közegből való kilépés utáni nyelvvesztés, az idegenség és az önéletrajzi színrevitel között feszül. Az elveszett nyelv című esszéjében Borbély a nyelvvesztésről a következőket fogalmazza meg: „egy idő után már nem éreztem az otthonosságot, és viselkedésemmel csak mímelni tudtam a közösség érzését. […] Aki elhagyja a falu népét, az elárulja őket. Aki beszél róluk, az is. Aki kiszakad közülük, az pedig elveszíti a nyelvét.

Aztán újra tanul beszélni. De egy nyelv közben elveszett. Ezt az utat jártam be én is.”25 Ezen szöveg szerint a színrevitel megvalósíthatatlan, ugyanis amikor a reprezentációhoz szükséges nyelv még az elbeszélő birtokában lehet, hiányzik az ábrázolni kívánt világra való megfelelő rálátás és kívülállás, mire azonban az esetleges történet és tapasztalat kialakulna, a kilépés lehetetlenné teszi a hiteles elbeszélői nyelv újrateremtését. Tar írásmódját Valastyán Tamás „konstans módon szenvtelennek”26 érzékeli, amely Kiss Tibor Noé regényének poétikai jellemzésénél is hasonlóképpen tér vissza: „[a] szerző a minden ornamentikát nélkülöző, lakonikus mondatokkal (»Lomtár. Porlepte könyvespolc. Kulcscsomó az asztalon. Lila gumigömb a kulcskarikán. Összegyűrt vászonzsebkendő. Üres féldecis üveg.« [127.]) erős atmoszféra megteremtésére törekszik, fullasztóan szűkös regényvilágot hoz létre.”27 Kálmán C. tanulmánya is mutatja, hogy a Csalognál is előforduló „Ki beszél?” kérdésfeltevés Tarnál is jelen van: „a szabad függő beszédnek számos változata fordul elő Tar novelláiban. Olykor teljes, a fikció világában elhangzott mondatok tolmácsolása, csak épp többé-kevésbé beleépítve az elbeszélői szövegbe. Megint másutt a belső beszéd felidézése. Van, ahol csak egy-egy fordulat, szó jelzi, hogy talán nem az elbeszélő (vagy az elbeszélő nem a maga nevében) szólal meg.”28 Soltész Márton Csalog Zsolt A tengert akartam látni című kötetének fogadtatásáról szóló tanulmányában ugyanígy kétféle kritikai gyakorlatról számol be, amely Csalog művét vagy a valóságreferens ítéletalkotás, vagy a poétikai kérdések felől értelmezi: „Csalog Zsolt 1981-es könyvének recepciója […] hűen tükrözi a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji kritika sajátos határhelyzetét. »A 70-es évek végétől – így Schein Gábor – a változásban érdekelt kritika immár nem a mű közvetlen társadalmi referencialitásában kereste a mű értékeit, hanem a mentalitás- és kultúrtörténeti kontextusba ágyazott poétikai megalkotottság sikerességében. «”.29 A kortárs és a 70-es évek végi kritikai beállítódását tekintve jelentős különbség azonban, hogy a mai szegénységirodalom kritikai kettőssége nem a valóságtükrözés felől, hanem annak a prózafolyamatnak kontextusában értelmezhető, amely az ezredfordulótól a kortárs irodalomban zajlik.

