Kolumbán Adrienn: Elengedtelek egészen

Szabó Lőrinc nyomán

Nem kérek tőled semmi mást…
Jó itt nekem a sárga villamoson,
ahogy a baljós végállomás
felé hangtalanul oson.

A sötét embermasszából,
mint egy sejtelem jelensz meg.
Idegen arcok halmazából,
égen-földön csak téged kereslek.
S amikor feltűnsz, ködös folyóparton,
lángok között, emlékben, vonaton,
áldott imákban, utcatáblákon:
haza érkezem. E vonalon
hat megálló van: mind üres.
Bent vagyok a magam ura,
odakint csak egy ügyes,
okos viaszfigura.
Előtted rejtve van elmém titka:
hogy maradnék örökre itt fönt veled.
Tudom, börtön neked az ékes kalitka.
Elengedtelek.

Dermedten figyeltelek, amint
leszökkensz a villamosról.
Kezem ösztönösen feléd int,
de már nem látod a városból.

Csak némán sírok, ne zavarjalak.
Fölnézek az azúrkék égre,
hogy a cseppek visszahulljanak
szemem rejtekébe.
Te meg kecsesen mész,
szaladsz, vissza már nem intesz.
Még hallom, ahogy az utcazenész
a Rekviemet játssza. Rátekintesz,
aztán egy picit mégis vissza.
S mire rám figyelsz, szám körül
mosolyránc hege, s lelkemben
örök ragyogás tündököl.
Boldog e kegyes hazugság.
Zsarnokságom meg ne lásd.
Csak szeress néha, ha szabad.
Nem kérek tőled semmi mást.

* A szerző a 2017-es Kortárs Hangon pályázaton lapunktól közlési lehetőséget nyert.