Az út, amelyiken jött – Antal Balázs kritikája a Kicsi fények. Tar Sándor összegyűjtött versei című kötetről

Tar Sándor (kép forrás: Debreciner)

Deczki Sarolta 2022-ben megjelent monográfiájában ugyan külön (rész)fejezetet szentelt Tar Sándor verseinek, de azok akkor még igazából láthatatlanok voltak. Tar életében mindössze kétszer került sor néhány idevágó szöveg közlésére: 1970-ben az Alföldben jelent meg négy, majd egy inkább parodisztikus gyűjteményben, mintsem komolyan vehetőben, 1994-ben egy darab — ez volt a BűnRossz versek antológiája (igaz, az antológia mutatványaképp a Tar-szöveg az ÉS-ben is helyet kapott). A halála előtt kevéssel Nagy Gabriellához eljuttatott hét verse (köztük az előző antológiában is közölt darab) már a halála után jelent meg a Literán, majd az Alibi egyik számában, aztán még két vers a Debreceni Disputában ugyancsak 2005-ben, hogy végül 12 évre rá a Tájékoztató teljes kiadásában helyet kapjon a Szőke város is. A monográfus elsősorban ezekkel foglalkozik, az utóbbit egyenesen a lírikusi életmű központi darabjának nevezi. Igen élénken emlékszem rá, hogy a Litera stábjával együtt én sem tudtam teljesen elhinni, hogy régiek azok az ott megjelent versek, annyira passzoltak ahhoz a kései, megkeseredett, elrontott életű Tarhoz. Az viszont nem kifejezés, hogy annak ellenére lettem nagyon kíváncsi a többi versére, hogy a Literán közöltek nem ragadtak meg annyira. Mostanáig kellett várni a lehető legteljesebb gyűjteményre, a Déri Múzeum hiánypótló forráskiadásainak újabb kötetére, mely Pótor Barnabás rendkívül alapos bevezetőjével és jegyzeteivel megtámogatva teszi közzé mindazt, ami megmaradt Tarnál, vagy előkerült máshonnét — mindösszesen 94 különálló közlést (amit azért írok így, mert versváltozatok is akadnak közöttük).

Az említett bevezetőből a következő derül ki: Tar 18 éves kora körül kezd novellákat írni, valamint egy regényt, melynek, ha jól értem, csak a kezdetéig jutott. Egy 1964-es levélváltásából az Alfölddel — beküldött novelláit nem közölték — az válik világossá, hogy addigra „munkássága” „két dráma, kb. százötven novella, vers, filmnovella, ballada stb. kiadatlan tömege” (16. o.). Ez elképesztő termékenység az alatt a pár év alatt, bár a számok persze sok mindent takarhatnak, és a pályakezdés vehemens türelmetlensége is ismerős azzal együtt, hogy sokszor a mennyiség ilyenkor még nem mindig jár a minőséggel. Aztán mindjárt utána megtudjuk azt is, hogy a visszaküldött anyagokat Tar megsemmisítette, eltüzelte. Újabb sikertelen kísérletet tesz a publikálásra, eljut az 1970-es megjelenésig, annak sikerén felbuzdulva verseskötet összeállítását tervezi, közvetlenül Drezda után — de a verseit megint visszaadja az Alföld. Hogy ezeket is megsemmisíti-e, nem tudni — azt viszont igen, hogy zentai levelezőpartnerének, Kocsis Lajosnak, akivel 1967 és 1974 között tartja a kapcsolatot, verseket küld, amelyek aztán nála magánál nem maradnak fent. Legtöbb versét nem datálta, keletkezési sorrendjüket elszórt jelekből lehet csak tudni, sokszor azokból sem. Ami biztosnak tűnik: a versek nagy részét a ’60-as–’70-es évek során írta, néha elő-elővette, de prózaírói bemutatkozása után szinte elföldelte őket. Talán később is írt verseket, talán nem. Néhányukat legépelte, mikor írógépet vett, másokat nem. Szemben prózai munkáival, ezeket tehát nem dokumentálta, nem rendszerezte, nem rendezte különösebben egybe — így a hagyaték gondozójának sem hagyott sok lehetőséget arra, hogy rendszerezetten gondolkodhasson az anyagról, annak az egyetlen „ciklusnak” a kivételével, amit az első novelláskötete megjelenése után, a nyolcvanas évek közepén, még egyszer összegyűjtött a versei legjavából.

