Tóth László: Írás, irodalom, történet Közelítések, futamok

Írás, irodalom, történet,
avagy Egy lehetséges szinopszis
1
Szeretnék végre írni egy könyvet, amely nem szól másról, csak rólam. Igaz, valamilyen mértékben mindegyik könyvem rólam szól, mégis…

Szeretnék végre írni egy könyvet, amely nem rólam szól. Igaz, egyik könyvem sem szól csak rólam, mégis…
Szeretnék tehát írni egy könyvet, arról a hatvanvalahány évről, amely bennem van, amelyet megéltem. Persze, az életem nem pontosan akkor kezdődött, amikor megszülettem, s nem is csak mint Laurence Sterne Tristram Shandyjáé, amikor anyám s apám „világra tökéltek” (ez utóbbi: Határ Győző fordításában),  hanem szüleim, nagyszüleim élete, sorsa révén évtizedekkel, talán egy fél századdal is korábban. És gyermekeim személyisége, alakuló sorsa, valamint unokáim révén további évtizedeket is látni/sejteni lehet belőle. Azaz, akár életem száz-százötven esztendejéről is szólhat az a könyv, amelyet feltétlenül meg kellene írnom.
De nem valami terjedelmes munkára gondolok, csak – kegyetlenre. A kíméletlen önelemzés és identitáskeresés könyvének kellene lennie annak, amit közelesen megírni készülök.

2
Esszéregény, gondolatregény – valami ilyesmi lehet(ne) belőle.

3
S ha lesz belőle valami, lesz benne falu és város, kisebbség és többség, népi és urbánus, helyi szín és világpolgári, közösségi és individuális, teremtés és rombolás, szocialista és kapitalista, egyedi tervezés és panel, lesznek benne férfiak és nők, barátok és ellenfelek (-ségek?), kollégák és vetélytársak, szülők és gyerekek, lesz benne elfogadás és megtagadás, álom és való, erény és bűn, élet és halál, menny és pokol, és ismételten is: menny és pokol.
Középpontjában egy, az életből immár kifelé indult, hatvannégy éves férfi lesz – aki ki más lehetne, mint én, illetve megvizsgálandó kérdés, hogy én vagyok-e az? –, amint végigpásztázza az életét, mindazt, amit már maga mögött hagyott, s azt is, amit esetleg még maga mögött hagyhat. Persze, feltehetően csupa csip-csup dolgokról van szó, melyek azonban végtelenül – egzisztenciálisan – fontosak a számára, s amelyek nélkül nagyon idegen lenne itt, a létezésben. Egy olyan énkereső könyvet képzelek el a megírandóval, mely láthatóbbá s érthetőbbé tenné számomra azt a kölcsönösen ádáz, ám mégiscsak valamiféle kozmikus harmónia felé tartó küzdelmet, mely az elmúlt idestova hat és fél évtizedben az általam megtestesített s az engem körülvevő világ között zajlott. Más megközelítésben, ugyanez a köztiség: elképzelt művem fiktív szemlélője, aki én vagyok, sohasem ugyanaz az ember, aki, s főleg nem az, akinek a legtöbbször látják: a neve fölvett név (kevesen tudják róla[m] például, hogy Tóth László Varga Lászlónak született); a „szülőfaluja” nem a szülőhelye; az az ország (Csehszlovákia), mely azonosságtudatát mindmáig meghatározza, már nincs a térképen, eltűnt a történelem süllyesztőjében; nagyvárosban vidéki, falun nagyvárosi; többségben kisebbségi, kisebbségben többségi; a konvenciók közt avantgárd, avantgardisták között a hagyományokra ügyelő; a történetiséget hangoztatók között eretnekmód a transzcendenst keresi, transzcendensek között a történetiség talaján áll; közösségéből mindig kifelé tekintget, de más közösségekben furtonfurt a magáéra figyel; s minden mozdulatát az a tudat határozza meg, hogy az ember a semmiben van – tehát mindent s mindenkit (legalább) két pólus meghatározottságából igyekszik (s tud csak) elfogadni, kívánni, s összebékülnek, egymáshoz békülnek benne is az ellentétek, a szélsőségek, miként a világban általában.

4
Mondjam azt, hogy tíz-tizenkét ív körülire tudnám elképzelni, s azt, hogy a hónapok száma szerint tizenkét részesnek – tizenkét fejezetből állónak – szeretném látni, ha elkészül? S hogy legszívesebben egy-egy rólam – vagy környezetemről készült – fényképből bontanám ki az egyes fejezeteket? De mi van, ha menet közben derül ki, hogy a formálódó (öntudatosodó) mű – mint entitás, ugye? – mégis mást akar? Ez esetben természetesen botorság lenne nem figyelni a szavára… Nos, hát ezért csak annyi a biztos, hogy lesz, s legjobb lesz olyannak lennie, aki a legcsekélyebb mértékben sem szenved majd identitászavarban.

