Kultúrák párbeszéde (Lőrincz Julianna fordításelméleti kötetéről)

Misad Katalin írása – A fordító – legyen akár mű-, akár szakfordító – a legegyszerűbb mondat fordításakor is bonyolult műveletet végez: azon kívül, hogy a forrásnyelvi lexikai egy-ségeket célnyelviekkel helyettesíti, átrendezi a mondat szerkezetét, megváltoztatja szórendjét, kihagyja belőle a forrásnyelvi mondat egyes elemeit, s időnként – a két nyelv különbözőségéből eredően – olyan elemeket épít be a célnyelvi mondatba, amelyek az eredetiben nem szerepeltek.  Mindez arra utal, hogy a fordító a különböző átváltási műveletek során olyan dinamikus kontrasztokkal szembesül, amelyek nin-csenek előre meghatározva, sem rendszerezve, hanem mindig csak a konkrét fordítási folyamatban jelentkeznek. S bár a forrásnyelv lexikai elemeinek a célnyelviekkel való helyettesítése sem egyszerű feladat, a valódi – a fordítás folyamatában találkozó nyelvek dinamikus kontrasztjaiból adódó – problémát a célnyelv lexikai rendszere által kínált különböző helyettesítési lehetőségek mérlegelése, illetve a legmegfelelőbb átváltási művelet kiválasztása jelenti (vö. Klaudy 1997: 103).

Lőrincz Julianna, az egri Eszterházy Károly Főiskola Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének oktatója Kultúrák párbeszéde című munkájában a fordítás elméleti és gyakorlati kérdéseivel, közelebbről pedig a műfordítás kérdéseivel foglalkozik.

A könyv első fejezetét (Fordításelméleti alapfogalmak, 9–37.) a fordításelmélet rövid tudománytörténeti áttekintésével indítja a szerző, majd utal a szóban forgó szakterület terminológiai kérdéseinek tisztázatlanságára. A továbbiakban magát a fordítási folyamatot vizsgálja: megnevezi e mentális tevékenységként értelmezhető művelet alapvető tényezőit, s külön figyelmet szentel a fordíthatóság és fordíthatatlanság kérdésének. A fordítói kompetenciát négy különböző felfogás tükrében mutatja be, de a konkrét forrásmunkák alapján felvázolt kompetenciajegyek listáját nem tartja teljesnek/véglegesnek: a további kutatásoktól újabb szempontokat remél a fordítói kompetenciát alkotó képességek pontosabb meghatározásához. A forrásnyelvi szöveg célnyelvi szövegvariánsának létrehozásakor alkalmazott műveleteket a fordításelméleti szakirodalomból ismert rendszerezéshez igazodva csoportosítja Lőrincz Julianna, miközben megnevezi a lexikai és a grammatikai átváltási műveletek legfontosabb altípusait is. A következőkben a szövegtipológia és a fordítás kérdéseinek szoros összefüggéseire mutat rá, miközben hangsúlyozza, hogy a fordítási folyamat minden komponensét érintik a szövegtan alapkérdései, ugyanakkor a fordítást olyan szövegalkotási folyamatnak tartja, amelynek eredménye a fordítási céllal készített szövegprodukció. A nyelvi norma és a fordítói norma viszonyát vizsgálva a szerző érinti a nyelvi normának a szakirodalomban való nem egységes értelmezését, részletesebben azonban – figyelembe véve a 80-as és a 90-es évek nemzetközi fordításelméleti kutatásainak eredményeit – a fordítási folya-matot befolyásoló normarendszereket írja le. A fordítási ekvivalencia kérdésével kap-csolatban különböző nehézségeket vet fel, a forrásnyelvi és a célnyelvi szöveg felté-telezett egyenértékűségének problémáját azonban leginkább az ekvivalencia fogalmának értelmezésében, a forrásnyelvi és a célnyelvi szövegek megfeleltetéséről alkotott eltérő nézetekben, valamint a fordításelméleti terminológia többértelműségében látja. A különböző ekvivalenciaelvek ismertetése után azt a következtetést vonja le a szerző, hogy a forrásnyelvi és a célnyelvi szövegek megfeleltetéseit nem a nyelv, a leírás felől, hanem a funkció felől szükséges vizsgálni, de azt is leszögezi, hogy az azonosságok mellett a különbségeknek is fontos szerep jut a forrásnyelvi és célnyelvi szövegek egyen-értékűségi viszonyának vizsgálatában.

A műfordítás-elmélet alapkérdései (38–49.) című fejezet első részében az érintett szakterület aspektusából megkerülhetetlen alapfogalmakat értelmez Lőrincz Julianna, miközben elsőként a műfordítás, illetve az irodalmi fordítás fogalmát vizsgálja a mo-dern fordításelméleti szakirodalomból ismert megközelítések alapján. A továbbiakban a műfordítói kompetenciákkal foglalkozik, s megjelöli azokat a konkrét tényezőket, amelyekkel a műfordítónak rendelkeznie kell ahhoz, hogy a forrásnyelvi szöveggel egyen-értékű célnyelvi szöveget hozzon létre. A legfontosabb összetevőket táblázatba foglalva szemlélteti, ugyanakkor megjegyzi, hogy megállapításai valószínűleg nem egyformán érvényesek a különböző műfajú szövegekre, ezért elképzelhetőnek véli, hogy a konkrét szövegtípusokhoz tartozó szövegek fordításával kapcsolatban felmerülhetnek egyéb, a műfordítói kompetenciát befolyásoló szempontok is. A napjainkban leginkább jellemző – az ún. domesztikáló (meghonosító) elv alapján készült – fordításokat azonban nem tartja jó megoldásnak, véleménye szerint az eredeti irodalmi szöveg ezáltal sokat veszít poétikai üzenetéből, többek között megfosztja az olvasót a régebbi korok nyelvének, stílusának, gondolatvilágának megismerésétől.

