Péter Zoltán: Ősz donok alkonya s merengő donnák hajnala

Az Erkel Színház Don Perlimpín és Don Cristóbal című előadásairól
Vajda János nemrég bemutatott egyfelvonásos operáit a Primavera fesztivál keretein belül láthatta a budapesti közönség április 23-án.

Mindkét darab Federico García Lorca színjátéka alapján készült, s bár az eredeti darabok nem képviselnek azonos műfajt (a Don Perlimplín és Belisa szerelme a kertben tragikomédia, míg a Don Cristóbal egy kedélyes bábjáték), témájukat közösnek tekinthetjük. Ugyanis mindkét történet egy idős férfi és egy fiatal nő szerelmét meséli el, mely a férfi halálával végződik, valamint mindkét darabban fontos szerepet játszik a pénz, mint motiváció a házasságra. Öreg vőlegénnyel a pénzért oltár elé álló fiatal mennyasszony: vígjátékok és  vígoperák  közkedvelt témája, mely már számos szerzőt megihletett az ókortól napjainkig.

Vajda János tehát kitaposott ösvényen haladt, mikor ezt a két Lorca-darabot választotta operaszüzsének, ugyanakkor nagy fába is vágta a fejszéjét. Adva volt ugyanis a nagy feladat: úgy feldolgozni a témát, hogy újszerűségével felhívja magára a figyelmet. Vajda azonban rutinos színházi szerzőként könynyedén birkózott meg a kihívással, s eredeti zenedrámákat alkotott. Operái neoklasszikus hangvételűek: a Don Perlimpín Puccini és Richard Strauss operáinak formavilágát idézi meg színes hangszereléssel, deklamáló, recitativikus énekszólamokkal, míg a  Don Cristóbal Donizetti és Mozart vígoperáinak stílusát.

A Don Perlimpínben férfi és nő dialógusai töredezettek, majd a drámai végkifejlett felé haladva egyre nagyobb ívű, sűrűbb szövésű dallamokká állnak össze. A zene hangvétele is  fokozatosan vetkőzi le  magáról minden könnyed humorosságát, s válik egyre komorabbá. A spanyol folklór megidézésével a zeneszerző szépen kidomborította a történet misztikus, szürreális hangulatát. Férj és feleség dialógusainak tragikomikus hangvételét a két kobold könnyedebb, a vásári komédiák világát megidéző jelenetei oldják. A Don Perlimpín túláradó érzelmeivel szemben a Don Cristóbalt harsány humor és parodisztikus figurák jellemzik. Zenéje gyors tempójú, élénk muzsika, változatos ritmusokkal, egymást kergető énekszólamokkal. A két darab közös zenei motívumokból építkezik, de ami az egyikben zenei melléktémaként jelenik meg, az a másikban főtéma lesz, ami Perlimpín történetében a tragikus hangvételt szolgálja, az a Don Cristóbal esetében a humor eszköze. Ily módon a két darab egyfajta dialógusban áll egymással s egymást kiegészítő ikerdarabokként értelmezhetőek.

Keszég László rendezésének letisztult színpadképei és egyértelmű utalásai jól harmonizáltak a szöveggel. A Don Perlimpínben a balkonon merengő fiatalasszony és a szomszéd erkélyen megjelenő kérője párbeszéde nagyon jól érzékeltette a lánykérés abszurd voltát és komikumát. Az egymástól fizikailag elválasztott férfi és nő között nincs személyes kapcsolat, a lánykérést nem valódi érzelmek vezérlik, s a fiatal szomszéd kisasszony végül nem szerelemből mond igent. A házasság után bepillantást nyerünk a friss házasok hétköznapjaiba, s a szöveghez hűen a rendezés is finom utalásokkal érzékelteti a feleség félrelépését. Először kalapokat látunk szétdobálva a hitvesi ágy körül, majd létrák egymásutánját a falnak támasztva, illetve mikor a férj már bizonyosságot szerzett felesége hűtlenségéről, agancsok jelentek meg a háttérben. A Don Cristóbal gyakorlatilag üres színpaddal operált: a díszletet csupán egy mű gyepszőnyeg s egy kerekeken tolható ágy jelentette. A gyors egymásutánban pergő jelenetek a hitvesi ágy körül zajlottak, s a commedia d’ell arte megannyi ismerős figuráját felvonultatták: a kuruzsló orvost, a színigazgatót, az agglegény férjet stb. A minimalista színpadképek szabad teret adtak a zenei kibontakozásnak, s nem dolgoztak a zene és a szöveg ellen. A rendező ügyelt az énekesek színészi játékára is, aminek következtében hiteles szerepformálásokat láthatunk.

Az énekesek pedig egytől egyig igyekeztek kihozni magukból a maximumot. Haja Zsolt baritonja minden regiszterben kiegyenlítetten szólt, szépen árnyalta szólamát. Igyekezett azonosulni szerepével, s közvetíteni a közönség felé azokat a személyiségzavarokat és problémákat, melyeket figurája átélt. Azon-

ban az a megszállott, akit elénk varázsolt a színpadon, nem Perlimpín figurája: ahhoz túlságosan is egysíkúra sikeredett az alakítása. Vele ellentétben Rendes Ágnes hitelesen mutatta be Belisa lelki vívódásait (tiszteli férjét, de nem szereti), szenvedélyes vágyódását egy másik férfi után. Szopránja azonban nem töltötte be a teret, nem volt eléggé erőteljes, így olykor áldozatul esett a zenekari hangzásnak. Kovács Annamária Marcolfa, Bódi Mariann az Anya szerepében remekelt hangilag és drámailag is. A két kobold, illetve a Költő és a Beteg figuráját elegáns könnyedséggel Böjte Sándor és Szerekován János szólaltatta meg. A színigazgató szerepében Rácz Istvánt hallhattuk, aki ezúttal is erőteljes, öblös bariton hangon énekelt, s emellett remek színészi teljesítményt nyújtott. Don Cristóbalként Tóth János remekül komédiázott, énektechnikáját  a  könnyed  deklamáció jellemezte. A zenekar Török Géza kezei alatt finoman árnyalva, a zenei csúcspontokat szépen kidomborítva kiváló zenedramaturgiai hátteret teremtett az énekesek számára.

Egy jól működő előadást és két szórakoztató, színes harmóniavilágú darabot tekinthetett meg, aki ellátogatott április 23-án az Erkel Színházba. Sajnos azonban a budapesti közönség nem mutatott túlzott érdeklődést az új Vajda-operák iránt: a színház hatalmas nézőtere félig sem telt meg.