5
A munka nem lesz könnyű – képzeljük el a sebészt, amint magát műti meg! –; az is lehet, hogy tizenkét évig kellene írnom: hogy mindegyik fejezetéhez kereken egy évem legyen az anyaggyűjtésre, -feldolgozásra, írásra, ön-élveboncolásra. De mi van, ha tizenkét évem már nincs, azt pedig legkevésbé sem tudni, mennyi is az annyi. Bizonyos tehát, hogy nagyobb tempóra kellene kapcsolnom, már csak azért is, mert ha tizenkét évig írnám, munkám bizonyosan nem lenne egységes, mert az ember – remélhetőleg még az én koromban is – folyamatosan változik, így a tizenkettediket feltehetően már nem az fejezné be, aki az elsőt elkezdte. Legyen hát elég rá tizenkét hónapom. Persze az is bizonyos, hogy így más lesz az eredmény, mint úgy lenne. De, azt gondolom, eredmény lenne, ha lenne eredmény.
(Bp., 990216; Dsz., 130411)

Az örvény
(A Halottaskönyvhöz)

Két napja temettük apámat. Anyámat – majdnem pontosan – tizenkét évvel élte túl, akinek ruháit és személyes használati tárgyait egytől egyig, az utolsó darabig – a kabátjaitól az intim fehérneműiig, a cipőitől, papucsaitól a harisnyáin, szoknyáin, blúzain, kardigánjain, zsebkendőin, retiküljein és bevásárlótáskáin át a kalapjaiig és a fejkendőiig – megőrizte, ezek egészen máig ott dacoltak az idővel és az elmúlással a szekrényei(k)ben. Mintha visszavárta volna őt? Vagy mintha így akarta volna bizonyítani – kinek? önmagának? –, hogy számára igazából el se ment? Az illúzió volt ennek oka, hogy – anyám halála után még tizenkét éven át – továbbra is vele él? S ha ez az illúzió volt a valóság? Ezért nem osztogatta szét, ezért nem dobálta ki anyám holmiját – mintha ezek tették volna számára az évek múlásával együtt szürkülő mindennapjaiban állandóan jelenlevővé anyámat.
Hogy az ékszereit megőrizte – természetes.
Hogy az óráit – esetleg az is.
Hogy a szemüvegeit (beleértve a törött szemüvegét is) – hagyján.
De hogy a műfogsorát?! Méghozzá mind a kettőt. Gondosan, külön-külön szalvétába csavarva és borítékba téve?
Ha esetleg – a feltámadáskor? – anyám mégis hazajönne, ne legyen gondja velük?
Emlékszem, nagyapám, mielőtt meghalt volna, még időben nagyanyám lelkére kötötte, hogy márpedig őt cipőben temessék el. Mert ő bizony nem akar a feltámadáskor mezítláb futkosni!
Erre gondolt volna – anyám kapcsán – apám?
Zárkózott ember volt világéletében. Magáról alig beszélt valamit; intimitásokról, érzelmekről, indítékokról, fájdalmakról soha. A házában rendezkedve, holmijai közt matatva tárul csak föl előttem ez-az a titkaiból, rejtett személyiségjegyeiből. Bár ezek sem közvetlen titkok, ezek sem igazán konkrétumok, csak következtetni lehet belőlük erre-arra, hogy talán ilyen volt, talán olyan lehetett, netalántán ez is, az is ő.
Most meg már mindörökre kiismerhetetlen marad.
Kiismerhetetlen, mint egy isten.
Vagy mint egy vízesés.
Esetleg mint fölöttünk a csillagos nyári ég, melynek látványa megnyugvással tölti el a lelkünk, de ha sokáig nem vesszük le róla a szemünk, mint egy ismeretlen örvény, magába ránt.
(Izsa, 120919)  
Határ(on)

