„Hitelesen beszélni a futballtribünök világáról”

Beszélgetés Gazdag Józseffel

 Irodalmi Szemle: Kilátás az ezüstfenyőkre című első köteted 2004-ben jelent meg. Az akkori kritikák egyike-másika felvetette, hogy vajon lehet-e az ebben a könyvben létrehozott zárt világot tovább építeni. Mégis meglepetésként érhette első köteted olvasóit, amikor ezek után focitémában írt tárcákat kezdtél folyamatosan közölni, és nem lehetett irodalmi folyóiratokban találkozni a neveddel. Ennek a radikális váltásnak a hátterében ott volt az első kötet világának „folytathatatlansága” is?

Gazdag József: Nem nevezném radikális váltásnak. Mindig is sportújságíró szerettem volna lenni. Fociról írni, több tízezer emberhez szólni – ez izgalmas kihívásnak tűnt. Fontos volt számomra, hogy lebontsam a futballal kapcsolatos sztereotípiákat, s kipróbáljam, hogyan lehet zsurnalisztikai közhelyek nélkül, hitelesen beszélni erről a játékról és a futballtribünök világáról.

ISZ: Tíz évig szerkesztetted az Új Szó Focitipp című mellékletét, melynek jegyzeteiből állt össze az Egy futballfüggő naplójából című új köteted. A tíz év alatt több száz jegyzetet írtál meg a Focitippbe, s ezekből most hetven olvasható a könyvben. Ki végezte a válogatást, és mik voltak a fő szempontok?

GJ: Azt szerettem volna elérni, hogy ezekben a szövegekben ne csak a hozzám hasonló futballmániás fél-autisták ismerjenek magukra, hanem azok is, akik végigjárták a függőségek ilyen-olyan stációit, és képesek nevetni a saját esendőségükön.

ISZ: Bevezetés az irodalomba (magyar válogatott) című tárcádban összefoglalod a magyar irodalomnak a focihoz fűződő kapcsolatát. Mi a véleményed az utóbbi időben nagy számban megjelent futballkönyvekről: tudnak még új szempontokat behozni a témába?

GJ: Némelyik igen. Szívesen olvasom például Sajó László írásait (Öt és feles; A futball ábécéje és más történetek) az elárvult, magukra hagyott kisemberekről, akik futballpályák szélén, stadionbüfék félhomályában botorkálnak, és hasztalan keresik a kapaszkodót, a lépcsőt, amely visszavezetné őket a társadalomba, egészen föl, a napsütötte sávig.

ISZ: Gyakran hangsúlyozod, hogy a futballt nem egyszerűen egy sportágként kezeled, hanem már-már totális világnézetként. Milyen tanácsokat tudnál adni azoknak, akik a szellemi megismeréshez hívnák segítségül azokat a struktúrákat, amelyeket a futball alkalmaz?

GJ: Tanácsom csak annyi, hogy olvassanak Huizingát, Eliast vagy akár Hankisst. Mert a futball nem pusztán játék, hanem egy olyan szimbólumrendszer, amely hasonló szerepet tölt be az életünkben, mint a vallás, a szerelem vagy a művészetek: feledteti velünk a lét rettenetét, a világmindenség ürességét, és értelemmel ruházza fel az értelmetlent. Ami illúzió, persze, de nagyon fontos illúzió.

ISZ: Milyen a „függőségi állapotod” most, hogy felhagytál a Focitipp szerkesztésével? Újra előtérbe kerülhet a szépirodalom?

GJ: Tavaly ősszel kiléptem ugyan az Új Szóból, és felhagytam a sportújságírással, de a focitól nem szakadtam el. Továbbra is ott érzem magam otthon, a futballtribünökön.