Ez a Kicsi fények üti fel a tényleges versanyagot, s adja az egyetlen szervezett egységet a kötetben. Huszonkilenc verse öt ciklusra tagolódik — bár három ciklus is csak egy-egy hosszúversből áll. Mindössze 50 oldal ez a 200 oldalnyi versközleményéből, az összes többi írás További versek közös cím alatt, a címek betűrendjében kerül közlésre. A Kicsi fények amolyan kvázi-kötetanyag, melyet Tar nem könyvkiadónak való benyújtáshoz válogatott össze, hanem az őt prózaíróként megismerő Halda Aliz kérésére. Az ehhez mellékelt leveléből tudható az is, hogy „ez a legjava” verseinek — jogosan gondol arra a közreadó, hogy ez egyfajta önkanonizálási gesztusnak tekinthető Tar részéről, noha a Deczki által központi szerepűnek tekintett Szőke város, melynek keltezése is ismeretes (1969), ekkorra készen állt, mégsem szerepel e gyűjtésben. Mindenesetre az antológiaközlés, majd az élete legutolsó időszakában a Litera számára küldött pár anyagon túl ez a gyűjtemény az utolsó jelzése annak, hogy foglalkozott még a versekkel, legalábbis számon tartotta őket.

A monográfia és a jelen kötet bevezetője persze megadja a versolvasás alaphangját: e versek és a későbbi prózák között túl sok kapcsolatot nem lehet felfedezni (azzal együtt sem, hogy van Celofánvirágok címmel verse is), hangját pedig leginkább olyan szerzőkhöz lehet közelíteni, mint az Új Symposion akkori fiatal költői, főleg a Tarral különben egy generációba tartozó Tolnai Ottó és Domonkos István, a világlírából pedig a beat-költőkhöz — bár a Szőke város akár Ginsberg-utalásokként is érthető sorai megírásakor, vagyis 1969-ben, erősen kétséges, hogy olvashatta-e Tar ezeket a szerzőket a korabeli Magyarországon, magyarul. A korszak nem feltétlen értelmiségi családokból származó vidéki fiataljainak (mint a Hetek és a Kilencek költői) mintát adó Nagy László-i, Juhász Ferenc-i lírának ugyan kedvelt beszédmódja, a hosszúvers, megvan Tarnál (mint ahogy Tolnainál, Domokosnál és a beat-költőknél is), ám a népiességgel különösebben sok darabját nem igazán lehet párbeszédbe állítani — kivétel talán a két változatban is közölt Bíbor füst. Expresszionista képisége sem annyira a népi expresszionizmusból jön, mint inkább a klasszikus avantgárd költőitől. S az avantgárd kapcsolatot természetesen erősíti a levelezéséből kiolvasható valóságos rajongás a symposionisták irányába.

Bár érezhetően a hosszúversek a jelentőségteljesebbek, nagyobb számban akadnak szilánkossá hasadozott, töredékes, szikár tömörségű darabok, melyeken Pilinszky hatása érződik (mint a Minden kicsiségeken múlik címűn: „A kabátodat a székre tetted. / Aztán a ruhádat. Színes kelmék / az ócska bútoron. / Nem tudtad, hogy ezzel megsértettél, / és egy korszakon át / duzzogva tűnődöm majd szegénységemen.” [59.]), máskor akár a korai Tandori metafizikai „tréfáié” is (vö. az Abszolút magány c. szöveget: „megunva saját társaságomat köszönés nélkül elmentem / most aztán nézhetek magam után” [58.]). E két darab persze inkább már áthallásos, és ha az „eredetiek” felől nézzük, nem tudják elérni azt a sűrített kerekséget. De persze az ilyesmi itt nem is feltétlen kell, hogy vita legyen, vagy mérce, hiszen nem feledhetjük, hogy ezeket az írásokat nem fogadták be a lapok — gyorsan hozzáteszem, nem tudni, a többes szám indokolt-e, az Alfölddel való levelezése az Alföld irattárából került elő, nem Tartól, hogy másoknak küldött-e, arról nem esik szó. Megjelenni viszont nem jelent meg máshol verse.

