Rácz Boglárka regényrészlete

Sven Beyersdorff felvétele

Fölfeslik valami a kéken át

Korán érkezem a romkocsmába, még hét óra sincs. Rendszerezem a fotóimat, kulcsszavakat írok a jegyzetfüzetembe. Némelyiket aláhúzom, aztán elképzelem, hogy pár hét múlva fogalmam sem lesz róla, miért hittem, hogy van bármi jelentőségük. Kinagyítok egy fotót: fiatal lány, árnyékos utca, minden éles, csak a lány nem. A napfény vékony sávokban húzódik, a tekintet zavart, még így elmosódva is érzékelni a nyugtalanságát. Interessant, mondja egy hang mögöttem. Lotte a falnak támaszkodik, kezében bögre gőzölgő teával. Valószerűtlenül törékeny. Oldalra billenti a fejét, úgy nézi a képet. Zúg a kávéfőző mögöttem, megköszörülöm a torkom, mintha mondani akarnék valamit, pedig csak a laptopot kapcsolom ki. Nem akartalak zavarni, mondja. Belekortyol a teába, érzem a menta illatát. Lotte tovább beszél, a mondandója nagy részét alig értem. Az utca végén lakik, mutatja is. Megnyugtató a hangja, egy idő után nem fontos, hogy értsem is, amit mond. Egy-egy szót felismerek, lehre, inspiriert, meine tochter. Talán azért jár ide, mert inspirálja a hely.

A szemébe lóg egy ősz hajtincs. Megrezzen a telefonom, Lotte odabök az állával. Idegennek érzem tőle a mozdulatot. Gréta egy linket küldött, olvasd el, szerintem jó lett. A végén egy kacsintós fej. Udvariatlanságnak érezném, ha most nyitnám meg. Szemerkél az eső, a mellettünk ülő asztalnál egy fiatal fiú dobol az ujjával. Legszívesebben odakiáltanék neki, hogy hagyja már abba. A húgom, Gréta írt, mondom. Németül nem tudom, hogy van a húgom. Lotte rákulcsolja a kezét a bögrére, aztán feláll, gondterhelten nézi az esőt. Fél perc is eltelik, mire megszólal, olvasd csak el, nekem indulnom kell. Kisimítja a tincset az arcából, mosolyog. Jó, hogy a legtöbbször nem értem pontosan, mit mond. Megnyitom a linket, a fiú szerencsére abbahagyta a dobolást. Egy közélettel, életmóddal foglalkozó magazin, először nem is értem, miért küldte át. Aztán meglátom a róla készült fotót, szőkésbarna haj, szigorú tekintet. Összefont karok a mellkas előtt. Összeszedett, céltudatos, hogy a fenébe úszta meg a fájdalmat, egy olyan gyerekkor után. Szégyenlem magam, amiért ez jut eszembe először. A fotó alatt pár mondatos bevezető szöveg. Nyíri Gréta nehéz sorsa ellenére felküzdötte magát az orvosi egyetemig. Aztán a lehető legaprólékosabban feltárt gyerekkor. Agresszív apa, folyamatos anyagi nehézségek. A cikk alján egy újabb fotó. Gréta és én gyerekként, két mérettel nagyobb pulóvereket próbálunk. Valami elnehezül bennem, a mellkasom táján. Úgy érzem, Gréta kiárusította mindazt, amivel soha nem akartam szembenézni.

Emlékszem arra a délutánra, amikor a fotó készült. Az egyik szomszédunk, Jolán készítette. Jolán naphosszat az udvaron ült, ott, ahol a szőnyegeket porolták. Mások is ültek ott, de az ő nevükre nem emlékszem, csak arra, ahogyan a dohányt sodorták fáradhatatlanul. Néha Jolán is sodort, aztán krákogott, kiköpött a betonra, mint a férfiak. Rendszeresen kapott ruhákat egy segélyszervezettől. Kiválogatta, ami neki kellett, a többit nekünk adta. A fényképezőgép is a ruhacsomagban volt, film is volt benne. Jolán a nyakába akasztotta, és a könyökével megbökte a mellette ülő férfit, figyeljé’ ide, te, nevessé’! Jolán hangosabban nevetett a férfinél, rázkódtak a mellei a kardigánja alatt. Nem sokkal később készítette rólunk a képet, amikor átválogattuk a maradék ruhát. Gréta három kérdőjelet küld. Mit lehetne válaszolni erre. Ha kinagyítom a fotót, látom az asztal sarkát, rajta anyám könyökét. Az arcát nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, gondterhelt. Mért kell most minderről másnak is tudnia. Megsemmisülve hajtom le a laptop fedelét. Visszafogom a dühömet, végül is Gréta nem tehet semmiről. Én vagyok az, aki ott rekedt, a két számmal nagyobb, bolyhos, feliratos pulóverben, egyedül én, én, én.

Egész nap az installációmon dolgozom, végül is ezért vagyok itt. Így legalább megfeledkezem Grétáról, Jolánról és a dohányt sodró férfiakról. Lemérem, hány percig bírok maradéktalanul koncentrálni. Ötvenöt perc, egész jó. Ötvenöt perc után jegyzeteket készítek, kulcsszavakat írok. Ennyire elvakultan csak akkor lehet dolgozni, ha dühös az ember. Próbálok fegyelmezett maradni, de néha feltolul bennem valami, jönne ki, ha hagynám, jönne fel, a torkomon. Vajon milyen lenne, ha vége szakadna ennek az egésznek. A hajam a homlokomra tapad, átizzadom a pólómat, leveszem, megtörlöm benne az arcom. Nem kéne, hogy ilyenek jussanak az eszembe. Egy újabb ötvenöt perc után leroskadok, szédülök. Ma még csak egy müzliszeletet ettem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy szünetet tartsak, ha megszűnik a düh, képtelen leszek befejezni, tudom. Egy kicsit kimegyek az utcára, míg járkálok, talán körvonalazódnak a további lépések. Kint erős a szél, a szélbe tartom az arcomat, egy autó folyamatosan dudál, csak sokára veszem észre, hogy miattam. Visszalépek a járdára, egy kisfiú a sípját fújja, négy- vagy ötéves lehet. Éles, bántó hang. Többször is belefúj. Néhányan utánam fordulnak, a tekintetük nyugtalanító. Vissza kéne indulnom, az utcán, csak az időmet vesztegetem. Vissza kéne indulnom, és fel kellene készülnöm a következő ötvenöt percre. A kisfiú és az anyja az utca túloldaláról méreget. Sípol egy utolsót, aztán bekanyarodik. Megállok az utca közepén, integetek neki.

Rácz Boglárka (1986, Losonc)

Író, költő, tanár