Pozsonyban – tulajdonképpen még Csallóköz északi csücskében, Püspöki és Vereknye határán –, egy hétemeletes panelház negyedik emeleti lakásában írom ezeket a sorokat. A lakás kelet–nyugati fekvésű, egyik oldalán, közvetlenül alatta, egy fűtőház (ahonnan a meleget kapja), telente állandóan füstölő kéménnyel, odébb családi, illetve sorházak, majd a közeli lakótelep lakótömbjei. A nagyszoba, illetve a konyha ablaka a másik oldalon egy parkra néz, az itteni erkélyre szinte bebólintanak a fák koronái (nyáron galambokkal, további madarakkal: rigókkal, verebekkel, baglyokkal), kőhajításnyira innen a Kis-Duna, melynek gyaloghíd visz a túlpartjára, ahol újabb téres zöld terület, szóval nemcsak Nagy-Pozsony és a Csallóköz, nemcsak Püspöki és Vereknye, hanem, úgymond, a természet és a város határán vagyunk itt, szinte ez a ház képezi a választóvonalat, melyben ezeket a sorokat írom.
E hosszú felvezetés csupán amaz egyszerű közlés előkészítésére szolgált, hogy ma reggel, február 15-én mesés hóhullásra ébredtek a szóban forgó panelházban alvók. Nagy pelyhekben szálldogált az égből a hó (miként a giccses tájképeken vagy lirizáló tájleírá-
sokban), egyszerre árasztva valami időn inneni és időn túli nyugalmat; az ilyen reggeleken s az efféle látványtól, vakító fehérségtől az ember szíve tényleg megtelhet békességgel, és bensőjét valami időtlen, kozmikus nyugalom árasztja el. Az ilyen hóhullás, az ilyen reggel látványától az ember – még ha távfűtött szobából tekint is ki – újból a természet részének érzi magát, szinte összeolvad vele (és ebben az ablak hideg üvege sem tudja meggátolni). S a lelkem már-már dalolni kezdett, már-már elragadtak a világmindenség transzcendens erői, amikor valamiért át kellett mennem a másik szobába, a fűtőház felőlibe. A hó persze, kitekintve, itt is hullott, de… valahogy másképp.
Innen nézve ugyanis apró szemű volt, szürkés, alig lehetett észlelni, szinte átmenet a hó és az eső között, két halmazállapot határán – egy ideig nem is értettem, hogyan változhatott meg az időjárás ilyen rövid idő alatt, amíg átértem az egyik szobából a másikba.
Ám amikor újból visszamentem a lakás másik oldalára, a park és a Kis-Duna felőli szobába – ott változatlanul nagyok voltak a pelyhek, maradt a vakító fehérség, s ugyanaz a transzcendencia.
Vagyis tulajdonképpen ekkor értettem meg, hogy most egy olyan élményben részesültem, amilyenben hatvannégy évem során még soha. S ezt a hóesés egyidejű kétféleségében is érvényre jutó kettősség adja, a természetnek és az emberi civilizációnak a találkozása, a civilizáció beavatkozása a természeti jelenségekbe.  A hóesés kétfélesége – a természetbeni és (jobb szó híján) a városi – ugyanannak a havazásnak eltérő megnyilvánulása, ám az egyik a múltjára (az előidejére) emlékezteti az embert, míg a másik a jelenét (jövőjét? utóidejét?) jeleníti meg; az egyik a távolodás, a másik a leragadás; az egyik vonz, a másik…
A másik?
(Ppüspöki, 130215)  

