Második fázis
A Kelemen-kvartett a Zeneakadémián
Budapest, 2013. november 3.
Az újranyitott Zeneakadémia koncertszervezői biztosra mennek: az első időszakban olyanokat invitálnak színpadra, akik várhatóan megtöltik a termet. Így volt ez november 3-án is, a Kelemen-kvartett előadásán.
Szinte hihetetlen, de a Kelemen-vonósnégyes alig több mint három és fél éves „múltra” tekinthet vissza. Ez az időszak normál esetben arra sem elég, hogy egy együttes összeszokjon. Kelemenék (vagy Kokasék, hiszen név szerint utóbbiak vannak relatív többségben) azonban eleve összeszokottan ültek le kvartettezni már 2010-ben is, hiszen a családi kötelékek (beleértve a zeneieket is) adottak voltak. Első feladatuk az volt, hogy minél szélesebb repertoárt sajátítsanak el, illetve, hogy minél több versenyen érjenek el eredményeket. Mindkettőt kiválóan teljesítették, amit tehát a november eleji koncerten hallhattunk, az a második nagy korszak, az érlelés és az érés időszakának kezdete.
A mostani műsoruk a szokásos „szendvics” volt: a klasszikusok (Haydn, Schumann) közt a modernek (Kurtág, Bartók). Ennek a szerkesztési elvnek az a logikája, hogy a közismertebb művek majd „eladják” azokat, melyekre a közönség nem menne be. A Kelemen-kvartett mostani előadásán azonban épp úgy éreztem, legkevésbé a kortárs Kurtág műve (Six moments musicaux) szorul efféle trükkökre. Másrészt az a benyomásom, Schumann a-moll vonósnégyese ritkábban hallható koncerten, mint pl. Bartók IV. kvartettje.
Előrebocsátom: nagyszerű koncertnek lehettünk tanúi, noha számos pontján nem egyezett az én ízlésemmel. Ilyen volt rögtön az elsőként megszólaló Haydn-kvartett (B-dúr, op. 76. No. 4), melyhez a Napfelkelte cím tapadt az idők folyamán. A csodálatos kezdet, néhány félelmetesen gyönyörű pianissimo mellett számomra kicsit sok volt a „plusz”, ami régebben annyira jellemezte a Kelemen Barnabás–Kokas Katalin-párost. Ugyanakkor ami régen sokszor „riszálásnak” tűnt, az mára rengeteget finomodott. Az improvizációnak ható megoldások – melyekről eldönthetetlen, mennyire begyakoroltak – végig fenntartják a figyelmet. Csak az a kérdés, e kései Haydnnál erre szükség van-e – de ez a kérdés Simon Rattle vagy akár Fischer Ádám Haydn-előadásainál ugyanígy feltehető, s talán csak én vagyok túl konzervatív. A mostani interpretációnál különösen a zárótételben éreztem gyakran öncélúnak a díszítéseket, váratlan és meghökkentő váltásokat. Mintha Haydn magától nem lenne elég érdekes.
Bartók IV. vonósnégyesén az érződött, hogy alighanem ezen dolgozott az együttes a legtöbbet (tudvalévő, hogy a hat Bartók-vonósnégyesből hamarosan lemezfelvételük készül). Hogy ezt érezni is lehetett, az talán az egyetlen kritikai megjegyzésem – mintha ennyi gyakorlás mellett is tartanának e kétségkívül kegyetlenül nehéz zenei anyagtól. Erre semmi okuk sincs, Bartókot valóban anyanyelvi szinten értik, de ahhoz alighanem idő kell, hogy olyan felszabadultan adják elő, mint a Kurtág-művet. Számomra ez utóbbi volt a hangverseny szakmai csúcsa, ugyanis kiderült, az együttes nemcsak érti, de kiválóan elő is tudja adni, amitől a mű és a néző is felszabadul, s érthetővé válik pl. Kurtág humora és finom utalásrendszere.
Ez az elfogulatlan hozzáállás a Schumann-darabnak is jót tett volna. Az op. 41-es három kvartett a szerző legfinomabb és legvilágosabb kamaraművei közé tartozik, szoros rokonságot mutatva a Zongoraötössel és a Zongoranégyessel. Szinte érthetetlen, miért nem kerültek be az előadói kánonba. Kelemenék interpretációja is arról győzhetett meg mindenkit, hogy elsőrangú kamarazenékről van szó. A Scherzo azonban itt is túl „zajosra” sikeredett, mintha e zene a szerző bomló elméjét vetítené előre – ami érzésem szerint nem következik a zenéből.
A ráadásként elhangzó Mendelssohn-tételben Kokas Katalin vette át a kvartett vezetését (önmagában bámulatos, hogy a vonósnégyes három hegedűsének bármelyike képes átülni a brácsába!), s minden ritmikai pontatlansága, kidolgozatlansága ellenére ez volt a legtisztább, legérettebb előadás ezen a koncerten – kár, hogy az alkalmi primárius úgy érezte, hangerőben rá kell tennie egy lapáttal. A Kelemen-kvartettre ugyanis épp egy sajátos egyensúly a jellemző. Kelemen Barnabás (akihez fogható hegedűs – ne feledjük – nem él egy tucat a Földön!) nem hangerővel, sokkal inkább zeneiséggel, ötletsziporkával irányít, őt ellensúlyozza részben a zeneileg még mindig rivalizáló Kokas Katalin, részben az olykor precízebben, de mindenképp hagyományosabban hegedülő Homoki Gábor, valamint a kvartett legstabilabb pontja, a csellista Kokas Dóra, aki hosszútávon a kvartett második legfontosabb „pillérévé” válhat. Ez a dinamikus egyensúly a kvartett erőssége és védjegye.
A mostani, minden kritikai megjegyzésem ellenére egészen elsőrangú hangverseny alighanem a Kelemen-kvartett számára sem egy volt a sok közül: a Zeneakadémiára visszatérni számukra is kiemelten fontos esemény, s hogy kitettek magukért, azt mindvégig hallani és látni lehetett. S ha három és fél év múlva is ugyanannyit fejlődnek, mint eddig, akkor könnyen teljesíthetik be leghőbb vágyai(n)kat is.
Mesterházi Gábor