Ami a legjelentősebb eltérésnek tűnik a prózájától, az az emelkedett, patetikus hangütés, amely több darabnak is sajátja, és amely a már beérkezett, fanyarul keserű és kiábrándult prózaíró felől érthetővé teszi azokat az önironikus gesztusokat, amelyekkel övezi emlékezéseit régi verseire. A másik az erotika erős jelenléte — néha a kettő kombinációja is, ami végképp nem sikeredik szerencsésre: „kocsmák ajtajánál őgyelgő sötét vitézek / lőcsnemiszervének add oda magad / kaszárnyák neszező pokrócai alatt / fakassz lírát ezerhatszáz ágyon / vagy internátusokban idvezíts fehér fiútesteket” — áll az Add oda magad c. tételben (35.). Persze ezeket a verseket egy a húszas-harmincas éveiben járó fiatalember írja, aki hangjának keresésével együtt tulajdonképpen saját magát is keresi még. És hát végül is nem a versírásban találja majd meg.

Az olvasó tekintetét persze vonzza a Szőke város, melyet itt a vélhetően korábbi szövegváltozatnak tekinthető A huszonnyolcadik tavasszal megjegyzetelve olvashatunk, már csak azért is, mert ez a leghosszabb tétel — ami a Tájékoztatóból tudhatóan 22 gépelt lapon van, az itt 28 könyvoldalon fért el, de ezt Deczki Sarolta monográfiája annál sokkal alaposabban elemezte, mint amennyire e kritikában tér adódhatna rá. Így aztán a másik több változatú hosszúversre vetek egy pillantást. 

Már csak azért is, mert a Bíbor füst rövidebb változatát Tar a Kicsi fények kellős közepére helyezte — az ötből a harmadik ciklus tartalmazza ezt a verset (és csak ezt) —, amiből feltételezem a számára való fontosságát. Ez a változat hétlapos — míg a kötet második részében közölt hosszabb viszont huszonnégy, ilyenformán ez a második leghosszabb szöveg az anyagban. Az azonnal látható, hogy az 1972-es keltezésű hosszabb írás Quo Vadis c. előhangját, majd az utána következő, az alkotáshoz inspirációt adó zenészek, képzőművészek, rendezők nevét, de az „alkohol” szót is tartalmazó listát elhagyja, ám a rövid, tulajdonképpen utolsó változatnak tekinthető szöveg nem egyszerűen ezután kezdődik el. Tar láthatóan erős kézzel megvágta korábbi munkáját, azt csak mintegy vázlatnak fogta fel a későbbi változat írásakor. Az új változat sorai hosszabbak, egy-egy korábbi versszak is „összeszalad” egyetlen sorba akár, s a rövid, szakadozott versszakok helyett nagyobb szövegdarabok alkotnak egységeket. A formai változásokon túl azonban az is látható, hogy a korábbi szöveg „szétrobban”, és törmelékeit újrarendezve születik meg az új vers — egy teljesen új, sőt még egy másik is, a Kicsi fényekben ugyancsak „egyszöveges” ciklusba kerülő Nászrepülés szintén az 1972-es változatból „esik ki”. 