Aki leszek,
avagy Kis trakta a szabadságról

A naplózás, az önéletrajzolás lényege mindig egyetlen filozófiai kérdés, az  „én” kérdése körül sűrűsödik össze: mi történik (mi történt) velem; mit gondolok (mit gondoltam) én erről, arról; ki vagyok én? A napló s az önéletrajz egyszerre mozgósítja mindhárom grammatikai időt: esemény- és tényrögzítő, illetve emlékező mondataim mindig a jelenben, a vanban írom, általában a múltra vagy a félmúltra – a voltra – összpontosítva, miközben a jövőre, a leszre sandítok velük. Ám ezalatt egyetlen pillanatig sem kerülhetem meg, hogy miként viszonyulok az életemhez, a múltamhoz, magamhoz, mire emlékszem mindebből (mire akarok emlékezni), mit emelek ki (mit kívánok, mit tartok fontosnak, mit van bátorságom kiemelni) – s hogyan, milyen eszközökkel és milyen súllyal – magamból, mit vagyok képes tetten érni az énemből.
Legutóbb, az újvidéki Híd 2012. januári számában Konrád Györgytől is hosszan olvastam erről (Tünékeny az ember), ceruzám hegyét elég hamar elkoptatva a sűrű margózásban, egyik-másik szöveghelyénél hosszabb időre meg-megállva. Például itt, az egy-idő (Gál Sándornál: egyetlen idő), a szimultán idő megképződésénél: „Ebben a szobában jelen vannak mindazok az események, amelyek itt megtörténtek. Minden tér, minden szoba hihetetlenül zsúfolt. Itt van egymás hegyén-hátán minden párbeszéd, szeretkezés, látogatás, szakítás, itt van minden itt elgondolt gondolat.”
Igen, ez nekem is régi felismerésem, élményem, erről magam is többször gondolkodtam és írtam már, versben is, talán két-három évtizede, hogy rendre visszatérek hozzá. A szobában, például, 1984-ben („alig férünk már a lakásban / elmozdult mozdulatainktól”); az 1985-ös Én vagyok, énben szüntelenül „elhagyott lábnyomaimban” botlok meg; az 1987-es Dzsungel szobájában „Tegnapi tegnapelőtti s még korábbi szavaim madarai rikongnak”, „Elfelejtett terveim vágyaim kígyói sziszegnek rám a fotelok bokrai mögül”, „A szőnyeg rothadó avarjában lábnyomaim bogarai férgei nyüzsögnek”; s Konrád szóban forgó esszéjének ama bizonyos „elcsúszása” („Ez a pillanat egy másik pillanat múltán hátracsúszik a jelenből a múltba”) is már benne van az 1986-os A színészben („Minden, ami igaz, / elcsúsztatva is az. / S én ilyen elcsúszásban élek, / ilyen örökös elcsúszásban”).  S ha több időm és kedvem lenne most keresgélni verseimben, találnék még egyezéseket és Konrád felé mutató motívumokat, melyek arra is utalhatnak, hogy bizonyos filozófiai premisszáink és gondolkodói tapasztalataink a közös gyökereket sem nélkülözik. Viszont egyértelműen Konrád metaforája, amely az embert olyan folyóként tételezi, mely tőle „elvált tartalmakat hordoz magával”, s az embertől igazából független múltjának egy-egy eseménye, s csak éppen „tud róla valamit”.
De ismerheti-e az „én” a múltját, mi az, amit a múltamról tudhatok? Naplóvá, önéletírássá tárgyiasultan a múltam egészen bizonyosan az s annyi, ami s amennyi belőle papírra került. Mert onnantól kezdve már nem az számít, hogy mi történt (velem) valójában, hanem az, ami (belőlem) a papíron szerepel. És nem utolsósorban, ahogy ott van. A múltam ekkor már – de talán már megelőzően is – nem elsősorban egy konkrét volt-valóság, hanem ad 1) amire s ahogy az írás pillanatában – visszavonhatatlanul részlegesen – emlékszem (emlékezni akarok/tudok) belőle; ad 2) amire s ahogy – tagadhatatlanul részlegesen, töredékesen mások emlékeznek belőle (ha, egyáltalán); ad 3) ahogy – itt és most – értelmezem (az elmúlt) eseményeket, ami természetesen önmagában is viszonylagos, hiszen most (az adott pillanatban) történetesen így értelmezek valamit, ami elmúlt, ami megtörtént, vagy éppenséggel meg sem történt, míg máskor másképp ugyanazt, mindig adott hely, helyzet, tér és idő szerint. Vagyis önmagam is tulajdonképpen – elvileg? a gyakorlatban? – nemcsak annyiféle vagyok, ahányszor az életem során változtam, ahányszor bőrt, színt, önképet, s részben talán identitást is váltottam, hanem annyiféle is, ahányszor a múló időben (és változó térben) nekiveselkedtem önmagamnak.
S, természetesen, nemcsak emlékezet és értelmezés függvénye a múltam, hanem az értelmezés eszközének, a nyelvnek, az önmagamról való beszéd (beszélés) módjának, hogyanjának, milyenségének a kérdése is. Az ember múltját ugyanis – legalábbis a külvilág számára, a külső tér felé – mindig a nyelv hordozza magában (illetve jeleníti meg, vetíti ki), vagyis a múlt (a múltam, a „múltunk”) nyelvi megformáltság is (másként tűnik fel, ha szűkszavúan vagy bőbeszédűen, költői ihletettséggel vagy sima prózában, elégikus hangnemben vagy ironikusan, tragikus felütésekkel vagy parodisztikusan etc., etc.) beszélünk valamiről. Ilyen értelemben másodlagos, hogy mi is történt anno valójában (a valóságban? – van-e ilyen?), s ennél sokkal fontosabbnak gondolandó, hogy mit hogyan őriztem meg (vagy akarok megőrizni) a múltamból, s ebben nyilván befolyásol, de ugyanekkor nagy segítségemre is van az emlékezet(em), amely persze maga is válogat (vagy, úgymond, előválogat), s amit ő nem tart fontosnak, azt, idő után, eleve kiszórja, vagy jó mélyre, a tudat alá, eltemeti (ahonnan persze azért hébe-korba csak-csak előkóvályog, csak-csak előbányászható ez-az, ami mégis, későbbre vonatkozóan meghatározó lehetett; a közvélekedés szerint a pszichológusok, pszichiáterek-elmeorvosok a nagymesterei ennek, de kiben-kiben magában is meglehet az erre való képesség).

