Michaela Rosová rövidprózái Pénzes Tímea fordításában

Fotó: Irene Vrettou, anasoftlitera.sk

Három író

A Mrázkova utcában három író él ugyanabban a társasházban.

Az egyik öreg és érdemes művész. A nejével és egy teknőssel él a legfelső emeleten. Ezt az emeletet utólag építették a házhoz, így ott vannak a legújabb és legszebb lakások, tágasak, az ablakból rálátni a csendes városnegyedre, a közeli liget fáira, és kicsivel arrébb egy lakótelep körvonalazódik, néhány panelház és egy modern templom tornya. A tervezésnél azonban nem igazán törődtek a szigeteléssel, így a lakásban télen zimankó, nyáron pedig szauna van.

Most nyár van, az idős író egy nagy tölgyfaasztalnál ül, és egy könyvet lapozgat, amit nemrég vásárolt egy antikváriumban. Szinte csupa kép és fotó Új-Fundland szigetéről. Azt hitte, felhagyott az írással, nem ragad többé tollat, de ez már sokszor megfordult a fejében, és ahogy elnézi a kikötőben megbúvó házakat, a hullámzást, egy kutyás embert, amint az elhagyatott tájban a horizont felé tart, egy új történet első mondatai gomolyognak a fejében.

Tizenkettő előtt bekukkant hozzá a neje, hogy felhívja a figyelmét a közelgő ebédre. Az író hümmög. A neje közelebb lép és elhúzza tőle a ventilátort, hogy ne fújja rá túlságosan a levegőt, amikor izzad. – Megfázol – mondja.

Egykor akartak gyereket, először a nő akart nagyon, aztán a férfi is nagyon akart, amikor már idősebb volt, de nem jött össze.

Ellenben már régóta van teknősbékájuk.

Az író a teknőstartással és a teknősök életével kapcsolatos ismereteit a legsikeresebb regényében kamatoztatta, nyilván ezért volt a legsikeresebb. A teknőst ugyanis nagyon művészien, szimbolikusan dolgozta bele. Emiatt a neje egy kicsit orrolt rá, nem akarta, hogy valós dolgokat használjon fel irodalmi alkotásaiban. A neje nagyon figyelmesen olvasta a műveit, és időnként rákérdezett, hogy mit akar ez jelenteni. Most, hogy már benne vannak a korban, megcsappant az érdeklődése.

Boldogan élnek.

A második író a második emeleten él a nagymamájától örökölt lakásban. A lakás néhány apróságtól eltekintve úgy fest, mint a nagymamája idejében, a nappaliban még mindig ugyanaz az üvegvitrines bútorsor áll, a konyhában egy krémsárga, kissé kopottas, de még mindig szép kredenc és egy laminált asztal viaszosvászon terítővel.

Mindenütt szobanövények, anyósnyelvek, fikuszok, kínai rózsák és mindenféle egyéb. A dzsungel poros, az író csak szórványosan törődik vele. Nagyon meglepődött, amikor a kínai rózsa egy nap olyan szépen virágba borult. De a csodálkozás hamar elmúlt, és a virágzás még egyszer nem ismétlődött meg.

Ez az író kezdő író. Újra meg újra nekifog. Egyszer három hónapot gyakornokoskodott egy ügyvédi irodában, ezért szeretne jogi környezetben játszódó krimit írni. Anyaga bőven van. Ötven oldalt secperc papírra vet. Aztán elbizonytalanodik, azon rágódik, hogy nem árult-e el túl sokat, és nem kerül-e bajba.

Ergo újra kezdi, kevésbé konkrétan.

De a kevésbé konkrét kevésbé érdekes, és így hát ismét kétségek gyötrik.

Ez az író általában sokat és gyakran aggódik. Néha hosszú éjszakákon át nem jön álom a szemére, a stíluson töpreng. A konyhában vizet enged egy pohárba, a kredencnek veti a hátát, és előfordul, hogy fél négyig a gondolataiba merül. Sokat olvasott már életében, és tisztában van vele, hogy az igazi irodalom nem csak úgy van.

A harmadik író az alagsori lakásban lakik. Az ablakok az előkertre néznek, nem a járdára, úgyhogy nem vészes. A konyhából például csak az elragadó aranyesőt látni, tavasszal különösen szép látványt nyújt. Ráadásul a nejével lakik itt, akinek sikerült néhány trükkel feldobnia és hangulatossá tennie a teret.

Ez az író szintén csak kezdő, de legalább már néhány elbeszélése megjelent folyóiratokban. Konkrétan három. Szisztematikusan dolgozik az elbeszéléseken, meggyőződése, hogy ez a legnehezebb forma, és ezért a legjobb íróiskola. Időnként elképzeli, hogy ezt a gondolatot valahol előkapja egy interjúban, bár eddig még senki nem kérdezett tőle semmit.