A kötet harmadik fejezetében (A magyar műfordítás-irodalom történetének rövid áttekintése, 50–55.) a szerző időrendi sorrendben tekinti át a magyar műfordítás-irodalom fejlődésének legfontosabb állomásait s nevezi meg legjelentősebb művelőit. A modern magyar műfordítás-elmélet területéről csupán azokat az alapvető munkákat emeli ki, amelyek megváltoztatták a műfordításról való gondolkodás képét, illetve amelyek hozzájárultak az irodalmi fordítás egyetemes kultúrában elfoglalt helyének megítéléséhez.

A műfordítás és a stílus kapcsolatának összefüggéseire a Műfordítás-stilisztika (56–64.) című fejezetben világít rá alaposabban Lőrincz Julianna. Az alapfogalmak értelmezését követően a szóban forgó szakterület egyik lehetséges elemzési módsze-rét, a funkcionális stilisztikai módszert állítja a figyelem középpontjába, s egyben megjelöli a műfordítás-stilisztikai szempontú szövegelemzés elsődleges feladatát: az egybevetendő szövegek stílusjegyeinek, valamint a forrásnyelvi és a célnyelvi szövegek stílusekvivalenciája megteremtésének vizsgálatát. A módszer lényegét Szathmári István funkcionális stilisztikai jellegű munkáira hivatkozva ismerteti, s ugyanezek alapján (l. Szathmári 2004: 435–440) jellemzi a szövegnek a funkcionális módszerrel történő elemzés során vizsgált szintjeit, mégpedig: 1. az akusztikai szintet, 2. a szó- és kifejezéskészlet szintjét, 3. az alak- és mondattani jelenségek szintjét, 4. a képi szintet, 5. az extralingvisztikus elemek szintjét és 6. a stilisztikai alakzatok szintjét. A továbbiakban a szerző érinti a műfordítás-kritika lényeges pontjait: kijelöli e gyakorlati tudományterület helyét a modern filológiában, majd – a szakfordításoknak az irodalmi szövegek esetében is célravezető értékelési szempontjait figyelembe véve – megnevezi a műfordítás-kritika fontos kritériumait.

Munkája ötödik fejezetében (Műfordítás-stilisztikai tanulmányok, 66–143.) különböző folyóiratokban és konferenciakötetekben megjelent műfordítás-stilisztikai jellegű tanulmányait adja közre Lőrincz Julianna. Az első írásokban Jeszenyin-versek magyar – Rab Zsuzsa, Erdődi Gábor és Erdélyi Z. János tollából származó – fordításszövegeit elemzi, illetve értékeli, miközben a fő hangsúlyt az orosz költő motívum- és képrendszerének a magyar műfordításokban való megjelenítésére, valamint a szemantikai és a képi szint egyenértékűségének vizsgálatára helyezi. A következő tanulmányokban magyar versek orosz és angol fordításait elemzi oly módon, hogy a fordítás értékelésébe mint viszonyító tényezőt bevonja a fordításszöveg összevetését az eredetivel (vö. Zeman 1993: 108). A Petőfi-versekben és műfordításaikban szereplő alakzatok kontrasztív vizsgálata a létrejött változatok egybevetésén alapul, melynek során Lőrincz Julianna arra a következtetésre jut, hogy még a legjobb angol és orosz nyelvű Petőfi-fordítások sem teljesen egyenértékűek az eredeti szöve-gekkel. Ennek okát az idegen nyelvű művészi szövegek sajátos konnotációiban, kulturális utalásaiban, valamint az adott kultúrában keletkezett szövegre jellemző fontos jelentések átadásában keresi. Az egyik további írás két Pilinszky-vers angol fordítását elemzi, a következő dolgozat pedig magának a műfordítási folyamatnak a nyelvhasználat szempontjából való megközelítését vizsgálja József Attila Bánat című versének forrás- és célnyelvi szövege alapján. A kötetet záró tanulmányban a forrásnyelvi szöveg jelentéseinek a célnyelvi szövegben történő megvalósulása során végbemenő jelentésváltozások vizsgálatával foglalkozik a szerző.

A kötet érdemi részét alkotó írásokat Fordítási terminológiai fogalomtár (144–155.) követi, a szak- és szépirodalmi forrásokat, illetve az elemzett fordítások lelőhelyeit felölelő jegyzéktár (Felhasznált irodalom, 156–169.) után pedig Tárgy- és névmutató (170–176.) következik. A Mellékletekben (177–217.) előbb a kötetben elemzett versek műfordítóit mutatja be, majd a versek fordításszövegeit teszi közzé a szerző.

 Lőrincz Julianna munkáját elsősorban a műfordítás-elméleti és műfordítás-stilisztikai kérdésekkel foglalkozó szakembereknek, illetve a szóban forgó szakterületek iránt érdeklődő egyetemi hallgatóknak ajánlom, de a versfordítás nehézségeit figyelemmel kísérő szakemberek s nem utolsósorban a versszerető laikusok is meríthetnek belőle újabb, alaposabb ismereteket. (Líceum Kiadó, Eger, 2007)

Irodalom

Klaudy Kinga 1997. A fordítás elmélete és gyakorlata. Angol–német–francia–orosz fordítástechnikai példatárral. Budapest, Scholastica.

Szathmári István 2004. A funkcionális stilisztika történetéhez. Magyar Nyelvőr 128. évf. 4. sz. 435–440. p.

Zeman László 1993. Stílus és fordítás. Pozsony, Madách Könyvkiadó. 108–117. p.