Mi hát a múltam, mi tartozik – itt és most – hozzám? Visszatérve Konrádhoz: „Amit kiválasztok, amit elmesélek”, s tegyem hozzá, a fentieknek megfelelően: ahogy elmesélem, azaz, s ez már ismét A látogató írója: „..az önkény teremti a jelenséget.” De, s hadd tegyem hozzá megint, ez az önkény bizonyos értelemben magában hordozza a szabadság kegyelmét is, a mérlegelés szabadságáét, a teremtő választás örömét, kínját, keservét. Mert a szabadság ebben az értelemben nemcsak (f)elszabadultság, nemcsak önkény, nemcsak öröm, ugrabugra, pilleszárny; a szabadság teher is, a választás terhe, a döntés kötelme (hadd ne írjak felelősséget, nem gondolnám itt most helyét a moralizmusnak, moralizálgatásnak), a (ki)választott értelmezés, nyelv, forma megváltoztathatatlansága, rögzítettsége (s később: rögzültsége). Ez egyébként az életünk (az élet) egyik legnagyobb ellentmondása, kettőssége, kétértelműsége (kétlényegűsége) is: szabadságra vágyunk, hogy kedvünkre megköthessünk, rögzíthessünk, egy-egy konkrét nyelvi-képi forma kalodájába kényszeríthessünk valamit, ahonnan nincs visszaút; szabadságunk önfeledt pillanatait mindig valamely változtathatatlan testbe igyekszünk parancsolni. A szabadság testtelen demokratizmusát ilyképpen rendszerint a teremtés, a létrehozás önkényességéhez használjuk fel (ki). (De mit mond erről megint Konrád: „Nincs önkénytől mentes elbeszélés, minden, ami van, egy pillanat múlva már csak volt, amiről ezt is, azt is lehet állítani.”) Ezért rohanunk (rontunk) neki valahányszor magunknak is, ezért követeljük magunknak a szabadság jogát múltunk értelmezésében, hogy létrehozzunk valami érvényeset (magunkat, azaz az „én”-t), valami mellé (rosszabb esetben valami ellen), amit valamilyen ok miatt nem tartunk érvényesnek, egyedülvalónak, történetesen, mert abba, mindig az adott pillanatban, úgy gondoljuk, nem férünk bele mi magunk.
(Ppüspöki, 130216)             

Kis trakta a halálfélelemről

Halálfélelem.
Valóban: félek én a haláltól?
Nem tudom.
Bár hosszú ideje úgy gondolom, hogy már felkészültem rá. Mégis félek azt mondani, hogy nem félek tőle. Egész egyszerűen azon oknál fogva, mivel nem tudom – nem tudhatom –, félek-e tőle. A fájdalomtól, a megalázó szenvedéstől tagadhatatlanul rettegek, s jó lenne megúszni a kiszolgáltatottságot, a másra-utaltságot, mellyel az öregkor, így az öregkori halál is kétségtelenül együtt járhat.
De hogy magától a haláltól félek-e?
Ez csak közvetlenül a halálom pillanatában, vagy az azt éppen megelőző (másod)percekben, órákban – napokban? – fog kiderülni. Bár az is lehet, hogy váratlanul, lesből támad majd rám (még ez lenne a legjobb), esetleg álmomban ér utol (ez sem rossz, sőt!), azaz megtörténhet, hogy akkor sem derülhet ez ki számomra. Ám ha tiszta, s csak lassacskán kihunyó tudattal lesz balszerencsém várni s kivárni a bekövetkeztét, nem tudom, nem tudhatom: egykedvű beletörődöttséggel, a lehetetlennek nekifeszülő dühvel vagy körömrágós, magamat összerondító rettegéssel/szorongással telik-e el majd a végső pillanatig az idő(m)?
Mindenesetre, ha már mindenhogyan meg kell, úgy szeretnék meghalni, mint rendesen az állatok. Csendesen, méltósággal, a természet rendjének alázattal engedelmeskedve. Jámbor lélekkel, mondanám, ha biztos lennék abban, hogy az állatoknak (is) van lelkük. A természetbe bölcsen belesimulva. Amilyen zajos tiltakozás volt a világba érkezésem, ugyanolyan csendes elfogadás legyen a távozásom.
(Dsz, 130417; 130430)