A rövidebb, 1986-os változat (melyet tehát végsőnek gondolok) szövege persze szintén helyzetbe hozható a ginsbergi vagy a symposionista költészettel is, de erőteljesebb talán az alakzatok széttartóssága, mint a Szőke város esetében. Az ipari-technológiai képek helyenként a természet vagy a paraszti kultúra rekvizitumaival kerülnek diskurzusba, noha összeegyeztethetetlennek tűnnek. Mindez idézheti a Juhász Ferenc-i versvilágot, de Tar beszélőjének háttérbe vonása érzésem szerint sokkal tárgyiasabbá teszi a verset, mint az a bartóki hullám lírájában megszokott. Ráadásul az erotomán-pornográf képek („lányok / akik meredt hímpóznákba dőlnek buzgó vérrel / spermát sírva barokk szemhéjuk alól” [43.]) is széttörik e beszédmód kereteit. Az ambivalens nyelviség, a nyugtalanító képek minden szakasz végén a refrénszerű, bár a vers dikcióját megtörő „BÍBOR FÜST / AKKORDOK SZÍVDOBOGÁSRA” sorpárba torkollanak, mely intonációváltást készít elő. Ez azonban, forduljon akárhogy, és érjen vissza folyton ugyanahhoz a sorhoz, mint valami mantrához, mindig atonális marad, sajátos, szaggatott lüktetéssel — az olvasónak nem annyira harmonikus akkordokat, sokkal inkább disszonanciát idézve.

Tar Sándor (kép forrása: A Hálózat)

Sommás véleményként szokás megfogalmazni, ahogy látom, hogy jó, hogy Tar később átnyergelt a prózaírásra. Természetesen hatalmas nyeresége a magyar kultúrának ez a váltás — de azért e szövegek alapján nem lehet megmondani, milyen költő lehetett volna belőle. Nyilván nem ezek a versek állnak a vs. oldalon a későbbi prózákkal szemben — egy esetleges költőkénti debütálás sokszor hat hatalmas felhajtóerővel még akkor is, ha a bemutatkozó kötet erőtlen, vagy egyenesen nagyon gyenge akár. Nem kiforrott poézist olvasni itt, hanem hangkeresés, nyelvkeresés, na meg énkeresés zajlik láthatóan a lapokon — sok írás modoros, szülessen a ’60-as–’70-es évek fordulóján bár, onnan is nyilvánvalóan így hat. Ami szerintem igazán érdekessé teszi a gyűjteményt, az az, hogy ezek nélkül nem lett volna Tar Sándora a magyar irodalomnak. Majdnem húsz éven át bíbelődött a teljes elutasítottságban Tar ezekkel a szövegekkel, míg kitartásának, és minden bizonnyal a sikertelen szövegeivel is szerzett tapasztalatainak köszönhetően meglelte a kulcsot a szépirodalomba való belépéshez.

Tarról lelepleződése óta tudható, mennyi démonnal küzdött — de akkorra már tulajdonképpen fel is adta a harcot, mire mindez nyilvános lett. Ennek a kötetnek a füléről egy nagyon fiatal, tiszta tekintetű ember néz vissza az olvasóra, olyan naivan, hogy nehéz összeegyeztetni azzal a cinikus, keserűen ironikus alakkal, aki azokat a zseniális novellákat írta, meg azzal a megkeseredett, mindenből kiábrándult emberrel, aki az utolsó években a pszichiátriai osztályokat járta és rettenetesen sötét interjúkat adott. A mostani írások még a Déri Múzeum Tar-kiadásainak eddig darabjainál is korábbi dokumentumai Tar pályakezdésének, pontosabban el nem kezdett, de le is zárt lírikusi pályájának. Nagyon fontos, hogy megjelent ez a gyűjtemény. Talán még kiegészülhet itt-ott megtalált versekkel a korpusz, de már így is látszik az út, amelyen Tar Sándor az irodalomba jött. Pótor Barnabás és a Déri Múzeum munkatársai épp ezért felbecsülhetetlen értékű kötetet adtak közre — újra.

(Kicsi fények. Tar Sándor összegyűjtött versei, szöveggondozás, jegyzetek, tanulmány: Pótor Barnabás, Debrecen, Déri Múzeum, 2025.)

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/7–8-as lapszámában.

Antal Balázs (1977, Ózd)

Író, költő, szerkesztő.