Nagy Hajnal Csilla: Amikor negyedszer; Én szeretlek; Gusztusok; Miért félünk az őrültektől? (versek)

AMIKOR NEGYEDSZER

Ezt ne írjátok bele,
kérleltem magam némán, s bár nem
volt már benne élet, a talpa alá
suttogtam: ámen.

Negyedszer magamnak tagadtam meg,
itt nyugszik előtted istened, úgymond,
ismered?
Belőlem űzött csúfot, és a világ
térden, szétterülve a földön, megváltatlanul,
megint épphogy egy talpalatnyi léttel –
most is, mint mindig,
ő maradt alul.

ÉN SZERETLEK

Te meg unottan téped rólam
rongyaim
csendesen.
Sosem leszek talán eléggé meztelen.

GUSZTUSOK

Utálod
a kedvenc melltartómat.
Sosem értettem,
akkor minek hordod?

MIÉRT FÉLÜNK AZ ŐRÜLTEKTŐL?

Úgy ismerem ezt a helyet!
Itt mindenkinek
csak az egyik szeme nevet
a többi ordít.
Kezedbe veszed a tollat
és már ebbe a
mozdulatba belefáradsz.
Itt éhen halnak a gondolatok
te meg egyre ritkábban mondogatod
hogy „haza akarok menni”. Először csak
haza aztán csak menni
végül csak akarsz de
ülve maradsz.

Lassan kifutnak vézna ujjaid közül
a sorok szorul a hurok és szorul a
torok még
néha üvöltesz egy kicsit ha a nővérek
csalnak pókerben
nem is mert zavar csak
mert nem emlékszel a hangodra
és ha anyád aggódna küldesz
egy képeslapot hogy lehűlt az idő
de azért hullámzik a tenger
a portás ha unatkozik és megver
te nem érzed a fájdalmat vagy
ha már itt tartunk
az érintést sem.

Emlékszel még miért vagy itt?
Mert egykoronást dobtál a
templomban az urnába.
Mert kinyújtottad a nyelved
San Marinóban a kurvára.
Mert egyedül is meg tudsz enni
egy görögdinnyét.
Mert még mindig makacsul

szereted a grépfrujt ízét.
Mert az árnyékod elől
rohantál ki a tengerből.
Mert a szembesávba húztál
de rád mosolygott egy rendőr.
Mert itt a helyed
látod
ott a neved a táblán.
Mindig
te leszel a
saját fejébe zárt lány.