Szilasi László az Élet és Irodalomban megjelent Ex Libris című írásának bevezetőjében a következőket állítja: „[ú]gy tűnik, a jelenben történő irodalom, ez a különös megismerésmód, úgy foglal el bizonyos új tereket és megközelítésmódokat, hogy eközben korábbi megközelítésmódokat és tereket odahagy – megnyílnak előtte friss (korábban talán nem is létezett) ajtók, de cserében korábbiakat (talán nem végérvényesen, de mégiscsak) elveszít.”30 Szilasi az úgynevezett szövegirodalom és világszerű irodalom dominanciájának váltakozására mutat rá, tézisében megállapítja, hogy az irodalmi folyamatokban természetszerűleg hol az elsődlegesen szövegszerű, hol pedig a világszerű irodalom válik uralkodó tendenciává, tehát írásában egy kétosztatú irodalom körvonalait vázolja fel. Takáts József két írásában is foglalkozik ugyanezzel a jelenséggel: a Várakozás a realizmusra,31 valamint a Távoli tükör32 című tanulmányaiban. Az előbbiben Takáts Szilasi állításaira reagálva fogalmazza meg saját álláspontját. Takáts egyrészt megkérdőjelezi azt, hogy az ezredvégi és mai magyar próza pusztán két prózamodellből vezethető le, másrészt az irodalmat a metafikciós és kombinatorikus, valamint a realista próza dominanciájának váltakozásaként írja le.33 Azt azonban Takáts sem vonja kétségbe, hogy egy realista jellegű prózafelfogás jelenleg a felfutó korszakát éli.34 Az utóbbi évek irodalmi irányának, melyet nevezhetnek újrealizmusnak, új történetességnek, világszerűségnek, életszerűségnek vagy akár az életesség programjának, 35 sok esetben valóban jellemzője a társadalom és a politikum felé fordulás, úgy vélem azonban, hogy ez nem jelenti a teljes elfordulást az esztétizmustól vagy a szöveggel kapcsolatos transzparencia kérdésétől, habár nagyobb hangsúllyal van jelen a világszerűség, történetmondás és a szigorú immanenciából való kilépés. Ennek az alapvető fontosságú tanulmánynak egyik állítása azonban az, hogy az utóbbi évtizedek prózájában a metafikciós irodalom és a szövegirodalom nem vált oly mértékig kizárólagos érvényűvé, hogy a próza más válfajai ne lennének ugyanolyan jelentősek ennek a korszaknak az irodalmában.36 Tehát a kortárs művek és a kilencvenes évek irodalma felől nézve a prózafordulat és az azt követő időszak nem kétirányú teleologikus rendszer, hiszen „nem lineáris, mint inkább kiterjedésszerű, nem ellentételvű logikus kibontakozás, mint inkább rizomatikus burjánzás, újabb és újabb viszonylatokat létesítő hálózat”.37

A prózai folyamatok ilyen felfogása a szegénységirodalom egyes jellemzőinek a továbbélését, és ehhez a korszakhoz igazodva azok változtatásait is alátámaszthatja. A továbbhagyományozódó kritikai olvasatok valamelyest műfaji emlékezetként szolgálnak a szegénységirodalom hagyományában. A kritika és szépirodalom bonyolult viszonyát tekintve pedig megjegyezhetjük, mivel a kritikák és értelmezések megállapítanak bizonyos súlypontokat, esetleges tendenciákat felvázolva generatív szereppel is szolgálhatnak. A szegénységirodalom ismételt előtérbe kerülése több indok felől is megközelíthető. Egyrészt a már említett világszerűség, a politika és a szociológia felé fordulást, másrészt pedig az irodalomértelmezők és kritikusok attitűdjének változását is kiindulópontként tekinthetjük. Ezeken kívül pedig a magyar irodalomban is megjelenik a múltfeldolgozás igénye, ahogyan párhuzamos jelenségként a közép-európai kortárs irodalomban több példát is találunk erre, például a szerb,38 a román,39 illetve az orosz irodalomban is.40 A szegénységirodalom hagyományainak jelenségei, annak megítélései alapján a témakör állandó jellemzőihez tartozik a valóság és fikció közötti viszony természetrajza. A valóság és fikció közötti viszony alapvetően kettős és oppozicionálisnak tűnő leírásai elégtelennek látszanak, így az iseri fiktív–valós–imaginárius hármasság, valamint az erre a fogalmi triászra épülő „mintha” konstrukció termékenyebb elemzési utakat ígérhet.41 Az iseri konstrukció felhasználásával újraértelmezhető, módosítható a recepcióban megjelenő szövegirodalom– valóságirodalom kategóriák oppozícióként való meghatározása, és a kritika is rámutat arra, hogy ha kizárólagosan a szövegi jellemzők vagy a hitelesség mentén értelmezik a szövegeket, fontos sajátosságaik felett siklik el az elemző. Az iseri értelmezés kimondja a mimetikus elv megszüntetését, a puszta megfeleltetés elégtelenségét a szöveg és a világ között, valamint hangsúlyozza, hogy a fikcióképzési aktusok során az „empirikus elemek elvesztik valódiságukat”.42 Ezenkívül Szilasi a kortárs szegénységirodalomra is érvényes állítása alapján a „szövegek referenciális vonatkozási mezeje […] a megjelenítés radikális kétarcúsága miatt változhat meg”43, és egyaránt lehet vizsgálati terepe a nyelvképzés és az epikai világteremtés együttesének.

