Ayhan Gökhan: Erőszakos, fanyar íz (Ardamica Zorán Bőre kétezer című kötetéről)

Ardamica Zorán Bőre kétezer című kötetéhez nagy kíváncsisággal közeledtem. Elsősorban amiatt, hogy egy számomra eddig ismeretlen szerző munkásságával találkozhatok.

A másik oka ennek a kíváncsiságnak az a nem titkolt remény, hogy a szlovákiai magyar irodalom helyzetéről nyújt majd némi ismeretet és hasznos tudást, mert néhány szerzőn kívül – hogy csak a legfontosabbakat említsem: Grendel Lajos, Tőzsér Árpád, Mizser Attila, Csehy Zoltán, Németh Zoltán – többekkel nem kerültem kapcsolatba ebből a közegből. Gondoltam, ez a kötet segíti a kultúrközeledést, megismertet egy másik ízzel.

Ez a másik íz nekem kicsit fanyar. Egy erőszakos, nyelv alá szorult robbanócukorka. Különös íz szeretne lenni, „nyelvbevágó”, s pont ez a megtervezett szándék árt neki a legjobban. Árt a nyelv a versnek. Nem akarok képzavaros lenni, azt helyettem megteszi a kötet. Ardamica Zorán tisztában van a költészet szabályaival, a verstan és a rímhasználat nem idegen előtte, ám valamiért egy-egy vers kimondottan ennek ellenkezőjéről győz meg. Odavetett, hirtelen jött ötleteket rendez versekbe, anélkül, hogy figyelembe venne engem, a versolvasót, tekintettel lenne arra, hogy én is itt vagyok. Mert hát itt vagyok. És nem világos előttem Ardamica líravezetése. „invariáns eredetszikla / reménytelen babitsi konstans” – írja egyik versének zárásaképp. Idegen szavak, kifejezések halmozódnak a kötetben, s a saját jelentésükbe fullad majd mindegyik a használata során, nem ad vele a versnek külön értelmezést. Nem tesz hozzá semmit. Önmagában áll az idegen szó. Szegény.
Versei nem elég összeszedettek és nem elég precízek. Mintha „ami a szívén, az a billentyűzetén” költészetet művelne. Hazardíroz. Ha szigorúak akarunk lenni, elkönyvelhetjük Ardamica verseit félresiklásoknak. Ha őszinték akarunk lenni, nem feledkezhetünk meg arról, hogy van valami ebben a félresiklásban, valami, ami kívánatos. Ami tetszik. A pontatlanságában ott a vagányság, a Villongitár.

Ardamica Zoránnak a kicsit bluesra emlékeztető versei nemet mondanak a sötétségre – ez tetszik. Humora van és öniróniája. Nem játszik a gyászdobon. Nem az az ő hangszere. Ettől a hibákat halmozó versek élénk színt, egyediséget kapnak. („Nem mintha nem lett volna szép az élet / a szerelem, a kívül-belülnézet, / csak elnyelte az iszap, mint a sódert. / Most írja ki képernyőd a game overt.”; „záróra fiúk indulás / fáradt járdákon hajnalig / segítek vinni a kaszád / új reggel jön elandalít.”) Néha elég jól eltalálja a dalt, a ritmust, s akkor ehhez hasonló frappáns sorokat hagy maga után.

Az olyan versekkel sajnos, amelyek már témájukban és megoldásaikban is unalmasak és erőltetettek, nem tudtam mit kezdeni. Ilyen például a na édes fiam című vers: „nagyon jól csinálod / nem is kented össze magad / még az ujjaidat sem / nyaljad csak / mondom mélyen / bele a nyelved / ó hát mégis körülharapdálod? / igazad van / az ostyát is meg kell enni”. Egyik versében Ardamica beszámol a vers születéséről: „tulajdonképpen / ennyi a költészet / kicsit viszket előtte / és utána a tarkód / de nem / fáj olyan nagyon.”

A Bőre kétezer című kötet legszimpatikusabb, s egyben legerősebb verse pont a kötetnyitó vers, a Jiran Morrica: eljöttek című. Lendületes, élvezhető, hullámzó szabadvers. Nem éreztem benne görcsösséget és erőlködést, s talán ha ehhez hasonló versekből épült volna fel Ardamicza Zorán kötete, nagy esztétikai élvezetet nyújtott volna. Innen, ettől a verstől várom a folytatást: „eszükben sem volt magukkal vinni engem a / hold ösvényére / kicsit még öklendeztem / nekik fekélyes gyomorral pár izmos-húsos bivalyt és / táncoló örömcsikót / de elfogytak”.

(Ardamica Zorán: Bőre kétezer. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2013, 84 oldal, 7 €/1900 Ft)