„Ők játszanak, én pedig megmutatom” (beszélgetés Csillag Lajossal)

Irodalmi Szemle: Egyik szereplőd mondja ki Légzési gyakorlatok kezdőknek című novelládban, hogy a halálról az a véleménye, hogy túlzásnak tartja. Jó kis megoldásnak tűnik ez a traumáról mint olyanról való beszédre, humoros, mégsem megúszós.

Egyúttal a prózádra is jellemző ez a hozzáállás: távolságtartó, óvatos próza ez, amely azonban mégis megközelíti a komoly traumákat – elég csak a Zsemle című rovatunkban publikált sorozataidra gondolnunk, vagy az Esztrád című novelládra. Tudatos a részedről ez az eljárás, ami a traumákról való beszédet illeti?
Csillag Lajos: Részben. Ha innét közelítjük meg ezeket az írásokat, akkor eddig csakis olyan dolgokról írtam, amikről nekem igazából fogalmam sincs. A hozzám legközelebb álló emberek eléggé mély traumákat éltek meg, és mégis tudnak róla beszélni. Én nem tudnék. Ahogy a történeteim szereplői se. Mozdulataik vannak, gesztusaik. Elmondani nem tudjuk, ehelyett eljátsszuk egy rövid kis esztrádműsorban. Erre vagyunk csak képesek. És minthogy nekik lenne mondanivalójuk, nekem pedig nincs, annyit tehetünk egymásért, hogy ők játszanak, én pedig megmutatom.

ISZ: Az Irodalmi Szemle Zsemle című online rovatában kipróbálhattad magad a „mikronovella” műfajában is, ráadásul sorozatban kellett gyártanod a szövegeket. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál abban a munkában?
CSL: Az öncélúságot sikerült elhagynom e szövegek írásakor. Mindaddig az írás sokszor szorongást okozott. Aztán rájöttem, hogy kezdő vagyok, és imádok is az lenni. Őszintén remélem, hogy örökké kezdő maradok.

ISZ: Szövegeid mintha az angolszász prózahagyományt próbálnák kamatoztatni, ez már csak a szereplők nevén is meglátszik: nem nagyon találunk köztük kelet-európaiakat. Ha az angolszász prózában keressük prózád gyökereit, jó úton járunk? Kik azok a világirodalmi alkotók, akik közel állnak hozzád?
CSL: Ez eléggé behatárolhatatlan a számomra. A meghatározó olvasói élményeimet valóban az angolszász íróknak köszönhetem, és ha így tekintek a dologra, az én írásaim nem többek egyszerű, félresikerült utánzásoknál. Az utóbbi időszakban Salinger novelláitól indult be nálam egyfajta pavlovi reflex. De korábban ott volt Malcolm Lowry, akivel sokáig semmit sem tudtam kezdeni. Háromszor futottam neki, mire el tudtam olvasni a Vulkán alattot, és mikor sikerült, egyszerűen lenyűgözött, hogy valaki ekkora kockázatot képes vállalni azért, hogy egy vulkánkitöréshez hasonlítható katarzisélményt okozzon. Talán még Raymond Carvert említhetném meg, tőle a Kezdők volt az, ami a leginkább… Épp ezért én úgy érzem, hogy igazából mindig, csakis a szerelemről írok.

ISZ: Jellemző még a prózádra a populáris kultúra elemeinek alkalmazása – jelen számunkban közölt novellád fő „poénja” is egy ilyen utaláson alapul. Honnan ered ez a technika?
CSL: Nem tudom határozottan azt mondani, hogy ez tudatos szövegkomponálási eszköz lenne a részemről. Magamban sem tisztáztam még le azt, hogy valójában kell-e hitelesen írni, vagy elég, ha csak annak tűnik, amit csinálunk. Nálam ez komoly dilemma. A karaktereimet igyekszem minél jobban megismerni, addig nem is tudom megírni a történetüket, ebből kifolyólag, ha egy olyan személynek ismerem meg valamelyiküket, aki Kispál- vagy épp 30Y-szövegekkel fejezi ki magát, hagyom, hogy azt tegye. Ha találkozom olyasvalakivel, akitől megkérdezem, kicsoda is valójában, és azt feleli rá, „az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mivel”, akkor majd hagyom, hogy ezt mondogathassa. De egyelőre még nem találkoztam Darth Vaderrel a szövegeim kapcsán.

ISZ: A magyar prózából, ha jól tudjuk, Hajnóczy Péter különösen meghatározó számodra. Mi szerinted az, ami az ő életművéből a legmaradandóbb, a legfontosabb, és hogy próbálod te ezeket a „vívmányokat” hasznosítani mint prózaíró?
CSL: Na igen. Megint csak a hitelesség kérdésénél tartunk. Hajnóczy a Jézus menyasszonyában mutatta meg számomra azt, hogy kell felépíteni úgy egy világot, hogy az egyszerre hitelesnek tűnő fikció és egyszerre valóság. Az ember nem kérdez semmit, hogy a történetben mi miért van úgy, ahogy van. Mégis, amikor leteszi a könyvet, óriási megkönnyebbülés lesz rajta úrrá, mintha hálás lenne, hogy nem abban a világban él, amit Hajnóczy megírt, ugyanakkor elfogja valami rejtélyes szorongás. Ennek a kettőségnek a megteremtése az, ami példaértékű számomra. (Ahogy ezt leírtam, egy kicsit meg is szomjaztam.)

ISZ: Van konkrét (kötet)terved ezekkel a novellákkal kapcsolatban?
CSL: Igen, fejben már megírtam két regényt, illetve egy kötetre való novellát. A többi már csak idő kérdése. Szóval annyi bizonyos, hogy regényen dolgozom.