Jegyzetek

1 Petri György, A minimum művészetétől a művészet minimumáig: A posztmodernről = Összegyűjtött versek, szerk. Réz Pál, Lakatos András, Várady Szabolcs, Bp., Magvető, 2003, 417.
2 Borbély Szilárd, Nincstelenek, Bp., Kalligram, 2013.
3 Barnás Ferenc, A kilencedik, Bp., Magvető, 2006.
4 Závada Pál, Kulákprés: Dokumentumok és kommentárok egy parasztgazdaság történetéhez, Budapest, Művelődéskutató Intézet, 1986; Závada Pál, Kulákprés: Család és falutörténeti szociográfia, Tótkomlós 1945–1956, Bp., Szépirodalmi, 1991, Závada Pál, Kulákprés: Család- és falutörténeti szociográfia – Tótkomlós 1945–1956, Bp., Magvető, 2006.
5 De akár említhetnénk Bódis Kriszta Kemény vaj, Artista, Szilasi László A harmadik híd regényét, illetve az ezredvég irodalmából Tar Sándor novelláit, illetve Krasznahorkai László Sátántangóját, Háy János számos művét.

6 Szávai Dorottya – Z. Varga Zoltán, Előszó, Helikon, 2016/3, 348.
7 „Amint a recepcióesztétika a hangsúlyt a szövegről az olvasásra helyezte, az olvasás kategóriájaként a műfaj fogalma újból életre kelt. Az elvárási horizont ugyanis olyan előzetes megértést jelent, amellyel az olvasó közelít a szöveghez, s az olvasás ideje előtti irodalmi tapasztalatai és ismeretei alapján azt irodalminak avagy köznyelvinek, fiktívnek avagy dokumentumszerűnek, és mindenképpen valamilyen műfajhoz tartozónak is érzékeli. […] Az elvárási horizont fogalma tehát műfajként, olvasási modellként viselkedik.” Jeney Éva, Műfajtalan-e az elmélet?, Helikon, 2016/3, 357.
8 Uo., 358.
9 Thomka Beáta, Beszél egy hang, Bp., Kijárat, 2001, 12–13.

10 Soltész Márton, Csalog Zsolt, Bp., Argumentum, 2015, 203.
11 Bengi László, A szövegszegmentumok iterációja mint az epikai világ megalkotása: Bodor Ádám: Sinistra körzet = Tapasztalatcsere: Esszék és tanulmányok Bodor Ádámról, Bp., L’Harmattan, 2005, 114.
12 Babits Mihály, Illyés Gyula versben és prózában = UŐ, Esszék, tanulmányok II., szerk., jegyz., utószó Belia György, Bp., Szépirodalmi, 1978, 333.

