Szalay Zoltán: A hangya útja Vajkára vezet – Gyenes Gábor kiállítása elé

 

 

 

A természethez való visszatérés jelszava valószínűleg azóta velünk van, amióta kiszakadtunk a természetből. Áthatja a filozófiát és a művészeteket, sokszor megrázó tapasztalatokat hordoz, máskor hamis nosztalgiát. Ez a jelszó egy olyan komplex vágyat ragad meg, amely állandóan kísér bennünket, hiába építünk nagyvárosokat, hogy azok a kényelmünket szolgálják, és hiába sejtjük közben, hogy az eposzi aranykor, amikor az ember tökéletes harmóniában élt a környezetével, soha nem is létezett.

Amikor nemrégiben elolvastam Oravecz Imre nagy regénytrilógiáját, a 2018-ban befejezett A rög gyermekeit, úgy éreztem, mintha ez a mű összefogna valamit azokból a törekvésekből, amelyeket intenzíven érzékelni a kortárs művészetekben. Egyszerre rácsodálkozás ez a saját gyökerekre, naiv gyönyörködés a paraszti, természetközeli múltban, számvetés mindezek elvesztésével és nem kíméletlen, mindent elsöprő, radikális jellegű, de mégiscsak határozott leszámolás ugyanezeknek a gondolatoknak a nosztalgikusságával és hamisságával. Oravecz Imre egy parasztcsalád sorsát mesélte el a XIX. század közepétől a XX. század közepéig, benne egy amerikai kivándorlással, majd Magyarországra való visszatéréssel és a vidéki, természetközeli életforma részletes, pontos és tárgyilagos, de érzelmektől sem mentes bemutatásával. Milliók múltjáról mesél, egy olyan múltról, amelyről akarunk is tudni meg nem is, amelyet fel is vállalnánk, meg nem is. De semmiképp nem ismerjük túl jól, ezért nagyon magával ragadó, ahogy az író megfesti számunkra ezt a nagyszabású tablót.

 

 

Azért jutott eszembe Oravecz Imre nagy regénytrilógiája Gyenes Gábor új kiállítási anyaga kapcsán, mert – és itt most kénytelen vagyok személyesebb hangra váltani – Gyenes Gábor legújabb alkotásai hasonlóan idézik fel az én gyökereimet. Ezek a képek az én személyes tájam, az én személyes múltam képei is, lévén hogy a szülőfalum, a csallóközi Vajka tájai ihlették őket. Erről a tájról nyújt képet legújabb munkái által Gyenes Gábor, aki maga is visszatért a természetbe – civilként és művészként is. Ezt az útját pedig kiválóan követhetjük nyomon a kiállított munkákon keresztül: az Ant, a Mass és az Urbanic című, korábban keletkezett sorozatok még a nagyvárosi elidegenedettség és a tömegiszony tapasztalatait közvetítették, majd egy végsőkig elvont, a színek és formák autonómiájával kísérletező átmenet után eljutottunk a vajkai tájképsorozatig. A kérdésfelvetések itt is hasonlóak, mint az első munkáknál: ezek a képek is erőteljes távolságtartással dolgoznak, olykor fenyegetettséget, kiszolgáltatottságot sugallnak, ám lényegesen változott a perspektívájuk. Mintha most annak a hangyának a szemével látnánk, amely az Ant című ciklus képein horrorisztikus nagyításban mutatkozott be előttünk.

Ahhoz, hogy ezt az átmenetet még jobban megértsük, említést kell tennünk Gyenes Gábornak egy másik fontos munkájáról, amely a Rizóma projekt címet viselte, s amely természet és tudás viszonyával foglalkozott. A munka központi részét alkotó installáció lényege nem volt más, mint annak bemutatása, ahogy az információ a tudás zárt, mesterséges rendszeréből szétárad a szerves, természetes hálózat nyílt sztrádáján. Ennek jegyében az alkotó egy lexikonsorozat – amely a Műveltség könyvtára fellengzős címet viselte – konkrét korpuszát adta át a mohó étvágyú laskagombáknak, amelyek saját termőtalajukká avatták azt. A gombafonalak átszövik a tudás elavult, statikus, merev szerkezetét, és egy új, gyorsan változó, központosítás nélküli rendszerbe vezetik át. Azt is mondhatjuk, az emberi tudás elidegenedett tömegét visszaváltoztatják a természeti élet frivol áradásává.

