„A másképp és mást akarás”
Beszélgetés Áfra Jánossal
Irodalmi Szemle: A napokban jelent meg második versesköteted Két akarat címmel. Az első köteted, a 2012-es Glaukóma kapcsán több kritika kiemelte az érett versnyelvet, a felnőtté, ill. férfivá válás identitáskeresésének a témáját. Hogyan viszonyul egymáshoz a két kötet?
Áfra János: A Glaukóma alapvetően monológszerű szerepversekre épült, különféle beszélői helyzetek megteremtésével kísérleteztem, s azzal, hogy az eltérő pozícióból megszólaló hangok miképp tudnak felépíteni egy mozaikos történetet arról a kvázi személyről, aki kisebb-nagyobb mértékben a versek tárgyává vált. A Két akarat ettől egyszerűbb koncepcióra épül. Vallomásos jellegű szövegek és filozofikusabb, képzőművészeti munkák inspirálta írások váltják egymást. Leginkább a párkapcsolati kettősségek foglalkoztattak a könyv írásakor, s hogy a családi és kulturális minták miképp határozzák meg ezek alakulását. Vannak persze erőteljesebb összekapcsolódások is a két könyv között, de nem szívesen venném el a felismerés örömét a lehetséges olvasóktól.
ISZ: „Egymás eltorzult tükörképei / vagyunk két szembefordított / röntgenképen” – írod a kötet Hallgatás című versében. Mi ez a kettősség, amire az olvasó már a kötet címében ráhangolódik?
ÁJ: Az említett írás pont egy vizuális mű hatására született, Ahmed Mater Illumination című diptichonja inspirált, amely két koponyaröntgen egymás mellé rendelésére épül. Ahogy ezt a szöveget, úgy a kötet egészét is az a hasadástapasztalat szülte, amelynek a jeleivel mindnyájan rendre szembesülünk: gyakran fontos dolgokat is másképp gondolunk, hallunk és értünk meg, mint az, akit a társunknak nevezünk, és ez különböző vágyakhoz, más-más elvárásokhoz vezet. A másképp és mást akarás aztán vagy beáll egy működtethető egyensúlyi pályára, vagy nem, és többnyire sajnos nem áll be. Ugyanakkor a legtöbbünk életét az a remény vezérli, hogy egyszer ez a csalóka tükörjáték majd tökéletesen működtethetővé lesz, és talán tényleg van ilyen kegyelem.
ISZ: Doktoranduszként a kép és szöveg viszonyát kutatod, a Hallgatáson kívül a kötet több verse is képzőművészeti alkotásra épült. Külső szemlélőként a tudományos elemzőmunka és a költői szövegalkotás két teljesen különböző gondolkodásmódot, viszonyt, pszichés mechanizmust feltételez. Létezik ez a szembenállás tapasztalati szempontból?
ÁJ: Nem szembenállásról, inkább valamiféle kölcsönviszonyról beszélnék, a tudományos és kreatív energiák kölcsönhatásáról, egyik nem létezhet a másik nélkül. Ugyanakkor minél szigorúbban szaktudományos nyelvezettel dolgozunk, annál nehezebben hozzáférhető az olvasók számára az elemzésbe foglalt belátások összessége. Személy szerint én épp ezért vonzódom jobban az esszéisztikus szövegekhez, ezek sokszor időtállóbbak, ha kevésbé kötődnek egy irányzatos, könnyen változó terminológiához. Ennek ellenére, amikor műkritikát vagy képzőművészeti témájú tanulmányt írok, azt szisztematikus értelmezői munkaként élem meg, ha viszont lírai szöveg elkészítéséhez hívok segítségül egy képet, ott teljes a szabadság, nem akarom feltétlen leírni, mi van ott, csak apropóul használom egy víziószerű asszociációs lánc megteremtéséhez, illetve valamiféle problémakör megvilágításához.
ISZ: A végére egy kettő az egyben kérdés. Nagyon friss még a könyv, de talán kaptál már valamilyen reflexiókat a „beavatottaktól.” Ők hogyan fogadják? Talán kissé korai lehet erről beszélni, de a kötet lezárása után hogy látod, merre vezetnek tovább az utak?
ÁJ: Akik eddig olvasták a Két akaratot, többnyire a Glaukóma világához képest is helytállónak és/vagy előrelépésnek tekintik, még ha bizonyos szempontból heterogénebb is az anyag. A magyar lírában egy időre némileg háttérbe szorult, leértékelődött ez a fajta érzelmes-személyes megszólalásmód, pedig van egy komoly olvasói kör, aki igényli ezt a típusú költészetet is, pláne ha nem merül ki a mondandó nélküli ömlengésben. Persze, nem ez a külső igény, hanem valamiféle megértési kísérlet szülte a könyv szövegeit, de az egyes szövegek publikálásakor érkezett pozitív megerősítések is nagyban hozzájárultak, hogy mertem kockáztatni, s nem írtam tovább az első kötet világát. Az R25 antológia szerkesztése közben azt tapasztaltam, hogy a legfiatalabbak közül szintén egyre többen találnak vissza a szerelmi költészet témájához és az alanyisághoz. Ugyanakkor nem akarok beleragadni ebbe a dologba sem, az elmúlt hónapokban született már néhány vallomásosságot és alanyiságot nélkülöző, általánosabb problémát körüljáró, nem hagyományos értelemben, de közéletinek mondható szöveg, ami érzésem szerint egészen új irányt jelent az eddigiekhez képest.