13 Kálmán C. György, Szabad, függő: Tar Sándor: Lassú teher, Alföld, 2000/1, 79–85.
14 Deczki Sarolta, Az érzékiség dicsérete, Bp., Kalligram, 2013, 16.
15 Böhm Gábor, Realizmus és nemzedéki narratíva Tar Sándor prózájában = Nemzedéki narratívák a kultúratudományokban, szerk. Garami András, Mekis D. János, Németh Ákos, Bp., Kijárat, 2012, 172.
16 Tökéletesen átlátszatlan: Szilágyi Zsófia beszélget Márton Lászlóval, Ex Symposion, 2006/57, Tar Sándor-különszám, 8.
17 Radics Viktória, Tar munkássága, avagy a „kimondhatatlan” szociológiája, Ex Symposion, 2006/57, Tar Sándor-különszám, 20.
18 Böhm Gábor, Regény és novella között: Szociográfiai látásmód és mikrorealizmus Tar Sándor Szürke galamb című regényében = Befejezetlen könyv, szerk. Thomka Beáta, Bp., Kijárat, 2012, 78.
19 Esterházy Péter, Az elefántcsonttoronyból, Bp., Magvető, 1991, 18.
20 Margócsy István, Borbély Szilárd: Nincstelenek/Már elment a Mesijás?, 2000, 2013/10, 4.

21 Radics Viktória, Mestermű, Holmi, XVIII. évf. 12. sz., 2006. december.
22 Babits Mihály, i. m.
23 Dobos István, Az idegenség retorikája: A Puszták népe újraolvasása = Csak az igazat: Tanulmányok Illyés Gyula születésének centenáriumára, szerk. Görömbei András, Bp., Kortárs, 2003, 142.
24 Visy Beatrix, Prímszámok könyve (Borbély Szilárd: Nincstelenek. Már elment a Mesijás?), Holmi, 2014/1,

25 Borbély Szilárd, Egy elveszett nyelv, ÉS, 2013. júl. 05., 13.
26 Valastyán Tamás, A szenvedés narrációja, Alföld, 2005/9, 50.
27 Marjánovics Diána, Csendélet a szürke árnyalataival, http://felonline.hu/2015/08/04/csendelet-aszurke- arnyalataival/, 2017. február 27.
28 Kálmán C. György, Szabad, függő: Tar Sándor: Lassú teher, Alföld, 2000/1, 79–85.
29 Soltész Márton, „Itt van ez a rohadt szocializmus”: Csalog Zsolt A tengert akartam látni című kötetének fogadtatása, Kortárs, 2011/11, 71.

30 Szilasi László, Ex Libris, ÉS, 2015. dec. 11., 19.
31 Takáts József, Várakozás a realizmusra, ÉS, 2016. jan. 29., 13.
32 Takáts József, Távoli tükör, Jelenkor, 2015/7-8, 827–836.
33 Takáts, Várakozás… i. m., 13.
34 „A realizmus iránti írói-kritikusi várakozásban, azt hiszem, többféle igény találkozik össze. A »prózafordulat« terhétől való szabadulás vágya. A társadalom állapota feltárásának kívánalma. A történetmondás rehabilitálásának szándéka. Az irodalomnak mint politikai cselekvésnek az újraértelmezése.” Uo.
35 Bodor Béla, Húsz darab történet: Maros András: Neveket akarok hallani = B. B., Mítoszcserepek: Tanulmányok, esszék, kritikák a jelen és félmúlt magyar prózairodalmának köréből, Bp., Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút, 2012, 418–419.
36 Takáts József, Várakozás… i. m., 13.
37 Szirák Péter, Szóval nehéz: A magyar prózáról 2001 júliusában, Bárka, 2001/5, 55.

38 Mihajlo Pantić, Az élet érdekesebb, ÉS, 2010. jún. 25., 27.
39 Carmen Musat, A realizmus metamorfózisai, ÉS, 2010. jún. 25., 25.
40 Szvetlana Alekszijevics, Elhordott múltjaink, ford. Iván Ildikó, Bp., Európa, 2015.
41 Szilasi László, „mintha”-változatok: A referencia-illúzió felkeltésének retorikai stratégiái a mai magyar prózában, Bárka, 2006/6, 79–89.
42 Wolfgang Iser, A fiktív és az imaginárius: Az irodalmi antropológia ösvényein, Bp., Osiris, 2001, 27.
43 Szilasi, i. m., 79–98.

Tags: Káli Anita