A neje várandós és nagyon izgatott. Ő is izgatott, bár ugyanakkor aggódik, hogy a családi boldogság nem fosztja-e meg őt a témáktól. Nem jut eszébe egyetlen olyan világklasszikus sem, aki a nyugodt családi életből valami figyelemre méltót produkált volna. Szóval vagy ő lesz az első, akinek sikerül ilyesmi, vagy pedig kénytelen lesz a fantáziájára hagyatkozni.

Örömét leli a fantáziálásban, de magabiztosabb, ha valami valósra támaszkodhat.

A nejének a leghalványabb fogalma sincs a kortárs irodalomról, de kamaszlányként befalta az egész házi könyvtárat, és a férje szívesen adja neki elolvasni a műveit. Azt is elképzeli olykor, ahogy egyszer valahol azt mondja: – A nejem az első olvasóm. – Vagy kiegészíti ezzel: – Tud kritikus lenni. – Vagy kicsit másképp fogalmaz, talán egy kis viccelődéssel üti el: – Ne aggódjanak, nem kímél.

Így élnek a művészek a Mrázkova utcai társasházban.

 

Rom

Mindig is teljesen átlagos vár volt, nem tartotta magát sokra, és tulajdonképpen ő maga is meglepődött, hogy ilyen sokáig fennmaradt. A mai napig eltelt pár száz év alatt sok várurat és várúrnőt, cselédet és kocsist, sokféle embert látott itt megszületni, élni és meghalni, őket a felfedezők követték, meg a régi tárgyak gyűjtői, és alkalomadtán a tolvajok.

A hely elhelyezkedése stratégiailag nem volt annyira előnyös, hogy nagy drámák színteréül szolgáljon. Ellenkezőleg, a vár félreeső helyen állt. A nagybetűs élet, a magasságok és a mélységek teljesen máshol zajlottak. Ágyúgolyókat egyszer tapasztalt, de azt is egy rövid ostrom alatt, igencsak régen. A vár omladozott, de ehhez nem feltétlenül a háború sebei vagy a tűzvészek járultak hozzá, bár olyanokból is akadt. Inkább az egyes tulajdonosok érdektelenségéről volt szó.

Ezen a ponton szükséges hangsúlyozni, hogy a várat ez nem zavarta. Öreg volt és fáradt, és másra sem vágyott jobban, mint hogy végleg elpusztuljon, összeomoljon és összeolvadjon a környező tájjal. Néma, melankolikus hálával fogadott minden szelet és esőt, készségesen fordította feléjük arcát, és a kövek lassan elporladtak, a falak megrogytak, a föld megereszkedett. A vár süppedt, önmagába roskadt, bezárult, mint alkonyatkor a virágok.

Csakhogy egy nap felbukkant egy fiatal, lelkes önkéntes, körülnézett, és a következő hétvégén
több fiatal, lelkes önkéntessel tért vissza.

Az összes szemetet összeszedték.

Útvonalat jelöltek ki, ösvényeket alakítottak ki, hogy a vár kényelmesen bejárható legyen.

Támogatást igényeltek a Műemlékvédelmi Intézettől.

Egy ideig nem történt semmi, aztán jött egy helyi tévéstáb, majd egy nagyobb, zajosabb országos tévéstáb, végül az említett intézet is felbukkant, kiküldtek egy urat. Az úr tanácskozott az önkéntesekkel.

Megint felbukkant egy stáb, lefilmezte a tanácskozókat.

A környező utakon útjelző táblák jelentek meg „A várhoz” felirattal.

A várat felállványozták. Egyes részeket megerősítettek, falakat korrigáltak. Egyelőre csak a keleti részt nyitották meg. De mindennel gyorsan végeztek. – Prioritás volt – magyarázta a műemlékvédelmis úr a kamerának –, hogy helyreállítsuk ezt az elfeledett ékszert.

És lettek kirándulók, gyerekricsaj, celofánba csomagolt szendvicsek.

Olykor egy egész autóbusz ember érkezett, iskolások ugráltak ki, vagy nyugdíjasok kászálódtak ki, szétszóródtak, mint a hangyák.

A vár tudta, hogy előbb-utóbb úgyis összedől, és eléggé fájlalta az effajta halogatásokat.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/7-8-as lapszámában

 

 

Michaela Rosová (1984, Szenice)

Író, drámaíró, irodalomtudós.

 

 

 

 

 

 

 

Pénzes Tímea (1976, Érsekújvár)

Író, költő, műfordító.