 

 

Ez az áradás megfigyelhető Gyenes Gábor legújabb munkáin is, így hasonló kontrasztot érzékelhetünk az alakuló életműben, mint amilyenről a Rizóma projekt beszámolt. A korai ciklus, amelynek központi részét talán az Urbanic című sorozat alkotta, a színek és a formák tekintetében is sokkal visszafogottabb eszköztárral dolgozott. Ezek a képek sem mentesek ugyan az erőteljes dinamikától, ez azonban az arctalanság, az egybemosódottság irányába tart – mintha csak egy David Fincher-mozi esőáztatta képsorait látnánk –, így mindig zárt, ciklikus rendszereket épít fel. Beleláthatjuk ebbe a vízióba a nagyvárosi, késő kapitalista világ megnyomorodottságát, az önmagába vesző, túlpörgött és minden etikai dimenziótól megfosztott, csak szürke démoniasságát megtartó felvilágosodásprojekt kudarcát. Láthatjuk ugyanakkor a testábrázolás jellegzetesen szürrealista vagy épp a londoni iskola alkotóira jellemző módszereit, a torzulások baconi jegyeit. Ezek a képek más médiumok, elsősorban a fotó és a film felé is megnyitják a befogadói horizontot, főként a horror, a krimi és a pszichotriller műfajai felé, amelyeknek eszközeit, motívumait és narratív eljárásait Gyenes Gábor behatóan ismeri.

A gesztusfestészet sorozata mintha felszabadítaná az alkotói fantáziát az első korszak erőteljes hatása alól. Bár a formakezelés olykor még visszamutat az előző korszak torz alakjainak világához, a nonfiguratív áradás és a színek szabad tobzódása már egy új irányt jelez, ahol a referenciálisan kezelhető kódokat sokkal elvontabb művészi igényű megoldások váltják fel. Ezáltal a nyitottságnak olyan új dimenziói jutnak érvényre Gyenes Gábor művészetében, amelyeket aztán a legújabb, vajkai kis impressziókban kamatoztat.

A vajkai sorozat egyik legfeltűnőbb eleme a fatörzsek és -ágak hálózatának hangsúlyos jelenléte szinte az összes képen – itt pedig ismét a Rizóma projekthez kell visszanyúlnunk, amely a gombafonalak hálózati rendszerére épült. A természet behálózza ezeket a képeket, miközben a fák törzsei és ágai olykor rácsokként, máskor vérerekként szerveződnek allegorikus kompozíciókká. A formák és a színek sokkal több egyediséget mutatnak, mint korábban, a vidéki táj változatosabb, mint a szürke urbanisztikus panoráma, ám ahhoz hasonlóan nem nélkülözi a nyomasztó hangulatokat. Ez pedig Gyenes Gábor újabb tájképeinek egy lényeges eleme: nem a harmonikus, békés-nyugodt vidéki paradicsomot jeleníti meg, hanem nyugtalanító erőket hoz mozgásba. Ha nagyon leegyszerűsítve akarnánk fogalmazni, azt is mondhatnánk, ezeken a festményeken Gyenes új színeket visz a vajkai tájba. A kis benyomások így válhatnak egyszerre hiteles tájábrázolásokká és nagyszabású, felkavaró látomásokká. A természeti közeg, a vidéki tér nem egy nosztalgikusan feltámasztott harmonikus aranykor terepe, hanem egy dinamikus, egyszerre elragadó és fenyegető vadon képét mutatja. Ennek pedig része az ember is, de nem dominálja, sokkal inkább beleolvad, ami azonban nem feltételez minden esetben harmóniát.

A kiváló prózaíró, Bartók Imre írja a norvég Jon Fosse Melankólia című, a zord északi tájakat átütő erővel megjelenítő regénye kapcsán a következő mondatot. „A természetet nem azért kell újra felfedeznünk, mert megnyugvást ad, hanem azért, mert ugyanúgy retteg, mint mi magunk.” A hangyaperspektívából nézve a táj egyszerre rettenetes és otthonos. A határ természet és művészet között ezzel értelmetlenné válik.

 

 

Elhangzott Baján, 2019. május 7-én, Gyenes Gábor Petite Impressions című kiállításának megnyitóján. Az Eötvös József Főiskola Kortárs Galéria által rendezett kiállítás június 11-ig tekinthető meg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karának kiállítótermében.

 

 

 

 

 

Szalay Zoltán (1985, Pozsony)

Író, az Irodalmi Szemle és az Új Szó korábbi főszerkesztője. Legújabb kötete, a Faustus kisöccse című regény idén áprilisban jelent meg a Kalligram Kiadónál.